Már tegnap elkezdtem figyelni magam, hogy milyen érzéseim vannak. Reggel jógáztam, mindig ezzel kezdek, hogy nyugalomban és jól induljon a nap. Illetve felkeresett egy nagyon régi barátom az általános iskolából, aki ma már New Yorkban tanít a Columbia Egyetemen. Átküldött egy cikket, azzal a szöveggel, hogy látja, a film már a moziban van, és hogy mennyire drukkol és gratulál. Úgy megörültem, hogy az interenet csodájának köszönhetően ilyen messzire elér a film híre.
Egyébként egyfajta megnyugvás van bennem a premierrel kapcsolatban. Biztos az is közrejátszik, hogy már volt egy csomó nemzetközi vetítésünk, díjakat nyertünk, túl vagyunk a bemutatón, meg a premier előtti vetítéseken, ahol nagyon jó és kedves visszajelzéseket kaptunk. A közönségtalálkozós vetítéseken és a naponta kapott sok-sok üzeneten látszik, hogy mennyire erősen hat a film rájuk, nevetnek és sírnak is rajta, úgy érzem, működik a film. A kritikák miatt nem is voltam annyira ideges, mert nem állítom, hogy nem számít, de úgy látom, hogy az utóbbi időben a nézőszámokra nincsenek hatással. Most elsősorban amiatt izgulunk, hogy milyen lesz az első hétvége nézettsége (az első hétvégén 22.317-en látták, jelenleg 50.064-nél jár - a szerk.), mivel az ifjúsági és családi film kikopott a magyar alkotások közül, nincs benne a családok rutinjában sem. Abban reménykedünk, hogy a filmünk ezt megtöri és hogy majd ajánlják egymásnak a nézők is.
A ’60-as és ’80-as évek között viszont nagyon erősen jelen volt az ifjúsági vonal is magyar filmben. Az Égig érő fű, a Keménykalap és krumpliorr, a Gyermekrablás a Palánk utcában, vagy a Szeleburdi család. És ezek csak azok az élőszereplősek, amiket a mai gyerekek is szívesen néznek. Neked van kedvenced? Volt valamelyik nagy hatással rád?
Amikor kisebb volt a lányom, elkezdtem mutogatni neki a kedvenc gyerekfilmjeimet, és talán az volt az első pillanat, amikor felvillant az égő a fejem fölött, hogy tényleg húsz-harminc évre kell visszanyúlni, ha magyar élőszereplős ifjúsági filmet akarsz nézni a gyerekeddel. A Cinemirán minden évben vetítünk egy-egy régi klasszikust, legutóbb a Keménykalap és Krumpliorr-ot, ami már ötven éve készült, és mégis működött a közönségnek, babzsákokban, fagyival a kezükben nézték, közel teltházas vetítésen.
Rám a Szaffi volt a legnagyobb hatással. Az Égig érő fűt felnőttként is megnéztem, nagyon meghatónak érzetem és ebből a szempontból talán ez is áll legközelebb a Véletlenül…-höz, mert a könnyedsége mellett az is beszél komoly dolgokról, az elmúlásról és az időskorról.
Hárs Bonca, Mátray László és Demeter Villő / Forrás: JUNO11
Közel egy évtizede szervezed a Cinemira Gyerek- és Ifjúsági Filmfesztivált, aminek keretein belül workshopok, pályázatok, táborok is vannak. Szép lassan te lettél itthon a jelenlegi gyerekfilm felelős. Hogy alakult ez így?
Már a Filmművészeti alatt készült vizsgafilmjeiben is volt valami meseszerűség, játékosság, kicsit elemeltek voltak, ami az itthoni alkotóknál ritkább. A tanárok mindig Chytilovához hasonlították a filmjeimet. De nem volt eleinte tudatos dolog, hogy fiatal közönségnek szóló filmeket akarok csinálni. Szerintem az életben sok minden magától alakul. Az unokatesóm (Borda Eszter) férje, Andrew Hefler a Grund Színházban tanított improvizációt, én pedig az SZFE elvégzése után elmentem hozzá, mert azt éreztem, hogy segíteni fog a színészvezetésnél. Pár workshop elvégzése után kitaláltuk Eszterrel, hogy csináljunk gyerekeknek hasonló improvizációs alkalmakat, mert annyira jó játék, ez nőtte ki magát filmes foglalkozásokká, majd ebből lett a Gyerekfilm Akadémia. Nagyon élveztem a gyerekekkel való forgatást és ebből jött az ötlet, hogy jó lenne forgatni egy filmet nekik. Ugyanakkor beleütköztem abba, hogy nem hitt senki itthon a magyar gyerekfilmben.
