Sajnos a film nem csupán sturm und drang: a sebességgel nincs baj, a hetvenes évek exploitation-filmjeire olyannyira jellemző sietség itt is megvan, de a nyögvenyelős forgatókönyv, ill. a szinészi alakítások túlságosan is komolyan veszik magukat, és ez, az effektek kiforratlanságával kombinálva árt a filmnek, sőt helyenként nevetségessé teszi (Ku Feng ezüstszürke, középen elválasztott, istentelen parókája láttán ez az érzés mount everest-i magasságokba emelkedik). Ho Meng Hua rendezése sem az a kimondott virtuóz, tipikusan a „na ezt is felvettük, menjünk tovább a következő jelenetre”-fajtába tartozik, bár a választott maláj helyszínek turisztikai szempontból tagadhatatlanul tetszetősek. Mint képregény-horror, mint fast food-freakshow a Black Magic több mint tűrhető, de hogy ahhoz a kultuszstátushoz, amelyet ma magáénak mondhat, hozzájuthasson, a hetvenes évek érája és aránylag ártatlan publikuma kellett.