Legkésőbb a Szelíd óta tudjuk, hogy a bodybuilderek világa mennyi titkot rejt, ezt most Kristen Stewart és a Saint Mauddal debütált Rose Glass rendező segít megvilágítani. A korábban a Sundance-en bemutatott Love Lies Bleeding egy igazán ambiciózus és véres film, mellyel a női erő és szolidaritás előtt tisztelegnek.
A történet a nyolcvanas évek végén játszódik, valahol a semmi közepén Amerikában. Lou (Kristen Stewart) egy hangárban működő testépítő termet vezet, rögtön a film elején megtudjuk, ez főként abból áll, hogy duguláselhárítás címén könyékig turkál a mocsokban. Amúgy nem sok minden érdekli, az a fajta kemény amerikai nő, aki már a pubertás végére túlságosan kiégett, hogy a láncdohányzáson és a káromkodáson kívül máshoz is legyen kedve. A családja sem sokkal vidámabb, apja (Ed Harris) egy lőteret és a helyi maffiát vezeti (a volt feleségét például ő intézte el), szabadidejében pedig rovarokat gyűjt. Lou húga (Jena Malone) számára a szerelmet a családon belüli erőszak jelenti.
Ebbe csöppen bele az ártatlan és még természetesen szép bodybuilder, Jackie (Katy O’Brian), aki aztán Loutól seperc alatt kitanulja a szerelem és a szteroidok minden csínját-bínját. Az idilli románc kezdetben mindkettőjüknek csak jót tesz, de Jackie átesik a ló túloldalára, már túlzottan erősnek érzi magát, és vad vérengzéssorozatba kezd, amit Lou csak rémült bűnsegédként tud lekövetni.
Bár egy sokkal komolyabb és stilizáltabb leszámolástörténetre számítottam, a Love Lies Bleeding elképesztően szórakoztató, kiszámíthatatlan és szürreális, van benne egy kis Ígéretes fiatal nő és persze jó adag Thelma és Louise, a sebezhetőség és az erőszakosság trükkös elegyével operáló Stewart és O’Brian megszállottságtól fűtött kettőse pedig szépen magához láncolja az embert.
Nyugdíjas szerelem az iráni kilátástalanságban
Arról, hogy mire képes egy erős nő, merőben mást állít Maryam Moghaddam és Behtash Sanaeeha a My Favourite Cake című filmmel. Idén ők azok az alkotók a berlini programban, akiket filmjükért meghurcoltak hazájukban, majd több hónapos tortúrát követően eltiltottak a fesztiválra utazástól, így a premieren a két főszereplő képviselte őket.
De nem a háttérben zajló drámai események, hanem a film mély emberismerete miatt fogunk emlékezni Mahinra (Lily Farhadpour), aki magányosan tengeti a nyugdíjasok üres életét kis teheráni kertes házában. Az idős asszony már egyre nehezebben vonszolja elnehezült testét, a barátokkal való találkozás is nyögvenyelős kezd lenni a számára, és a külföldön élő családtagokkal is valahogy üres a kapcsolattartás. Így van ez, ha az unokákat csak Skype-on látja az ember, a barátnői meg csak a kolonoszkópiáról akarnak beszélgetni. Mahin egyetlen igazi öröme idilli kis kertje, melyet évtizedek óta gondoz.
Lily Farhadpour a fesztiválon , Lily Farhadpour és Esmail Mehrabi a filmben
Egy nap azonban úgy dönt, elég volt az elszigeteltségből: nyakába veszi a várost, hogy társat keressen magának. És ami fiatalok millióinak jelent problémát, azt Mahin pillanatok alatt megoldja, talál egy rokonszenves úriembert, akinek a nyomába ered, kitartásának pedig egy szárba szökő románc a jutalma. Több jut-e a két idős embernek a pillanatnyi boldogságnál, vagy az elmúlás magánya mindenképp elkerülhetetlen? Apró, hétköznapi gesztusokból építkező történet ez, de benne van az időskor összes kínja és szorongása mellett a legegyszerűbb, profán dolgok szeretete is.