Sokszor hallottam azt is, hogy felesleges próbálkozni, mert az amerikai nagy produkciókkal úgysem tudunk versenyezni. Ezen annyira felidegesítettem magam, hogy elkezdtem kutatni, hogy a környező országokban milyen gyerekfilmek vannak, és tényleg megdöbbentem, hogy a cseheknél, lengyeleknél ez a mai napig, nem szűnt meg, nem beszélve a franciákról, a benelux államokról, vagy épp skandináviáról. Szóval az európai gyerekfilm dübörög, itthon meg semmi nincs.
Elkezdtem szervezni a Cinemira - Gyerek és Ifjúsági Filmfesztivált, mert így meg tudtuk mutatni, milyen csodálatos alkotások készülnek Európában. Abban bízunk, hogy így be tudjuk vezetni újra mind az alkotók, mind a döntéshozók, mind a nézők gondolkodásba, a minőségi gyerek-és ifjúsági filmeket.
Mindemellett rendezel is. A Véletlenül… már a második nagyjátékfilmed. Ez adhat magabiztosságot a gyártás folyamán, és nagyobb szorongást is amiatt, hogy az első filmbe beleraktad azokat a gondolatokat, amelyeket régóta szerettél volna filmre vinni.
Ahogy az életemben sok minden, nálam ez sem klasszikus módon alakult. Egy picit azt érzem, hogy én mindig is ezt a filmet szerettem volna megcsinálni. Az első nagyjátékfilmem, a HAB ötletével Angelus Iván keresett meg, amit utána közösen fejlesztettünk tovább a film forgatókönyvírójával, és bár nagyon sok személyes dolgot bele tudtam tenni, a Véletlenült mégis személyesebbnek érzem. Most megalkothattam valami olyat, amit már nagyon régen szerettem volna.
Demeter Villő és Zsurzs Kati / Forrás: JUNO11
Régóta készülsz rá, hogy gyerekfilmet készíts. Mindig adaptációban gondolkodtál?
Az Edina című kisfilmünk, amellyel Szarajevóban voltunk, szintén adaptáció, ahogy az SZFE-n is vittem filmre már Karinthyt. Úgy tűnik, hogy szeretem, ha van egy alap, amit tovább lehet gyúrni. A Véletlenül-nek is csak egy részét teszi ki a könyv, amikor először átírtam a regényt forgatókönyvnek, 46 oldalt tett ki, ami kevesebb mint egy nagyjátékfilm fele. Elkezdtem továbbgondolni a történetet és szerencsére Anett Huizing, a könyv írója nagyon rugalmas és pozitív volt, minden változtatással, vagy új ötlettel kapcsolatban. Olyanokat mondott, hogy „Ó ez tiszta Lídia!”, meg hogy újra ki kéne adni a bővített regényt a forgatókönyvbe írt ötletekkel. Annak ellenére, hogy sok új történetszál került a forgatókönyvbe, Amszterdamban a világpremier utáni közönségtalálkozón valaki megkérdezte tőle, hogy mi a különbség a könyv és a forgatókönyv között, ő pedig azt válaszolta, hogy már nem tud különbséget tenni. Nekem ez nagyon megnyugtató volt.
A Hogyan írtam véletlenül egy könyvet? holland szerző alkotása. Itthon nem annyira ismert a holland gyerekirodalom. Te hogy találtál rá erre a könyvre?
Öt évvel ezelőtt karácsony környékén megjelent egy gyerekkönyvajánló a WMN-en, ott figyeltem fel erre a kisregényre, amit egy este alatt elolvastam, sírtam és nevettem is rajta, ami elég ritka. Beleszerettem a formanyelvébe is, hogy nem kronologikusan épül fel a történet és hogy ugrál képzelet és valóság között is. Míg regényként tökéletesen működött, a forgatókönyv megírásánál az volt az egyik fő kihívás, hogy hogyan vizualizáljuk az írást és a főhős gondolatait, érzéseit.
Sok véletlen volt a film készítése kapcsán?
