A 62. Berlinale nyitófilmje Benoit Jacquot francia szuperprodukciója, a Les Adieux á la Reine (Farewell My Queen) volt, Diane Krugerrel a főszerepben. A díszletet egyenesen a versailles-i kastély kulisszái szolgáltatták, és a filmet nézve a jelmezekhez sem sajnálták a selymet és brokátot: többtonnányit használtak fel belőlük. A történet maga pedig a francia forradalom első napjait mutatja be a szolgálók, azaz a nép szempontjából. Párizs lángokban áll, már a Bastille-t is bevették, a királynő Marie Antionette mégis szilárdan hiszi: a királyság túléli és megbuktathatatlan. Azért a biztonság kedvéért elkészül egy menekülési terv: felolvasólányával (Léa Seydoux) ruhákat cserélnek, a hintóba is ő száll be, a királynő meg szépen kiosonhat a sötétben. Benoit Jacquot egy drámai kosztümöst alkotott Chantal Thomas regényét adoptálva, ami nem mellőzi az ironikus felhangokat és áthallásokat sem.
Stephen Daldry, a Billy Eliott rendezője ismét egy gyermekhőst helyez filmje a Rém hangosan és irtó közel (nálunk március 8-tól lesz látható a mozikban) középpontjába. Oskar Schell (Thomas Horn), akárcsak nem átlagos gyermek, bár az Asperger-tesztjének eredménye ellentmondásos volt. A film nyitánya egy ablakból kizuhanó férfit mutat: gyönyörűen lassítja a kamera, akár egy öngyilkosság képe is lehetne. Daldry nem szembesít rögtön a témájával, időt hagy a ráhangolódásra a nézőknek és a történetnek is. 9/11, az ikertornyok összeomlása úgy lesz a történet fősodra, hogy végig mellékszál a sztoriban, a háttérből irányítja szinte marionett bábuként a szereplőket. Egy átlag New York-i család, Tom Hanks és Sandra Bullock mesébe illően szépen éldegélnek a legszörnyebb napig, amikor az ikertornyok összeomlanak, többezer ember, köztük az apa életét követelve.
A Jonathan Safran Foer regényéből készült sztori a gyászt, az apa halálának elfogadását egy kincskereső játékká alakítja. A kisfiú egy kulcsot talál apja gardróbjában, egy rejtélyes kék vázában. A kisfiúnak minden csak úgy érthető és felfogható, ha annak értelme van, márpedig annak semmi értelmét nem látja, hogy valakik repülőgépeket irányítottak a World Trade Centerbe, ahol apja épp akkor tartózkodott. A kulcs számára nem a titok, hanem az értelem nyitja: valahol kell lennie egy zárnak, amit a kulcs nyit és akkor megoldódik a titok, pont kerül az i-re és lesz megértés, reméli a kisfiú. A kulcsot tartalmazó borítékon egy név áll: Black. A kisfiú az összes New York-i Black felkutatására indul, számos szép kalandban és találkozásban van része. A Rém hangosan és irtó közel egy szépséges és megható történet a gyászról, 09/11-ről, még akkor is, ha bizonyos elemek a történetben kiszámíthatók. Daldry érzelgős ugyan, de filmje nem hajlik a giccsbe - bár rendezőként nincs az Oscar-jelöltek között.
Angelina Jolie egyértelműen az idei Berlinale szupersztárja: első rendezését A vér és méz földjén-t kísérte el Berlinbe, noha a film nincs versenyben, óriási érdeklődés kíséri a színészrendező minden lépését. Joliet elkísérték a háborús dráma szereplői is: Rade Serbedzija, Goran Kostic, Zana Marianovic is, akik ódákat zengtek Jolie hozzáértéséről és színészvezetéséről. Jolie pedig végig azt hangsúlyozta, hogy az ő nézőpontja csak egy nézőpont a sok közül, ahogy a boszniai háborút értelmezni lehet - Jolie nőként és anyaként közelítette meg a témát, tért rá vissza többször is. A sajtótájékoztatón azt is elmondta, hogy nagyon boldog, hogy sikerült elkészítenie ezt a filmet, ami annyira megérintette és annyira a sajátja volt, mint filmszerepei közül kevesek, de hangsúlyozta azt is, hogy legközelebb Disney-filmben szeretne szerepelni, mert egy ilyen sztori mindenképp embertpróbáló. Jolie rendezői debütálása azért is érdekes, mert ex-férje Billy Bob Thornton is mostanra rukkolt elő rendezésével: orosz amerikai koprodukcióban (Jayne Mansfield’s Car), a főbb szerepekre pedig Robert Duvallt, Kevin Bacont és John Hurt-öt sikrült megnyernie.