Amikor röhögsz a halál banalitásán
Matthias Glasner (A szabad akarat) gyomorszorítóan vicces sagát készített egy diszfunkcionális családról. A Sterben (Haldoklás) is egy nyugdíjas asszonnyal indul, aki épp saját ürülékét próbálja levakarni a pizsamájáról. A férje ezalatt pucér fenékkel mászkál a kertben, távol élő leszármazottaik pedig ritkán veszik fel a telefont. Az időskor egy megalázóan kiszolgáltatott és kilátástalan életszakasz a filmszereplői számára, de ebben a többgenerációssá terebélyesedő történetben a kép is lassan kitágul, és megértjük, nem kell ahhoz öregnek és betegnek lenni, hogy a világot egy igazságtalan helynek, a saját bőrünket elviselhetetlenül kényelmetlennek, mások szeretetét pedig puszta kizsákmányolásnak lássuk.
A történet origójában egy középkorú karmester (Lars Eidinger) áll, akinek a barátnője éppen megszüli másik biológiai apától származó kislányát. A film sokfejezetes szerkezete tanulmány arról, hogyan épülnek egymásra a zavaros családi rendszerek, és hogyan lesz a szülői (ön)gyűlölet az eredője a gyerekek céltalan, függőségekkel és zavaros kapcsolatokkal teli életének. De Glasner mindezt szórakoztatóan és kalandosan tálalja, és a film nézése mindinkább egy abbahagyhatatlan minisorozat ledarálásához kezd hasonlítani, a végén már reménykedünk, hátha bejelentik a későbbi folytatást.
Akinek a járvány volt a visszatérés a gyerekkorba
A Sterben váratlan fordulatai, őrült helyzetei, groteszk humora teljesen magával rántott, ahogy Assayas önéletrajzi karanténfilmje, az Hors du temps (Suspended Time) is, mely hirtelen az eszembe juttatta, még mindig milyen abszurdan közel hozzánk a világjárvány, pedig az első óvatos lépések után már a nagy fesztiválok is fittyet hánynak a vírusokra, boldogan ülünk egymás hegyén-hátán a több száz fős vetítőtermekben még a februári vírusszezonban is.
Assayas hőse, az Irma Vepből átszármazott rendezői alteregó, Paul (Vincent Macaigne) és bátyja, Etienne a közösen örökölt vidéki házukban, idilli – Paul szóhasználatában utópisztikus – körülmények között töltik el a világjárvány első heteit. Velük tartanak a barátnőik is, így online táncórák, teniszezés, a ház rendezgetése, testvéri rivalizálás, főzőcskézés és egymás idegesítése a fő program.
Assayas céltudatosan navigál ebben a zárt, de cseppet sem nyomasztó, bohém világban és magabiztos humorral beszél arról, amire az európai középosztály saját életeként tekintett 2020 tavaszán. Az átborozott és mozizott esték, a megállás nélkül érkező egészséges élelmiszerek és kulturális élmények, az újfajta szorongások mögött szépen felsejlik a filmben az is, a legfélelmetesebb mégis csak az a karantén utáni világ lett, amelyet ma már a normális életünknek nevezünk.
Ugyanakkor a film humoros visszatekintés az édeni környezetben eltöltött múltra, gyerekkorra, a családi örökségre, a nyitóképeken a vidéki környezetet például Assayas személyes hangvételű narrációja kíséri. Ebben a családi- és karanténtörténetekből szőtt filmben egyértelműen a rendező alteregójának gyermetegsége, naivitása és összes kis mániája az, ami egyszerre kellemesen elszórakoztat és szellemesen fel is idézi a világjárvány első időszakának derűs oldalát – kisszerű és nevetséges küzdelmek egy rémisztő időszak margóján.
Könnyen mentem a film szereplőivel, mert a karantén alatt én is egy vidéki házban laktam, a legfontosabb tevékenységeim pedig a felesleges online költekezés, a bevásárláson és a különböző fertőtlenítési technikákon való kényszeres agyalás és végtelen mennyiségű palacsinta lesütése volt, és ahogyan Paul, én is egy bokorban ülve Skype-oltam a pszichológusommal. Nem hiányzik a Covid, de remélem, Assayas csinál még róla filmeket.
A Love Lies Bleeding a Mozinet forgalmazásában itthon is látható lesz.
