Ami már a repülőtéren elsőre szembe tűnik, hogy Berlinben minden a fesztiválért van. Ahogy leszálltam a gépről, rögtön standok, infopultok fogadnak, és szinte kérdezni sem kell, hipp-hopp bent is vagyok a fesztivál központjában. Ahol rögtön minden túlszabályozottnak tűnik. Mutasd az útleveled, menj ide, menj oda - ide meg oda nem mehetsz, itt fizetsz, ott megkapod - és így tovább. Aztán látva az embertömeget, minden indokoltnak tűnik, valószínűleg másképp káoszba fulladna minden. A hotel lobbijában Tilda Swintont látom, kint pedig William Dafoe-ra vár a tömeg - sajnos a Stones-ról már lecsúsztam, akik itt ünnepelték Martin Scorsese róluk szóló filmjét, persze mindenki ovációval fogadta az alkotást.
A fesztivál csillogó villogó üvegpalotákban zajlik - ilyen a Berliner Filmpalast, a Sony Center vagy a Cinemaxxx is; multiplex technológián keresztül érkezik a kultúra, de nem plázakörülmények között (ha már a filmszemlénk szóba került), szóval - ha magyarul nem egészen mást értenénk rajta, leginkább a kultiplex kifejezés lenne találó az infrastruktúrára. A Filmpalast előtti kivetítőn vagy sajtótájékoztatók, glamúros sztárfotózások közvetítései mennek, vagy egyéb riportok, interjúk. Nem is az óriásképernyő műsora az igazán lenyűgöző, hanem az azt figyelő tömegek. Folyamatosan több ezer berlini követi az eseményeket, akik nem szakmabeliek vagy filmbuzik, hanem "egyszerű" berlinerek. Amiből az tűnik ki, hogy szeretik a városukat: részt kívánnak venni a vérkeringésében, amelynek hajtóereje ezekben a napokban a filmfesztivál. Sajnos ez az, ami a budapesti eseményről hiányzott, és ez nem csupán pénzkérdés: a szemle idején alig jelezte valami a városban, hogy az év legnagyobb filmes eseménye zajlik éppen, az utca emberének - néhány kivételtől eltekintve - eszébe sem jutott bekukkantani a Mammutba vagy a Millenárisba. Hangsúlyozom, az összevetés nem fair, de kikerülhetetlen, s talán a jövőre nézve nem haszontalan.
Ahhoz persze, hogy legyen hajtóerő, erős filmes program szükségeltetik, amire idén sem lehet panasz - lásd beharangozó cikkeinket. A különböző vetítéseken túl a Berlinale igazi szakmai súlyát az olyan kísérőrendezvények, mint a Talent Campus, a Shooting Star vagy a Film Market adják, ezekről részletes beszámolóinkat később olvashatják. Mert egyelőre akklimatizálódásképpen filmeket néztünk. Kezdjük a rövidfilmekkel, amik mindig meghatározóak egy fesztivál arculatának szempontjából. Egyelőre egy blokkon vagyunk túl - vegyes érzelmekkel. Egész pontosan a négyes számú rövidfilmes blokkot sikerült elkapni, amiben egy német szociodokumentarista etűd (Inventur - Metzstrasse 11) mellett elsőként egy lengyel kísérleti animációt (Kizi Mizi) láthattunk. Mindkét film bosszantó volt, különböző okok miatt. Az első egy kameraállásból mutatta, ahogy vendégmunkások és lecsúszott németek felvázolják jelenlegi helyzetüket - igazi szocio-giccsnek érződött a film, amelyeket sajnos imádnak a fesztiválok, s ez alól Berlin sem kivétel.
 |
| Csellengőkre emlékeztet: meglehetősen didaktikus, szürke ábrázolás Gardens of the Night |
Mariusz Wilczynski animációja bizarr darab, ami egy rövidfilmnek általában előnyére válik. Egérfejű macskák, macskafejű kutyák szerelmi háromszögéről szól, sajnos kicsit hosszúra nyújtva a sztorit, és a groteszk stilisztikája sem következetes, egy idő után hatása csak annyiban merül ki, hogy idegesít. A blokk legjobb filmje Tora Martens rövid dokumentumfilmje (Tommy) egy kubai HIV-pozitív homoszexuálisról, aki dacára betegségének, mégis életművész tudott maradni. Ez is többszörösen trendi téma: Kuba, homoszexualitás, AIDS - mindegyiket imádják a fesztivál-válogatók, de a Tommy szépen kivitelezett film, izgalmas címszereplővel. Láttam még egy könnyed kanadai némafilm paródiát (Shooting Geromino), ami üdítően szórakoztató volt, majdnem annyira, mint a Teat Beat of Sex szkeccs-aimációi. A groteszk áloktatófilmek-csokra egyértelműen a blokk legjobbjának kiáltanám ki, ha nem láttam volna már Bill Plympton hasonló munkáit, ám az eredetiség hiányának dacára mindenki könnyezve röhögött a vetítőremben, ami azért ritkán fordul elő a Berlinálén.
