A folyó partjára parancsolnak egy tutajt az erdő rejtekéből kiabáló katonák, majd egyikük szakszerű mozdulatokkal lemetszi a húst a vízen szállított szarvasról. A Természetes fény nyitójelenetét a szereplők mély közönye teszi nyugtalanítóvá: érződik a magyar egyenruhásokon, hogy számukra már a napi rutin része a helyiek kisemmizése, és a rongyokba burkolt két alak szenvtelen arcáról is az olvasható le, sokszor megesett ez már velük.

Egy magából kifordult világban járunk, ahol az élet természetesnek tetsző velejárójává vált az embertelen bánásmód. Nagy Dénes első filmje a II. világháború idején, a Szovjetunió megszállt területén játszódik, és egy partizánokra vadászó magyar századot követ. A küldetés teljesítése során átvitt értelemben újból és újból megismétlődik a szarvas megnyúzása és feldarabolása: egy már eleve nyomorban tengődő faluba költözik be az osztag, felélve a helyiek minimális tartalékait. Ráadásul kollaborációra kényszerítik a helyieket, akik ezzel az erdőben bujkáló partizánok haragját is kivívják maguk ellen.

Persze súlyos aránytévesztés lenne egyenlőségjelet tenni megszálló hadsereg és partizánok közé. A náci Németországgal szövetséges magyar alakulatok részt vettek a polgári lakosság tömeges kivégzésében, falvak felégetésében, háborús bűncselekményeket követtek el. A partizánok a megszállók ellen küzdöttek, sokszor durva eszközökkel.

Kép a lettországi forgatásról / fotó: Martins Cirulis

Magyarország II. világháborús szerepvállalásában mai napig sok a legtöbb ember számára homályos, kellően ki nem tárgyalt, parázs vitákat generáló részlet. A közelmúltból jól ismert példa erre a nyilasok 12. kerületi vérengzéseit bemutató A gyilkosok emlékműve című dokumentumfilm fogadtatása vagy a Kitörés napja kapcsán évente ismétlődő, az eltérő értelmezésekből fakadó konfliktus.

A Természetes fény bátor és fontos film, mert egy ilyen homályos és kellően ki nem tárgyalt epizódra mutat rá. A Don-kanyarban szinte teljesen odaveszett 2. magyar hadsereg nemzetünk egyik tragédiája. De ez nem homályosíthatja el azt a tényt, hogy a frontvonal mögötti, elfoglalt területeken iszonytató gaztettekben vettek részt magyar alakulatok.

Megtapasztalhattuk, hogy az itthoni történelmi emlékezet a II. világháború kapcsán szeret hősökben és áldozatokban gondolkozni, ha magyarokról van szó. A valóság ennél persze sokkal komplexebb, személyes sorsokra lebontva sokkal több árnyalattal bír – és ez a Természetes fényből is kiderül.

Semetka István szakaszvezető ugyanis se nem hős, se nem áldozat. A film talán legizgalmasabb kérdése, hogy akkor mi is ő valójában, illetve hogy mekkora felelősség terheli a szörnyűségekért. Ami tényszerűen elmondható róla, hogy egy parancsokat teljesítő katona. Ezentúl csak a képzeletünkre, illetve a férfi néhány apró, empátiát tükröző gesztusára hagyatkozhatunk.

Semetka úgy tesz, mintha ott sem lenne. Arca mozdulatlanságba dermed, első megszólalására ijesztően sokat kell várni, váratlansága miatt úgy hat, mint egy pisztolylövés. Ha racionális keretek közé akarjuk helyezni a viselkedését, magyarázhatjuk azt traumával, illetve a pszichéje védelmi mechanizmusával: kizárni a káoszba süllyedt külvilágot.

Szabó Ferenc szoborszerű alakítása könnyen fulladhatott volna érdektelenségbe, és ez az egész filmet tönkretette volna. Szerencsére nem ez történt, köszönhetően az amatőr színész érzékenységet sugárzó szemeinek és erős kisugárzásának. A külső szenvtelenség esetében belső izzással párosul, vagyis van mit megfejteni benne, van miért elveszni a tekintetében.

Jellemfejlődésről vagy akár jellemtorzulásról nem beszélhetünk, hiszen a film egy eleve traumatizált létállapotot ragad meg érzékletesen. Semetka enigmatikus alakja a jól sikerült színészválasztás mellett attól válik izgalmassá, hogy állandó kísértés veszi őt körbe: a háborús környezet arra ösztönzi, hogy merüljön el és oldódjon fel végleg a bűnben. A tekintetével szinte felfalja az egyik nőt a faluban, és tudható, hogy semmilyen számonkérés nem vár rá, ha megerőszakolja.