Már rögtön a casting alatt! Először a főhős, Nina karakterét megformáló kislányt kellett megtalálnunk, hiszen ő minden jelenetben szerepel, így ő volt az origo. Demeter Villőt háromszáz gyerekből választottuk ki, másfél éves casting folyamat alatt, majd mikor végre már biztos voltam benne, hogy ő lesz a legjobb, jött az apa. Mátray Lacival már korábban is dolgoztunk együtt a HAB-ban, behívtam őt is, és amikor belépett Laci rögtön nevén szólította Villőt. Kiderült, hogy Villő apukája Laci gyerekkori barátja, és a mai napig tartják a kapcsolatot. Sőt, Laci Villő legkisebb testvérének a keresztapja. Lehet, hogy véletlen, nem tudom, de az biztos, hogy nem tudták egymásról, hogy ott lesznek és nekem hamar egyértelmű volt, hogy ők szuper párost alakítanak majd..
Demeter Villő és Lakos Nóra / Fotó: Kocsis Judit
Amikor Nina szerepére kerested a legalkalmasabb kislányt, mi volt az a jellemvonás, karakterjegy, amit szerettél volna viszontlátni? Mennyire alakított Villő ezen a karakteren?
Nina karaktere különleges, nagyon komplex. Egyszerre kell, hogy vagány legyen, de legbelül sérülékeny, és ennek a sérülékenységnek a mélységét is meg kell, hogy lássuk a szemében. Fontos szempont még, hogy mivel az ő arcát nézzük egész film alatt legyen elég bájos is ehhez, legyen elég kitartó, hogy ötven napig forgasson velünk és ne adja fel. Sportosnak is kellett lennie, mert gátfutni is meg kellett tanulnia. Emellett amikor gyereket választunk, szülőt is választunk. Villő igazán beleillett ebbe a képbe és kiderült, hogy a szüleik is nagyon támogatóak. Lényeges szempont volt még, hogy Villő félelem nélkül tudjon együtt játszani a felnőtt színészekkel.
Nina egy laza, vagány kislány, aki szemben a barátnőjével még nem áll készen a szerelmemre, ez a szál ha jól tudom nem volt benne a regényben. Miért tartottad fontosnak beleírni?
Ez a kislány a film elején még nem áll igazán készen arra, hogy bármilyen új érzelmet, vagy embert befogadjon. Van is egy rövid párbeszéd Lídiával, hogy ő azért fél a szerelmetől, mert tudat alatt azt gondolja, hogy ha valakinek kinyitja a szívét, akkor azt elveszítheti, ahogyan az anyukáját is elvesztette. Ott van neki ez kis fészek, a családja, az apukája, az öccse, meg a szomszéd írónő, aki nagymamaként is funkcionál, és még nem akar továbblépni, vagy veszélyes helyzetekbe kerülni, mert ugye a boldogság veszélyes.
Emellett fontosnak tartottam, hogy a főhősnek a kortársaival is legyen saját története és ne csak a felnőttek élethelyzeteire reagáljon. Ezért írtam bele a forgatókönyvbe a barátnőt, és a szerelmi szálat is. Neki végig kell mennie ezen a gyászfolyamaton, hogy képes legyen arra, hogy kinyissa a szívét. És ez az érzelmi út mindenben megjelenik, a zenében, a jelmezben, a díszetben: az elején még fiúsabb, sportosabb, és aztán szépen nyílik ki, a végén már szoknyában van, a zene is megnyílik és az utolsó jelenetek már mind természetben játszódnak.
Nagyon mély és fájdalmas témáról szól a Véletlenül írtam egy könyvet, miközben kifejezetten könnyed formába öntitek a történetet. Olyan világot teremtettetek, amiben jó lenni. A forgatókönyvírás során hogyan mérlegelted, hogy mennyire legyen megható, és mennyire vicces? Hogy ne legyen nagyon szomorú, hiszen ez egy ifjúsági film, de mégis legyen súlya?
Résztvettem a CineKid fesztiválhoz tartozó gyerekfilm forgatókönyv fejlesztő workshopon, ahol egy csodálatos, Oscar-díj- jelölt mentor, Mieke de Jong kezei közé kerültem, ő volt az én Lídiám. Ez egy nagyon mozaikos történet, és nagyon sok, 195 jelenetből áll, ami kétszer annyi, mint egy átlagos filmben. Ezáltal rengeteg játéklehetőséget ad, akár jelenetek sorrendjének cseréjére is. A forgatókönyv jól működött, megható volt, meg szórakoztató is, nyertünk is vele díjakat, szóval mindenki meg volt nyugodva. Le is forgattuk a filmet a forgatókönyv alapján, és az első vágatnál úgy éreztem, hogy valamiért nem működik az érzelmi része. Ekkor Barsi Béla vágóval elkezdtünk egy hónapig játszani az anyaggal. Pont az volt a cél, hogy bizonyos pontokon meglegyen az érzelmi hatás, másrészt viszont mindig legyen valami feloldás, így lett ez egy sírós-nevetős film.
