Beszélgetés Patrice Leconte-tal

Feszültségteli rendezés, és két perfekt alakítás, akárcsak A fodrásznő férjében Jean Rochfort és Anna Galiena játéka. Antoine gyerekkorában beleszeret a fodrászába, s hogy láthassa a nőt, mindennap elmegy hajat vágatni, különös szokása felnőttkorában sem hagyja el. A Lány a hídon is extrém történet, hőse egy késdobáló (Daniel Auteuil) meg a nője (Vanessa Paradis).  Az Intim vallomásokban a hősnő (Sandrine Bonnaire) pszichológushoz indul, de tévedésből a szomszéd adószakértőhöz (Fabrice Luchini) csenget be, és neki önti ki családi életének titkait. Akinek ennyi francia délicatessen kevés…

filmhu: Filmjeinek legnagyobb erőssége az árnyalt jellemrajz. Sokféle kapcsolatot megfilmesített már. Érez-e még kihívást ezen a téren?

Patrice Leconte: Nagyon megható, hogy ily módon definiálja a munkásságomat. Életem egyetlen célja, hogy filmeket készítsek, történeteket meséljek férfiakról és nőkről, illetve az emberi lélekről. Ebből kifolyólag a téma végtelen. Életem végéig tudnék ilyen filmeket készíteni, és mégis mindegyik filmem másmilyen lenne. Úgy gondolom, hogy mindig tanulhatunk újat az emberről, én legalábbis így érzem. Bár mikor az eggyel korábbi filmemet az Intim vallomásokat (Confidences trop intimes – az SPI áprilisi bemutatója) készítettem az, úgy éreztem, hogy elértem valaminek a végéhez. Úgy értem, miután befejeztük ezt az igen minimalista és igen bensőséges filmet, éreztem, hogy valaminek a végére értem. Ekkor azt mondtam magamnak, hogy jobb, ha egy ideig nem készítek ilyen filmeket, mert csak körbe-körbe járok és ettől megijedtem. Viszont tény, hogy mindig lesz mit mesélni az emberi lélekről.

filmhu: Ebben a témában van már valamilyen konkrét terve?

P.L.: Igen, vannak filmterveim, most éppen egy teljesen más irányba akarok elindulni. Már régóta tervezem, hogy visszatérek a tiszta vígjátékhoz. Magáért a vígjáték öröméért. Nem csak magam miatt, hanem a nézők kedvéért is. Pontosan két hét múlva kezdjük el forgatni ezt a filmet, ami 100%-ban vígjáték lesz, és aminek nincsen más célja, minthogy megnevettesse az embereket. Könnyed, a nagyközönség számára készülő alkotás lesz.

Patrice Leconte Dogora - részlet a filmből

 filmhu: Legújabb filmjében, a Kambodzsában forgatott Dogorában a filmezésnek egy teljesen új vonalán indult el, ahogy Ön fogalmazott: „egy militáns és humanista filmet készítettem.” Fogja-e folytatni ezt a vonalat, vagy másfelé fordul?

P.L.: Nem tudom pontosan hol, de a Dogora mindig is bennem volt, úgy érzem mindig is vágytam arra, hogy készítsek egy forgatókönyv, szereplők és szöveg nélküli filmet, ami csak képekből, zenéből, érzelmekből, hangulatokból áll. A Dogora és egy átlagos film között legalább akkora a különbség, mint egy vers és egy regény között. Megcsináltam ezt a filmet, büszke vagyok rá, de nem fogok még egy ugyanilyet készíteni, ugyanis azt szeretném, hogy a Dogora különleges, egyedi film legyen a munkásságomban. Ugyanúgy, mint a Lány a hídon című filmem esetében, amit fekete-fehérben forgattunk le. Akkor is tudtam jól, hogy többé nem forgatok fekete-fehérben, pontosan azért, hogy ez a Lány a hídon különlegessége legyen. Nem akarom ismételni önmagam.

filmhu: Mi áll Önhöz a legközelebb: a komédia, a dráma vagy a kísérletezés?

P.L.: Olyan vagyok, mint az elkényeztetett gyerekek: mindig mást akarok, mint amim van. Ha készítek egy intim hangvételű filmet, akkor utána mindig egy nagy volumenű, a széles tömegekhez szóló történetet akarok megfilmesíteni. Ha pedig egy vígjátékot csinálok, mint amilyet két hét múlva kezdünk el forgatni, akkor utána valószínűleg megint az ellenkezőjéhez lesz kedvem. Ha elindulok a balra vezető úton, akkor utána rögtön jobbra akarok fordulni. Mindig az ellenkező irány vonz, mindig meg akarom lepni önmagamat, hogy ne unjam el magam, hogy éber maradjak, és olyan dolgokba vágjak bele, amiket nem biztos, hogy végre tudok hajtani. Ez nagyon izgalmas. Amikor felötlött bennem a Dogora témája, teljesen magától értetődő volt, hogy meg fogom csinálni. Majd miután sikerült meggyőznöm a producereket, és elkezdtünk forgatni, kétségeim támadtak, hogy ez a téma egyáltalán kitesz-e majd egy filmet. Nem voltam benne biztos, hogy meg tudom csinálni. Nagyon izgalmas olyasmivel foglalkozni, amiben nem vagy biztos, hogy meg tudod csinálni.

filmhu: Hogyan találta meg a kapcsolatot a film témája és a zene között?

