Ben Wheatley: Kereszttűz
Láttunk az egyetemek belterjességéről szóló, Cannes-ban kitüntetett francia botrányfilmet (Nyers/Raw) és két és fél órás dél-koreai természetfeletti horrort (Kokszogi sirató/The Wailing), de mégis nagyobb hatással volt ránk egy másfél órás kamaradarab, a Kereszttűz (Free Fire). Persze csak a koncepció a minimalista, nem a projekt: a producer Martin Scorsese, a rendező Ben Wheatley (Kill List), akitől a Vérturistákat a hazai mozikban is bemutatták, és a Titanicon is veteránnak számít, legutóbb itt vetítették tőle A Field in England című pszichedelikus kosztümös filmjét, amit a producer, Andy Starke személyesen is elkísért. A brit direktor és csapata (Starke mellett felesége, Amy Jump) pályája meredeken ível felfelé, legutóbbi filmjükben, az Építészeti Filmnapokon Budapesten is vetített High Riseban Tom Hiddleston és Jeremy Irons játszottak, a Kereszttűzben pedig Cillian Murphy, Brie Larson, Sharlto Copley és Armie Hammer.
Bostonban járunk 1978-ban, Justine (Brie Larson) egy üresen álló raktárban szervez találkozót egy ír és egy helyi gengsztercsapat között. Előbbiek puskákat vennének az utóbbiaktól, az áru átadása azonban korántsem megy simán: kiderül, hogy a két banda egy-egy tagja előző este épp csúnyán összeverekedett egy kocsmában, és azóta sem sikerült rendezniük a nézeteltérést. Mindkét csapat fegyverekkel érkezett, így gyorsan kitör egy lövöldözés, rohamosan emelkedik a body count.
A real time-ban, azaz valós időben mesélt film egyetlen helyszínen játszódik, ami tudatos stratégia a low budget függetlenfilmes Wheatley-től és csapatától, viszont ellensúlyozandó az ingerszegény környezetet, a filmnek mind a forgatókönyve, mind a rendezése és a színészi alakításai kiemelkedőek. Tarantino Kutyaszorítóbanja juthat eszünkbe a fordulatokról és a parázs konfliktusokról. Akciófilmként szokatlanul hiteles és realisztikus is a Kereszttűz, para-akciófilmnek sem túlzás nevezni, mivel néhány lőtt seb után a túlélők már csak vonszolni tudják magukat, mintha a Tiszta szívvel hősei kiestek volna a kerekesszékükből. A Titanic honlapján szereplő adatlapon ott áll egy magyar forgalmazó neve, tehát moziban vagy DVD-n alighanem találkozhatunk még ezzel a remek alkotással. (CsÁ)
Mike Mills: 20. századi nők
A fesztivál legnagyobb sztárparádéját felmutató film a 20. századi nők (20th Century Women) volt, Mike Mills rendezésében. Az amerikai függetlenfilm fellegvárába néhány éve bekerült alkotó két nagyjátékfilmmel bizonyította már tehetségét: remek színészeivel olyan témákat boncolgatott, mint az ujjszopásról leszokni képtelen tini fiú felnövése a 2005-ös Ujj-függőben, a 2010-ben készült Kezdők pedig a halála előtt coming out-oló apa, és a gyászt feldolgozó fia történetét dolgozta fel, Ewan McGregor és Christopher Plummer alakításában. A rendező nagy- és több rövid dokumentumfilmjében is felismerhető már egy markáns stílus: történelmi és pop-kulturális kitekintéseit általában személyes hangnemű narrációval segíti.
A 20. századi nők egy újabb nagyszerű darab a rendezői repertoárban: a virágzó 70-es években egy tinifiú életében három nő nyújt segítséget, hogy boldogulni tudjon egy apa nélküli világban. Szeretetteljes anyja (Annette Benning), a családi házban szobát bérlő fiatal feminista (Greta Gerwig), és éjszakánként az ablakából az ágyába bebújó plátói szerelme (Elle Fanning) irányítják, terelgetik a fiút néhol helyes, néhol helytelen utakon.
A három nő három kort és életszemléletet képvisel: Dorothea, az anya, egy férfiak által dominált világban egyszerre élvezi és szenvedi az általa kiharcolt függetlenséget, a bohém Abbie lázadóként megy szembe az emberi természet törvényeivel, és kórusban mondatja ki hangosan a vacsoravendégekkel, hogy 'menstruáció', míg a fiatal Julie ideje-korán megtapasztalt szexualitásával kísérletezik, miközben saját lelki és családi problémái elől menekül. A film fantasztikus képi világával, recsegő, korhű zenékkel ránt be az 50-es, 60-as évek mázát magáról lekoptató 70-es évek forgatagába. A nagyszerű párbeszédek és szerepek sokáig velünk maradnak - nem véletlenül jelölték Mills munkáját az idén a Legjobb eredeti forgatókönyv Oscar-díjára. (PJ)
Jim Jarmusch: Gimme Danger
Egy zenekar forradalmi jelentőségének több jelzőrakétája is van. Ilyen például, ha a kortárs kritika minden létező rosszat elmond róla, effektív leszarozza. Egy másik példa, ha az énekest mondjuk leüti egy néző koncert közben a színpadon. Iggy Pop bandájáról, a The Stooges-ról is bebizonyosodott létezése után néhány évtizeddel, hogy a rock and roll egyik legmeghatározóbb csapata – az ő történetükre volt kíváncsi Jim Jarmusch rendező Gimme Danger című dokujában.
Jarmusch temérdek archív anyagot vonultat fel, régi fotóktól kezdve archív koncertfelvételekig, de még a zene alatt is beszélteti az interjúalanyokat. Mindent bele akar tenni a közel két órába, mintha nem lenne holnap. Ettől aztán olyan sűrű lesz az anyag, mint a már-már megkötött beton. A rajongói szemszög megkérdőjelezhetetlen, de nincs ezzel gond, Scorsese sem azért filmezett a Rolling Stonesról, mert ne imádta volna őket, sőt. A korábban nem hallott sztorik (miért olyan rövidek a The Stooges szövegei; mit jelentett Iggynek a fekete zene) elég érdekesek, de a Gimme Danger talán legnagyobb erénye az, hogy itt nem James Newell Osterberg, Jr. (közismertebb nevén Iggy Pop) a főszereplő, hanem a teljes banda, az Asheton testvérektől sok máson át mondjuk James Williamsonig. Jarmusch filmje kitűnő korkép egy zenekar zenitjének időszakáról, egyben kórkép annak tagjairól. (BB)
Címlapon: Annette Bening (Mike Mills: 20. századi nők)