Lakos Nóra és Zsurzs Kati / Fotó: Kocsis Judit
Markáns a film képi világa, minden összefügg mindennel. Például a főszereplők otthona és nyaralója is Bauhaus épület, a főbb színek, amik a kellékekben és a jelmezekben is hangsúlyosak, szintén a Bauhaus karakteres színei. Mikor alakult ki ez ilyen tisztán? Már a forgatókönyv írásakor láttad magad előtt?
Nagyon nehezen találtuk meg a fő helyszínt, Nináék ottonát, végül a Napraforgó utcában lévő a házra esett a választás, ahol minden épület különleges Bauhaus stílusban épült. Mikor ez eldőlt, egyértelművé vált, hogy a film világa a Bauhaus lesz, és ez egyfajta sorvezető, szabásminta volt minden részleg, a jelmez, a díszlet, az animáció számára.
Nekem nagyon fontosak a színek, sok munkát tettünk bele a látványvilágba Lányi Fruzsina jelmeztervezővel és Szurdi Juci látványtervezővel, mert minden jelenetnél minden háttérhez végig kellett gondolni, hogy mi a háttér színe, és ahhoz képest mi a jelmez színe, milyen lesz majd a felirat. Fruzsi és Juci már régen ismerik egymást és a HAB-ban is együtt dolgoztunk, Bátory Péter animációs és grafikus szakember érkezett újonnan. Ő például a saját unokahúgai írásából hozta létre azt a betűkészletet, amiből készültek a film grafikai elemei.
Bár konkrétan a Bauhaus ihlette a film világát, mégis nagyon kortalannak érzem. Lehet, hogy azért is, mert újra nagy divatja van ennek a korszaknak, ahogy filmben hangsúlyosan jelenlévő erős piros és kék is visszajött a divatba.
Szinte minden filmem kicsit elemelt, kortalan és helyhez sem köthetők, talán ezért is érzik sokan meseszerűnek a felnőtteknek szóló filmjeimet is. Amit Szarajevóban forgattam, azon se látszanak a város jegyei, ahogy az itthon készülteken sem. Ettől függetlenül itt fontosnak tartottam, hogy magyar filmet készítsünk a fiataloknak, magyar színészekkel, magyar zenével.
A Véletlenül-ben szerintem a zene az, ami jellegzetesen felismerhetően hazai. A Bagossy-szám egy gyerekközönség teszt eredményeként került a filmbe: 10-14 éves kiskamaszokat kérdeztünk meg, hogy milyen zenéket szeretnek, és a legtöbbet említettek közül ez illett legjobban a filmbe. A legfontosabb, az anya-dal (Szabó Balázs Hétköznapi című száma) pedig sok külföldit megfogott. Például egy holland kislány, aki kétszer is látta a filmet az amszterdami fesztiválon, karácsonyra küldött nekem egy videót, amiben ezt a számot hegedüli. Teljesen oda voltam tőle.
Úgy érzem, a zene hozza be a lírai vonalat a filmbe. A kép síkján lazán kezeli Nina az édesanyja halálát, de a zene által érezzük meg, hogy mennyire fájdalmas ez neki.
Az egész történet során derül ki, hogy Nina hogyan nyitja meg magát a nehézségek elfogadása, majd feldolgozása felé. A zene természetesen segít az érzelmek közvetítésében. Ez a történet unortodox olyan szempontból, hogy a film elején főhős legfőbb problémája az, hogy azt hiszi, hogy nincs problémája, vagyis tagadásban él. Nina az új nő megjelenése hatására ráébred, milyen ha egy anya van a házban, és elkezdi kutatni édesanyja emlékeit. Mert amikor elvesztette az édesanyját még túl kicsi volt ahhoz, hogy feldolgozza. Az egyik ilyen emlék az anya dala, és ez Szabó Balázs: Hétköznapi című dala lett, amit sokféle módon dolgoztak fel és hoztak be az anyához kapcsolódó jelenetekben a holland zeneszerzők.
Fotó: Kocsis Judit
Nina világa nem csak kortalan, de annak ellenére, hogy milyen lelki nehézségekkel kell megküzdenie, idilli is. Nincsek benne a mostani gyerekek modern világból fakadó nehézségei, a képernyőfüggés, esetleges iskolai konfliktusok, és hiába él városi környezetben, bicajjal csatangol mindenfele.