Nem lepett meg a Târziu (Késés) című román filmfőiskolás rövidfilm sikere. Tudni illik, a román filmre nem csak Cristian Mungiu miatt kell odafigyelni: a kisfilmjeik életszerűek; a fiatal alkotók súlyos témákat is lazán képesek ábrázolni, méghozzá többnyire olyan anyagot dolgoznak fel, amik valóban érintik és érdeklik őket. Paul Negoescu filmje egy oknyomozó riportert követ, aki egykori iskolájába megy vissza egy pedofil tanár után nyomozni. A kézikamerás felvételek izgalmasan ábrázolják az iskolák mikrovilágát, az eredeti karakterek közötti dialógusok nem papírszagúak - a rövidfilmes díj egyik esélyese a film.
A nagyjátékfilmek közül elsőként a Gardens of the Night-ot láttam. A film értékelését furcsa módon vége-főcím leírásával kezdem, amelyet teletűzdeltek adatokkal az amerikai gyermekprostitúcióról, csellengő gyerekekről és így tovább. Nem véletlenül mondta nézőtársam "esgróf", hogy őt a Csellengőkre emlékeztette Damian Harris filmje. Ami sajnos - bár hatásvadász témához nyúlt - meglehetősen didaktikus, szürke ábrázolását adta a fent említett adatoknak. A többtízezer gyermekprostítuáltból Harris kettőt választott ki, akiknek bemutatta történetét. Leslie gyönyőrű szőke kislány, kertvárosi nyugalomban él családjával, amíg el nem csalja két gyerekrabló. Sorsa összefonódik Donnie-val - a fiút szintén fogságban tartják. A történet két idősíkon fut, a gyerekkori jelenetek mellett a fiatalok tíz évvel későbbi életét is megismerjük, ahogy nem tudnak felnőtté válni és integrálódni a társadalomba. Harris nem akart naturalista filmet csinálni, csak nagy ritkán látunk erőszakos vagy obszcén jeleneteket. Ám sajnos a közhelyesség elleni harc közepette jellegtelenné vált a film, nem tudta kihozni azt, ami a témában rejlik - pedig az alkotók empátiája érezhető, Harris állítólag 17 évet készült a Gardens of the Nightra, ám sajnos egy-egy jobban sikerült Csellengők több érzelmet vált ki a nézőkből, mint az angol-amerikai film.
 |
| Amikor kezdene sok lenni a jóból, egy geg feloldja a hangulatot Fireflies in the Garden |
Ha valami erős volt a Gardens of the Night-ban, akkor az a színészi játék: Gillian Jacobs-ot jó nézni a lány szerepében, de Tom Arnold is hátborzongatóan szívélyes gyerekrablót alakít, John Malkovich-ot pedig akkor is jó látni, ha épp nincs nagy szerepe,... Nos, a Fireflies in the Garden-ben, Dennis Lee versenyen kívül futó filmjében is nagy nevek játszanak, méghozzá kiválóan. A családi dráma szintén két szálon fut: Michael (Ryan Reynolds) kisfiúként apja (William Dafoe) szigorú szabályainak terhe alatt él, anyja (Julia Roberts) megértő, és igyekszik kettejük között időről időre rendezni a viszonyt. 20 évvel később az anya autóbaleset áldozata lesz, ráadásul feltételezhetően az apa hibájából. A temetés apropóján összegyűlik a család, ismét felszínre kerülnek a régi konfliktusok.
Összevetve a Gardens of the Night-tal, ez a film úgy tud szívszorító lenni, hogy sokkal kevésbé kíván az lenni, semmit sem magyaráz meg egyértelműen (például nem teszi egyértelműen bűnössé az apát felesége halálában), viszont a mérnöki pontossággal megírt forgatókönyv olyan érzékletesen mutat be egy apa-fiú viszonyt, amit eddig nagyon kevés filmben, talán csak skandináv darabokban láthattunk (Bergmanra vagy Widerbergre gondolok). Lewis nem esett abba a hibába, hogy egy Michael Cunningham-szerű filmet csináljon (ő írta az Este és Az órák több szálon futó, érdekes, ám érzelmektől csöpögős forgatókönyvét). Érzelmekről van szó, de nem érzelgős módon: éppen amikor kezdene sok lenni a jóból, akkor egy-egy geg feloldja a hangulatot, ráadásul a színészek játéka is kellően szenvtelen ahhoz, hogy ne úgy érezzük magunkat, mint egy (berlini) medve, akinek mézescsuporba szorult a feje.