Patrice Leconte A Dogora című film plakátja

P.L.: A zenét már azelőtt ismertem, hogy Kambodzsába utaztam volna. Legalább százszor meghallgattam, imádom ezt a zenét. Elszálltam tőle, többször el is sírtam magam, miközben hallgattam és mindenfélére gondoltam. Hihetetlenül mély benyomást tett rám. Majd amikor először utaztam Kambodzsába, hogy meglátogassam az öcsémet, aki nyolc éve dolgozik ott, tulajdonképpen turistaként mentünk oda a feleségemmel és az egyik lányommal, de képtelen voltam turistaként viselkedni, állandóan egyedül barangoltam az utcákon és figyeltem. Majd egyszer csak villámcsapásszerűen beugrott ez a zene és akkor hirtelen összekapcsolódtak bennem a zene által kiváltott érzelmek és az országban látottak. Ettől kezdve úgy jártam Kambodzsát, hogy közben mindig ez a zene járt a fejemben. Elraktároztam magamban ezeket a képeket és ezek adták a Dogora alapját. Egy évvel később tértem vissza Kambodzsába egy négyfős csapattal. Forgatás közben fülhallgatón keresztül hallgattuk a zenét és így született meg a film.

filmhu: Járt már Magyarországon?

P.L.: Magyarországból kizárólag Budapestet ismerem. Ahogy korábban említettem, két hét múlva kezdődik az új filmem forgatása, de nagyon örülök, hogy meghívtak a Dogora miatt, viszont csak tegnap érkeztem és holnap már vissza is kell utaznom. Eddig háromszor jártam Budapesten, és ezen alkalmakkor hosszabb időt töltöttem itt. Sétáltam, múzeumokban jártam, de azóta rájöttem, hogy Budapesten és bármely más városban az egyetlen dolog, ami érdekel, az az emberek. Szerintem sokkal többet tanulhatunk, ha megnézzük a férfiakat, nőket és gyerekeket, akik az adott országban élnek. Persze csak akkor, ha ki tudjuk nyitni a szemünket, és képesek vagyunk látni, és érdekel az, amit látunk. Ez sokkal többet jelent, mintha csak múzeumokba járnánk, épületeket nézegetnénk, mert az a múlt, a történelem, a gyökerek, a kultúra, ami nagyon fontos, de nem az igazi élet, nem a jelen. Nem is merném magam művelt embernek nevezni, minimálisan persze azért az vagyok. Az én műveltségem sokkal inkább érzelmi, lelki, egyfajta aktív műveltség. Engem az emberek élete érdekel, a realitások, mindaz, ami egy arc mögött rejlik. Ha figyelünk az emberekre, akkor nagyon sokat tanulhatunk. 

filmhu: Látott már magyar filmeket?

P.L.: Igen, de csak régebbieket, például Jancsó Miklós filmjeit, a magyar filmművészet nagy korszakából, a mostaniakat sajnos nem. 

filmhu: Mi a véleménye a magyar filmművészetről? Mik a lehetőségeink Ön szerint?

Az ismertséget hozó Monsieur Hire

P.L.: Sokat utazgatok ide-oda, számos országban jártam már. Volt, ahol azt mondták, hogy csak nyolc vagy tizenkét filmet gyártanak le évente, mert kicsi az ország és több filmet nem bír el. Ilyenkor mindig arra gondolok, Úristen, egy évben maximum nyolc rendezőnek van esélye arra, hogy filmet forgasson! Hisz ez szinte semmi! Nem tudom, hogy Magyarországon hány filmet forgatnak egy évben, de remélem ennél többet. Tizenöt évvel ezelőtt Angliában a filmművészet halott volt. Évente tizenkét filmet csináltak. Mára az angol film újjászületett, feltámadt. Több mint száz filmet forgatnak évente, és kiválóak is vannak köztük. Így a magyar filmművészetről, mint bármely más ország filmművészetéről, az a véleményem, hogy vannak hullámvölgyek és vannak hullámhegyek. Úgy gondolom, a magyar mozi is a csúcson volt 20-25 éve, és lehet, hogy a kortárs magyar filmek ma kevésbé ismertek külföldön, de majd jön két-három film, amit fölkapnak és akkor újra az élre tör a magyar film. Például a koreai filmművészet szinte már egyáltalán nem létezett, amikor hirtelen felbukkant két-három nagyon sikeres koreai film, amelyek learatták a babérokat Cannes-ban és ez fel is lendítette a koreai filmművészetet. Az egész világ számára fontossá váltak a koreai filmek. Ez bármelyik országgal megtörténhet.

Ehhez az kell, hogy az emberek szívvel-lélekkel dolgozzanak, és mindent beleadjanak. Biztos vagyok benne, hogy Magyarországon ez a helyzet. Az egyenlet nem bonyolult: krízishelyzetben, úgy értem művészeti hullámvölgyben, a kezünkbe temethetjük az arcunkat és panaszkodhatunk naphosszat, de ettől a dolgok nem fognak jobbra fordulni. Ha viszont felgyűrjük az ingujjunkat, és azt mondjuk, hogy majd mi megmutatjuk és elkészítjük a világ legjobb filmjét, akkor véget ér a hullámvölgy és következik a hullámhegy. Nagyon optimista típus vagyok. Mindig úgy gondolom, hogy a holnapi nap jobb lesz, mint a mai.