Szerintem ez a film nagyon erősen szól a gyerekek mindennapi problémáiról, de abból elég sok van és ezek közül nem mindegyikről, csak arról, amiről épp beszélni szeretnénk a filmen keresztül. Így a veszteségfeldolgozásról, a mozaikcsaládról, a kiskamaszkor alapvető helyzeteiről - legyen szó testvérharc, baráti konfliktusok, első szerelem, első menstruáció. Ahogyan mélyebb értelemeben beszélünk a problémák tagadásáról és elfogadásáról, és az írás, mint terápiás eszköz hatásáról.
Tudatos volt, hogy minél több analóg dolgot hozzunk be a történetbe. Nina például kézzel írja a könyvét, mert egész más kézzel írni, mint gépen, és tök jó, ha ez legalább néha megmarad a kamaszoknál. Nina az íráson keresztül létrehoz magának egy saját világot, és egy nagyon személyes történetet. Ebbe a világba nem akartam behozni olyan dolgokat, amik nem támogatják az ő lelki útját. A forgatókönyvírás alatt gondolkoztam, hogy szerepeljen-e az iskola, amely a könyvben sincs benne, de egyszerűen nem találtam olyan helyzetet, ami kifejezetten építette volna a személyes történetét. Az iskolai szituációkat a sport helyettesíti, a gátfutás pedig szerintem nagyon szép szimbóluma az akadályok leküzdésének.
Ezek szerint volt egy fajta cél az edikációra, pládamutatásra is?
Amikor a féltestvérem, aki egyben a film jelmeztervezője, Fruzsi kiment egyetemre Montreálba, nagyon furcsa volt számára, hogy ott a vizsgákon nem azt nézték, hogy mi a rossz, hanem azt emelték ki, hogy mi a jó a vizsgamunkájában. Ez annyira építő mentalitás! Én is sokszor beleképzelem magam egy film főszereplőjének bőrébe, néha napokig arra gondolok, hogy én vagyok az a karakter. Ezért úgy vélem, hogyha például egy apuka beleképzeli magát a Mátray László által alakított figura helyzetébe, akkor ez a pozitív példa sokat segíthet akár egy gyerek-szülő konfliktusok megoldásánál is. Vagy ha egy gyerek úgy érzi nem tudja kimondani, ami bántja, lehet, hogy segít, ha leírja és ezt az eszközt magával viheti a film után... Főleg a gyerekek esetében nagyon hiszek abban, hogy a pozitív példa sokkal erőteljesebben hat, mint a negatív.
Emellett fontosnak tartom azt is, hogy ebben a történetben nincs antagonista, ami szerintem ritka a gyerekfilmekben. A történetnek komoly tétjei vannak úgy, hogy Nina lelki fejlődését követjük végig. Jó megtapasztalni, hogy tényleg izgalmasan és szórakoztatóan épül egy történet úgy, hogy nincs egy ostoba gonosz, mert ez számomra már porosnak tűnő megoldás. Sőt nem csak antagonista nincs, de minden karakter szerethető és alapvetően támogató, pozitív a főhőssel szemben. Én ezt is nagyon szeretem, még akkor is, ha a való életben nem jellemző.
Lakos Nóra és Sümeghy Claudia a film bemutatóján / Forrás: Facebook
Nemrég podcastban beszélgettünk a produceretekkel, Sümeghy Claudiával arról, hogy ez az első magyar zöld produkció. Kinek az ötlete volt?
Alapvetően Claudia ötlete volt, hogy ez legyen hivatalosan is egy környezetbarát forgatás és szerintem utólag derült ki, hogy ez az első magyar zöld produkció. Örültem neki, mert organikusan is bennem van ez az életmód: húsz éve mindenhova bringával járok, tíz évig nem ettem húst – most éppen pont eszem, úgy tűnik, ez a premier kihozta belőlem az állatevést. Mivel nekem a környezettudatosság egyébként is az életem része, nem okozott problémát. De a stábból is sokan jöttek bringával, rollerrel a forgatásra, lebomló lufit használtunk a lufis jeleneteknél, Fruzsi is inkább kölcsönzött ruhát, mint vásárolt. Nem volt olyan, hogy egy kreatív döntést befolyásolt volna hogy környezetbarátok vagyunk, úgyhogy én örültem neki, de azért be kell vallanunk, hogy a forgatás alapvetően nem a legzöldebb dolog a világon.