Nagy Dénes kíméletlenül pontos realizmussal vitte filmre a partizánvadászat eseménytelenségét. A sárban tapicskoló osztag kifakult egyenruhát viselő katonái szinte belevesznek a késő őszi, kora téli táj lehangoló szürkeségébe. Andrej Tarkovszkij első remekművében, a II. világháború keleti frontján játszódó Iván gyermekkorában a nyírfaerdő átmeneti szabadulást hoz, szerelmesek szívmelengető ölelkezésének lesz a helyszíne. A Természetes fény végtelen erdőségében a magyar katonák betolakodók, és mivel a hazavágyó Semetka nézőpontjából látjuk a rengeteget, így semmilyen pozitív érzet nem kapcsolódik hozzá.

A rendező nem tesz engedményeket a könnyebb befogadhatóság érdekében, nincsen adrenalinlöketként funkcionáló nagyszabású csatajelenet. Helyette kimért, meditatív tempót és állandósuló nyomasztást kapunk, illetve magyar, lett és orosz, színészként most debütáló emberek karakteres és nyúzott arcairól próbálhatunk érzelmeket leolvasni.

A film fakó, szürkés-barnás, sokszor sötétségbe boruló, Dobos Tamás operatőr által rögzített képi világában egybemosódik természet, falu és ember, mintha mindent az uralma alá hajtana valamilyen gonosz erő. Ebből a miliőből csak apró, de élénk színű motívumok különülnek el, mint a piros erdei bogyók vagy a szikrázóan fehér tej, ami Tarkovszkijhoz hasonlóan itt is az életet szimbolizálja, hogy aztán kiömölve sárral keveredjen. A közelgő tragédiát megelőlegezve bepiszkolódnak ugyan ezeket a szimbólumok, de mégis csak ott vannak, ahogy az imádkozás motívuma és Semetka néhány irgalmas cselekedete is, jelezve, hogy a reménytelenség nem válhat teljessé.

Már a Lágy eső című rövidfilmjéből arra lehetett következtetni, hogy Nagy Dénes kivételes tehetség. Első nagyjátékfilmjével is ezt bizonyítja, hiszen az egy alaposan átgondolt, a választott témához passzoló rendezői koncepció mentén, magabiztos következetességgel és szimpatikus visszafogottsággal lett elkészítve. Nem tobzódik explicit borzalmakban, pont annyit mutat és sugall, amivel el tudja érni a kívánt hatást. Vagyis hogy nézőként mi is sározódjunk be, a felázott talaj olyan mélységekbe húzzon le minket, amivel nem szeretünk szembesülni.

A II. világháború eseményeit rengeteg film feldolgozta, így természetes, hogy több műfaji előképet is társíthatunk a Természetes fényhez. A Saul fiából ismert kis mélységélességű, beszűkült tudatállapotot tükröző képek itt is megjelennek, de Nemes Jeles filmjéhez képest itt sokkal több a szemlélődő, statikus beállítás, sokkal lassabb a tempó, a realizmusba pedig leheletnyi misztikum is vegyül. A Jöjj és lásd! a fényképezés szerepeltetése, helyszín és az ábrázolt borzalmak hasonlósága miatt vetődhet fel könnyen, de Elem Klimov klasszikus alkotásában egy orosz gyerek megsemmisülését követhetjük nyomon, ami nehezen állítható párhuzamba egy magyar katona pokoljárásával.

 

Nagy Dénes épít az előképekre, de nem másolja azokat, így egy önálló és rendkívül egységes vízióval, illetve egy hiánypótló, az emlékezést segítő történettel gazdagította a háborús filmek univerzumát. Teljesítette a címben sugallt vállalását, rávilágított a magyar történelem egy kevésbé ismert szégyenfoltjára, méghozzá természetes fénnyel, vagyis nem szűrte át valamilyen ideológián, nem torzította el politikai állásfoglalással, a valóságot próbálta a maga művészi eszközeivel, illetve alázattal és együttérzően bemutatni. Jó helyen van nála a legjobb rendezőnek járó Ezüst Medve.

Alighanem már az elején említenem kellett volna, hogy a Természetes fény Závada Pál azonos című regényén alapul. Azért hagytam a végére, mert a könyv kiváló kiterjesztése a filmnek. Amíg Nagy egy állapotra és egyetlen ember néhány napjának a történéseire koncentrált, addig Závada egy több évtizeden át tartó folyamatot és egy egész közösséget ábrázolt. Amíg a film néhány megrázó pillanatfelvételt rögzít a 20. századból, addig a regény végigvezet az elmúlt század legtragikusabb évtizedein, és egy békés megyei, szlovák-magyar-zsidó közösség felbomlásának a krónikájából többek között Semetka egész élete is kirajzolódik. Azon ritka feldolgozások egyike a Természetes fény, ahol film és könyv kiegészítik egymást. Legyen újból mozi, hogy lehessen benne Nagy Dénes filmje, hogy aztán Závada Pál könyvével lehessen folytatni múltunk feltárását.