Berlinnek, Cannes-nak és Velencének már megvolt a maga filmfesztiválja, amikor a brit főváros néhány kritikusa előállt egy hasonló, londoni rendezvény ötletével. Idén 55 éve ennek, és bár az első alkalommal mindössze 18 filmet bemutató rendezvény programja mára több, mint 300 egészestés – és rövidfilmmel csábítja a közönséget, a nemzetközi filmvilágban mégsincs akkora súlya a BFI fődíjának, mint egy Arany Pálmának vagy Arany Oroszlánnak.
De miért volt mégis szeretnivaló a fesztivál – mert az volt – a fődíjért induló mezőny kevéssé nemzetközi jellege, és erős Cannes-Velence utóérzete ellenére? Valójában a sokszínűsége győzött meg arról, hogy a Londoni Filmfesztivál valóban egy lapon említhető a legnívósabb európaiakkal. A 9 szekcióból álló kínálatban ugyanis bőven akadtak olyan különlegességek, melyek könnyedén szálltak versenybe a figyelem középpontjában álló jelöltekkel, amikor választásra került a sor. Így, a fesztivál végére azon kaptam magam, hogy a két fő helyszín, a Leicester Square, és a Brit Filmintézetnek (BFI) otthont adó Southbank között ingázom, többnyire lélekszakadva, hogy 15 perc alatt teljesíthessem azt a három metrómegállónyi távot, ami a két pontot elválasztotta egymástól. Míg az előbbi színtéren zajlott a vörösszőnyeges gálavetítések nagy része, addig a BFI a szakmai beszélgetéseknek, és többek között a két legérdekesebb szekció, az Experimenta és a Treasures from the Archives darabjainak adott otthont. A kettő közül ez volt az a hely, ahol átjött, hogy valóban a szakma legjobbjai gyűltek össze két hétre, nem csak azért, hogy bemutassák a filmjeiket, hanem, hogy maguk is közvetlen visszajelzést kaphassanak a közönségüktől a filmek bemutatóját követő kötetlen beszélgetés keretei között.
Az, hogy a Leicester Square turistalátványosság-számba menő vetítései után itt végre elkapott az igazi fesztiválhangulat, nem csak a filmesekkel tömött kávézónak és az ingyen látogatható, lenyűgöző darabokból álló brit nemzeti filmarchívumnak volt köszönhető, hanem az olyan emlékezetes alkotásoknak, mint Ben Rivers első egészestés produkciója. A Two Years at Sea, amely a 16mm-es kamera fátyolos képének köszönhetően térből és időből kiemelve mutatja be Jake-et, a főhőst, aki a természettel szoros egységben éli mindennapjait a vadonban, az Experimenta szekció keretein belül került vetítésre. Bár Ben Rivers a manapság divatos politikai vagy társadalmi témáktól távol tartja magát, produkciója erős üzenetet hordoz, mégpedig, hogy ha az ember képes maga mögött hagyni a túlfeszített technikai világot és felvenni a környezet ritmusát, a természethez visszatalálva az én újra jelentőséget nyer. A film Velencében elnyerte a FIPRESCI díjat, ám egyelőre nincs forgalmazója, így talán a két fesztivál keretein kívül nem is kerül a mozikba, amiért nagy kár.
A fesztivál egyedülálló különlegessége vitathatatlanul a Treasures from the Archives szekció, amely évről-évre a filmtörténet felújított klasszikusait hozza vissza a mozikba. Idén többek között Rossellini ritkán emlegetett, egyesek által egyenesen elveszettnek nyilvánított szatirikus fantasyjét (The Machine That Kills Bad People), Elia Kazan Amerika, Amerikáját és Mizoguchi Kenju Shin-Heike Monogatari című szamurájdrámáját.
A Galas & Special Screenings szekció ezzel szemben az igazi nagy durranások válogatása, vagyis azok a filmek kaptak itt helyek, amelyek az idei év korábbi fesztiváljain már bizonyítottak, mint Michael Hazavanicius The Artist című, a némafilmkorszaknak tett hommage-a, melynek férfi főszereplője, Jean Dujardin lett Cannes legjobbja, a Dardanne fivérek Le Gamin au Vélo –ja, amely Az élet fájával osztozva nyerte el az Arany Pálmát, vagy a Shame Steve McQueen-től, ami Velencében kapott elismerést Michael Fassbender alakításáért. Ezt egészítették ki a brit filmgyártás legígéretesebb darabjai, mint az angol -osztrák-francia-brazil coprodukcióban készült 360, Fernando Meirelles legújabb filmje a párkapcsolati problémák körforgásáról, amely Rachel Weisszel és Anthony Hopkinsszal a főszerepben nyitotta meg a fesztivált, vagy a záró film, amelyben ugyanez a hölgy bukkan fel, ezúttal Terence Davies rendezésében, háború utáni angol környezetben. Ralph Fiennes a vörös szőnyegen és első rendezése, a Coriolanus a mozikban komoly érdeklődésre tartott számot, ugyanakkor a kritikusok vegyes érzelmekkel fogadták. Bár az alkotó maga azt állította, hogy a dráma jelen idejű adaptációjával nem próbált politikai hangot adni a filmjének, mivel ezzel csak kisebbítette volna a mű shakespeare-i értékeit, talán éppen ezért nem lett valami átütő a végeredmény. Míg Barry Ackroyd operatőri munkája továbbra is lenyűgöző, a Belgrádban forgatott, olykor szimbolikus magasságokba emelkedő, néhol viszont a balkáni valóságot is beemelni próbáló produkció nem volt olyan remek munka, mint amit az érdeklődés alapján sokan vártak. Egyrészt Ralph Fiennes Coriolanusként nem tudta maga mögött hagyni a színpadi manírokat, másrészt az erős felütés ellenére túlságosan távol marad a film a valóságos kelet-európai közegtől, ami pedig érdekes kontextust adhatott volna neki, ha a rendező be meri vállalni a politikát. Ennek ellenére filmművészetért tett jelentős munkájának elismeréseként BFI Fellowshippel jutalmazták.
