Kategorikusan “rossz anyának” felcímkézett nőkről rengeteg film készült már, kiváló alakítások ezrei emlékeztetnek arra, hogy nem létezik tökéletes anya, hogy nem mindenki születik mindent felülíró anyai ösztönökkel, és talán soha nem is érik el az önfeladó szeretet azon magas fokát, amit a társadalom elvár tőlük. Az elveszett lány bátran elmossa a jó és rossz anya közötti határvonalat, és egy méltatlanul hanyagolt tabu témát feszeget.
A rendező a harminc éve álnéven alkotó Elena Ferrante azonos című regényét az író engedélyét kikérve minimális változtatásokkal formálta a saját képére, az amerikai kisvárost és tengerpartot például egy izolált görög szigetre cserélte, központi témája, az anyaság nehézségeivel küzdő fiatal és középkorú nők élete azonban nem változott.
A negyvenes egyetemi professzor, Leda (Olivia Colman) egyedül nyaral egy görög üdülősziget. Pihenését egy fiatal anya, Nina (Dakota Johnson) és nagyszámú családjának hangos érkezése kavarja fel. Mikor Nina kislánya, a három éves Elena rövid időre eltűnik a tengerparton, majd Leda segítségével megkerül, a két anya között kimondatlan szövetség szövődik. A találkozás húsz évvel ezelőtti emlékeket ébreszt fel Ledában a saját fiatalkoráról, amikor két kislányával az oldalán próbált egyensúlyozni az anyaság és az akadémikus karrierje között. Ahogy Ledából fokozatosan előtörnek az emlékek, Nina pedig fenyegető házassága és hisztérikus állapotban lévő kislánya között őrlődik, a két nő sorsa egyre inkább összefonódik.
Gyllenhaal első filmjében nem csak azt mutatja be, milyen örömteli és milyen iszonyúan nehéz feladat anyának lenni, hanem sokrétű képet fest a küzdelemről és áldozatról, amit egy nő a gyerekéért hoz, de szól a boldogság kereséséről és a szabad akaratról is. Árnyalt módon, bevillanó emlékképek segítségével rajzolódik ki Leda húsz évvel ezelőtti személyisége, egy szenvedélyes, tettrekész nő alakja, aki majd szétrobban a benne lévő feszültségtől. Múlt és jelen váltakozása segít értelmezni Leda zavarodott viselkedését a szigeten. Látjuk a negyvenes éveiben járó nő fásultságát, sebezhetőségét, megértjük, hogy a múltban hozott hibás döntése még egy világvégi szigeten is utoléri őt.
Az elveszett lány a pszichothriller műfaji jegyeivel festi meg egy válságban élő nő portréját, az információk fokozatos adagolásával és elhallgatásával fenntartva a feszültséget. A nyugtalanító hangulat néha egészen váratlan helyekről érkezik, és ha ezeket a jeleket külön-külön nézzük, valóban nincs bennük semmi különleges: egy világítótorony, egy tál rohadt gyümölcs, egy búgó kabóca a párnán, egy játékbaba, egy kalaptű, egy komoly sérülést okozó fenyőtoboz. De figyelembe véve Leda felfokozott idegállapotát, ezek az apróságok mélyen megsebzettt lelkének kivetülései, sosem tudhatjuk, mi valós és mi az, ami csak a képzeletének a szüleménye. Ez a misztikusság a nevek használatában is megjelenik: Leda, Elena, Nina, Mina – hasonló hangzású, már már felcserélhető nevek, finom eszköz a karakterek összekapcsolódásához.
Leda és a mellette nyaraló család, illetve a nem túl barátságos helyiek között szinte tapintható a feszültség és a bizalmatlanság, váratlan, sőt, néha egyenesen bizarr módon reagál az őt érő vélt vagy valós fenyegetésekre. Olivia Colman rétegezett alakítást nyújt, agyszerűen egyensúlyozik a szimpatikus, derűs professzor és a kiismerhetetlen, sérült nő alakja között. Különösen érdekes a Nina iránt tanúsított figyelme, ami nem egyszer megszállottságba fordul át, a kamera szemén keresztül (Hélène Louvart kiváló operatőr) hosszasan időzik a lány gyönyörű testén, és az agresszív férjével való viszonyán – tekintetében egyszerre van jelen irigység, féltés és együttérzés, mintha húsz évre előre látná, mi vár Ninára.
Olivia Colman áll a történet gyújtópontjában, de legalább olyan elsöprő erejű a fiatalkori Ledát játszó Jessie Buckley, és persze a Ninát megtestesítő Dakota Johnson is, aki hasonlóan szuggesztív és lehengerlő, mint a Vakító napfény és a Suspiria remake-jében. De kiváló az anyák háromszögének harmadik tagja, a sógornőt alakító Dagmara Dominczyk, és a női történetet színező férfiak csapata – Ed Harris, Paul Mescal, Jack Farthing és Peter Saarsgard is. Gondosan összeválogatott a színészi gárda, ami szintén Gyllenhaal ízlését és érzékenységét dicséri.
Ritkán látni nőket, és különösen anyákat úgy filmen bemutatva, ahogy Maggie Gyllenhaal teszi Az elveszett lányban. Olyanokat, akik teljesen máshogy élik meg az anyaságot, mint ahogy a társadalom elvárja tőlük. Akik többre vágynak az anyaság öröménél, viszont komoly árat fizetnek érte. Nem kell velük szimpatizálni, viszont érdemes megérteni az indítékait, megismerkedni az érzéseikkel.
Gyllenhaal ítélkezés nélkül és a thriller feszültségkeltő elemeinek nagyszerű használatával bontja ki egy "rossz anya" személyiségét, és tárja elénk azt az iszonyatos lelki terhet, amit magával cipel. Végső soron eléri, hogy ne gondolkozzunk olyan leegyszerűsítő kategóriákban, mint "rossz" vagy "jó", hanem átérezve Leda döntéseinek a súlyát, komplex módon viszonyuljunk az életét meghatározó dilemmához, és ezen keresztül az anyaság és az önmegvalósítás olykor nehezen összeegyeztethető gyakorlatához is.
Az elveszett lány elérhető a Netflixen.