Mit érzel sikernek egy ifjúsági film esetében? Szerinted el tud indítani egy igényt arra, hogy több élőszereplős gyerek, vagy családi film készüljön itthon?
Egyrészt nyilván nagyon örültünk, hogy egy A-kategórás fesztiválon, Tallinnban elnyertük a legjobb film díját a fiatal közönségnek szóló filmek versenyében, méghozzá a gyerekzsűritől és egy héten belül Villő megkapta az európai fiatal tehetségek díját Lengyelországban, most elsősorban azok a visszajelzések fontosak, amiket a magyar nézőktől, illetve a számunkra fontos emberektől kaptunk. Visszatérve az interjú nyitókérdésésre, hogy milyen érzés most várni a premiert, az az igazság, hogy már nyugodt vagyok, és ezeket sikernek könyvelem el. Persze az is izgat, hogy hányan fogják megnézni a filmet, mert azt érzem, hogy ha ezt a filmet a közönség is magához öleli itthon, az élő bizonyítéka lesz annak, hogy igenis van hely a magyar mozikban a magyar gyerek-és ifjúsági filmnek, ami az alkotókat és a támogatókat is ösztönözni fogja, hogy együtt újraélesszük a magyar gyerek - és családi filmet.
Fotó: Kocsis Judit
EMMA (8) & LUJZA (8) KÉRDÉSEI
Miért nem csináltad hosszabbra a filmet?
Gondoltam rá, de nem mertem. Volt, amit kivágtam, és utólag nagyon nehéz eldönteni, hogy benne maradhatott volna-e vagy sem, jót tett volna-e a filmnek vagy sem, de azt gondolom, hogy most nagyjából jó ritmusa és hossza van.
Az emlékképekben megjelenő anyuka tényleg terhes volt? És ha nem, akkor hogy csináltátok meg, hogy annak látszódjon?
Lovas Rozinak, aki az anyukát játssza, tényleg van két kicsi gyereke, és mivel a film sokáig készült, többen is kérdezték, hogy a Rozi tényleg terhes volt-e ott? De nem, nem várt babát akkor. A ruhája alatt volt egy kis kosár, ami olyan, mint egy fészek, ez volt kitömve, illetve a ruhája is egy kicsit olyan volt, hogy így pufibbnak nézzen ki, mint amilyen egyébként igazából. Emiatt arra nagyon kellett figyelni, hogy amikor fölemeli a kis Ninát, akkor ne rúgjon bele a műhasába, mert akkor lebuktunk volna. Emiatt többször kellett fölvenni ezt a jelenetet, de nagyon örülök, hogy felvetődik, hogy tényleg babát várt, mert akkor sikerült elérni a hatást.
Amikor Balatonon utaznak kocsival és viszik a lufikat, Nina előrehajol az apukájához és nincs bekötve.
Ó, hát igen, jogos. Sokat figyeltünk az ilyen típusú helyzetekre és jelenetekre, hogy példamutatóak legyünk, például Nina mindig sisakban biciklizett, és a többi autós jelenetben is be volt kötve, de volt egy-két kép, ahol kénytelenek voltunk ezt feladni, mert a jelenet koreográfiája ezt követelte meg.
Forrás: JUNO11
Neked volt olyan hobbid gyerekkorodban, mint Ninának az írás, amit nagyon szerettél csinálni?
Nálunk az egész család grafomán, én elég korán elkezdtem naplót írni, a lányom is írt egy regényt, anyukám is író, a nagynéném pedig újságíró, az apukám meg verseket ír. Szerintem emiatt is kattantam rá erre a könyvre rögtön, mert tudtam vele azonosulni.
Miért lettél rendező, és ha nem az lettél volna, akkor mi?
Akkor lehet, hogy újságíró lennék, mert egy pár évig az voltam, mielőtt terhes lettem Mirával. Anyukám nagyon szerette a filmeket és már fiatal koromban sok filmet néztünk együtt: a francia újhullámon, meg Bergmanon nőttem fel. Nálunk a családban a filmes vonal is elég erőteljesen jelen volt, de ettől függetlenül gyerekkoromban egyáltalán nem gondoltam, hogy filmrendező szeretnék lenni.
Kommunikáció szakon jártam egy külön filmes workshopra, amit nagyon élveztem, majd amikor Mira megszületett, éreztem, hogy az anyukává válástól egészen más energiák szabadultak fel bennem, és ott jött egy olyan érzés, hogy filmezni akarok, így a kisbabának is adok egy új életet, és magamnak is. Ezért felvételiztem a Filmművészetire pár évvel Míra születése után.