David Cronenberg volt a másik, aki ezt az elismerést átvehette, azonban a fesztiválon vetített filmje, a Dangerous Methods is említésre méltó munka. Bár a horror-rendezőtől kissé szokatlan ez a kosztümös produkció, a Fraud és Jung kezdeti barátságát majd eltávolodását bemutató alkotás mind rendezés, mind pedig a színészti alakítás tekintetében hibátlan, emlékezetes darabja volt a fesztiválnak.
A Films on the Square szekció keretein belül vetítették többek között a Velence-győztes Alexandr Sokurov Faustját, a Persepolis alkotópárosának (Marjane Satrapi, Vincent Paronnaud) Chicken with Plums című második képregényfilmjét, Takashi Mike legújabb munkáját, a Hara Kiri: Death of the Samurai-t 3D-ben, a Sundance filmfesztiválon bemutatkozott ígéretes függetlenfilmet, a Martha Marcy May Marlene-t, valamint a komoly pozitív visszhangot kiváltó Miss Balát, Gerardo Naranjo szocio-politikai színezettel tarkított akciódús moziját egy mexikói szépségkirálynőről.
A New British Cinema kategória filmjei közül kezdetektől fogva a Junkhearts állt a középpontban, mint igen ígéretes elsőfilm, így nem is volt nagy meglepetés, hogy Candese Reid kapta a legjobb új brit tehetségnek járó díjat.
Junkhearts
Érdekes, hogy a francia filmeknek évről-évre külön szekciót szentel a fesztivál, míg Európa és a világ többi részének tagjai mindössze két csoportba zsúfolva kerülnek bemutatásra. Ezen kívül még a rövidfilmek és az animációk kaptak külön szekciót Shortcuts & Animation névvel ellátva, melynek keretein belül a fesztivál egyetlen magyar szereplőjeként Till Attila Csicskája is futott, a Rural Life című szkeccsfilm tagjaként.
Mindent összevetve tehát a külsőségek tekintetében teljesen helytálló Terence Davies kijelentése, miszerint a londoni mára a világ legnagyobb fesztiváljainak egyike, hiszen a kontinensen már díjazott remekművek mellett számos film világpremierjének is otthont ad. Ugyanakkor rögtön világossá válik, hogy ez a szigetország határain kívül miért nem egészen így él a köztudatban, elég egy pillantást vetni a fődíjért induló filmek listájára. A kategória jelöltjein végigfutva szembeötlően kevés nemzetközi filmre bukkanni: a mezőny több mint fele brit produkció, csak a Le Gamin au Vélo, a Faust és a The Artist ad némi ellensúlyt, Cannes és Velence díjazottjaiként kötelező, de – óhatatlanul felmerül a gyanú – talán nem a legszívesebben látott jelöltként. Ennek fényében semmi csodálnivaló nincs abban, hogy a győztesek listája igazi meglepetést nem hozott, hiszen a We Need to Talk About Kevin az Arany Pálma jelölés után hazai pályán majdhogynem magától értetődően söpörte be a legjobb filmnek járó fődíjat. Nem minta Lynne Ramsay nem érdemelte volna meg az elismerést női pszichothrillerjéért, amely 9 év kihagyás után is remek szintézisét adja a rendezőnő szerzői jegyeinek, merész módon keveredve a thriller karakteres műfaji elemeivel.
We Need to Talk About Kevin
Ahol valóban nemzetközi produkciók kerültek a zsűri elé, az a legjobb első filmes rendezőnek járó Sutherland díj kategóriája. Azonban akkor sem söpört végig meglepett moraj a nézőtéren, amikor Terry Gilliam Pablo Giorgelli-t szólította a színpadra, aki mindössze 88 perces, ám olykor Tarr Bélára hajazóan lassú égésű, és még egy véletlen egybeesésként a felesége által vágott road movie-jáért vehette át a trófeát. Hiszen nem volt még olyan régen Cannes, ahol a Las Acacias, a szótlan kamionsofőr és egy egyedülálló anya csak látszólag unalmas útját bemutató film három díjat is besöpört, többek között a fiatal kritikusokét és az Arany Kamerát.
Hiába, a kellemes meglepetésekért és élményekért a mozikba kellett menni, két héten át szemezgetve a programokból, és nem a díjkiosztóra.
