Bár nem képezi a Berlinale hivatalos programjának részét, de az azzal párhuzamosan futó Kritikusok Hete kínálatát is érdemes átböngészni. A fesztivál óriási méreteihez képest a német filmkritikusok szövetségének rendezvénye kimondottan családias. Naponta egyetlen vetítést tartanak, este 8 órai kezdettel, majd az azt követő beszélgetésen a film rendezőjével és meghívott kritikusokkal, művészekkel, egyetemi tanárokkal járják körbe az adott nap témáját, amelynek hívószavát az aznapi film inspirálja.
A Berlinale megnyitó ceremóniája előtt egy nappal, február 10-én egy konferenciával vette kezdetét a Kritikusok Hete, amelyen arra keresték a választ, miért nem szerepelnek sikerrel a német filmek a világ legrangosabb fesztiváljain. A ma kulturális rendezvényhelyszínként funkcionáló, de egykor Berlin első krematóriumaként épült Kulturquartier Silent Green csarnokát megtöltötték az érdeklődők, főleg fiatalok. A konferencia kérdésfelvetése különösen aktuális azután, hogy 2015-ben sem Cannes-ban, sem Velencében, sem Locarnóban nem került német film a versenyprogramba. Nyitó előadásában Charles Tesson, a Cannes-i Kritikusok Hete művészeti igazgatója és elismert filmkritikus hozzátette, hogy az általuk szervezett programban 8 éve nem szerepelt német film, szerinte a mai német film „vagy túlságosan német, vagy egyáltalán nem az” – ahhoz azonban, hogy más ország nézőinek szemében is értékkel bírjon, egy alkotásnak magán kell hordoznia a saját kultúrájának nyomát, de ezt úgy tegye, hogy a kívülálló számára is érdekes legyen. Beavatta a hallgatóságot a fesztiválok válogatási elveibe is, azt történelmi távlatba helyezve: míg a '60-as években az európai filmfesztiválok programjában kevés japán és észak-amerikai mű mellett szinte csak európai alkotások szerepeltek, az 1980-as években „kinyílt a világ”. Azóta nem csak az adott filmet válogatják be, hanem az országot is, amelyet képvisel.
A Malgré la nuit című film főszereplője és rendezője beszélget (fotó: Manuel Schäfer, Petrichor)
Az előadás után csatlakozott Tessonhoz Richard Brody, a The New Yorker publicistája és Sergio Fant, a locarnói fesztivál egyik válogatója, hogy közösen beszélgessenek a témáról. Utóbbi azzal a kérdéssel kezdte, hogy vajon többségében miért első- és második filmek készülnek Németországban, hol vannak a már befutott és nagyobb tapasztalattal bíró rendezők? Miután a kevéssé sem költői kérdésére nem érkezett válasz, Brody vette át a szót, hogy amerikai szemmel láttassa az európai filmkészítést. Míg a tengerentúlon a “fiatal” rendező a 22-25 éves korosztályt jelenti, itt gyakran a 30 és 40 közöttiekre használják a jelzőt. Hollywood az elmúlt évtizedekben többször meg tudott újulni, mert a tehetséges outsiderek (Scorsese, Tarantino) vérfrissítést hoztak és szemléletváltást. Ők független filmesként kezdték pályájukat, és akár évekig forgatták az első alacsony költségvetésű filmjüket, ami alatt hihetetlen mennyiségű tapasztalattal gazdagodtak. Brody feltette a kérdést, miszerint az állami finanszírozás kizárólagos csatornává válása vajon nem öli-e meg az innovációt. Egyik kérdésfelvetés a másikat követte, de konklúzióként mindössze annyit sikerült levonni, hogy nem véletlenül a történelmi filmek sikeresek külföldön (könnyebb a múlttal foglalkozni, mint a jelennel), és hiányzik a német új hullám második generációja. Fassbindernek, Herzognak és Wim Wendersnek nem akadtak olyan követői, mint Truffautnak, Resnaisnek, Chabrolnak, Godardnak Gaspar Noé, Feancois Ozon és Leos Carax személyében.
A vetítéseken és az azt követő beszélgetésen szombaton és szerdán vettünk részt. A filmek talán a Berlinale Forum szekcióban szereplő alkotásoknál is nagyobb kihívás elé állították a főleg egyetemistákból álló közönséget. (A Berlinale látogatóinak életkori megoszlása jóval kiegyenlítettebb.) Szombaton a Csábítás témája és a Malgré la nuit (Az éjszaka ellenére) című francia film került terítékre. A két és fél órás, érzéki szerelmi történet az idősávok közti ugrálással és időnként a kísérleti filmekre jellemző képsorokkal közvetíti a karakterek feldúlt érzelmi állapotát. A beszélgetés során Philippe Grandrieux rendező többször érzékeltette, mennyire ki nem állhatja a konvencionális történetmesélést, a karikatúraszerű leírásai pedig nevetésre fakasztották a közönséget. A női főszereplő, Ariane Labed úgy fogalmazott: ennél meztelenebbnek nem érezhetné magát: nem csak a testét mutatta meg a filmben, hanem a lelkét is.
Sixty Six
A szerdai filmmel (Lewis Klahr: Sixty Six) a Kiállítás témáját vették górcső alá. A 90 perces, 12 különálló experimentális történetből összefűzött filmben stop-motion technikát használt Klahr. A pop-art képregényfigurák valós helyszínekről készült fotók vagy stilizált háttér előtt élik életüket, a használati tárgyak szokatlan helyeken villannak fel, a színek mesélnek, a dialógusok pedig narrációszerűen hangzanak el. Klahr megosztotta a közönséggel a címválasztás okát: az amerikai kultúrában 1966-ot fordulópontnak tekintik, ő maga 10 éves volt, és szerette volna bemutatni, milyen volt a pillanat, amikor egyszerre létezett a régi és az új Amerika. Ugyanakkor fontos neki, hogy néző számára széles értelmezési teret hagyjon. Alexander Horwath, a bécsi Filmmúzeum igazgatója érdekes koncepcióról beszélt: a mozgókép, mint kifejezési forma, amely képeket köt össze, önmagában is kiállító eszköznek tekinthető, így a film is betölti azt a funkciót, amelyet a kiállítótér egy galériában, hiszen bemutatja a benne szereplő tárgyakat, gondolatokat, történeteket. A rendező arra a moderátori kérdésre, hogy történeteket mesél-e, igennel felelt, hozzátéve, hogy a történet nem egyenlő a cselekménnyel. Sajnos a közönségkérdésekre alig maradt idő – ha valamin, ezen érdemes lenne változtatniuk a Kritikusok Hete szervezőinek jövőre.
