 |
| A Crossroads hatékony kapudrog, mely finoman húzza be az érdeklődőt a fekete zene csodálatos világába |
A furcsa páros összes vagyona egy öreg gitár és egy harmonika, pénzük semmi; száz mérföldet, ha haladnak, és már buszra se futja, Mississippi pedig reménytelenül messze van – a kényelmes körülmények közé szokott fiatalember kénytelen kitanulni a vándorló zenészek viszontagságokban teljes életvitelét. Poros mellékutak szélén állva stoppolnak, Eugene zaciba vágja drága óráját egy nálánál is öregebb Fender Telecaster villanygitárért cserébe, hozzácsapnak egy kisméretű, hordozható erősítőt, az öreg napi 24 órában tanítja az ifjat, sokat és jól zenélnek, kocsmák előtt kalapoznak, összekülönböznek a rendőrökkel, mindkét oldalról megszenvedik a nem is annyira látens rasszizmust, illetve megismerkednek egy vonzó, ám korántsem makulátlan előéletű leányzóval (Jami Gertz), ki rövidre rá elhagyja a fiatalembert. Csalódásra csalódás jő, Willie beismeri, hogy hazudott, nincs is elveszett dal; átverte a srácot, hogy kijuthasson az öregtárolóból, és elintézhessen egy régi-régi ügyet. A korosodó zenész vallomása igazolja a legendát: elmondja, hogy Robert Johnson oldalán maga is egyezséget kötött az Ördöggel az útkereszteződésnél, tehetségéért cserébe lelki üdvét adta, ám hatvanon túl járva mindennél jobban féli a kárhozatot, más vágya sincs, mint semmissé tenni az üzletet. Legvégül eljutnak Fulton’s Pointba, oda, ahol a közel félévszázados pokoljárás kezdődött, ám a Gonosz, ki briliáns tehetségen túl mérhetetlen nyomorral és szenvedéssel is megajándékozta meg az öreget, nem hajlandó felülbírálni a szerződést. Őt csakis Eugene érdekli; felajánlja, hogy mérkőzzön meg pártfogoltjával, Jack Butlerrel (Steve Vai); ha megnyeri a zenei párbajt, úgy Willie megszabadul, ám ha alulmarad, maga is pokolra kerül.
A Crossroads nem csupán szenvedéllyel és jó ízléssel dolgozza fel a blues történelmének leghíresebb mítoszát, de hatékony kapudrog is, mely finoman húzza be az érdeklődőt a fekete zene csodálatos világába. A Columbia stúdió komolyan vette a film ügyét, így Walter Hill személyében – akkor legalábbis- A-kategóriás rendezőt állított a projekt élére, a főbb szerepeket pedig ismert színészekre ruházták. A Karatekölyök című zsengeséggel befutott, a tinilányok közt anno felettébb népszerű Ralph Macchio átesett némi tréningen, hogy ne csináljon hátborzongató baromságokat a hangszerrel, a hozzáértők azonban gyorsan levágják, hogy néhány hónap alatt senkiből sem lehet valódi zenészt faragni. Társa, Joe Seneca makulátlan választásnak bizonyult: az idős férfiú nem csupán színészként volt nagyformátumú személy, de gyerekkorától kezdve zenélt, énekesként pedig bárkivel felvehette a versenyt. A fehér srác és a koros fekete furcsa párosa remekül kooperál a vásznon, megvan köztük a kölcsönhatás, játékuk szívben és lélekben teljes; a tejfelesszájú Ralph Macchio naivitását és nyersességét Joe Seneca kifinomult, bölcs, érzelmekben gazdag játéka ellenpontozza.
 |
| A furcsa páros összes vagyona egy öreg gitár és egy harmonika, pénzük semmi |
Az Útkereszteződések legfőbb érdeme a muzikalitás, melyet Joe Seneca elragadó játéka erősít, s bár bele lehet kötni bizonyos technikai részletekbe (például a párbaj zárófejezete nem smakkol: a halálos csapásként szolgáló Bach-darabot a 21 bundos Fender Telecasteren nem is lehet lejátszani, kétoktávos fretboard szükséges hozzá), megbocsáthatatlan dőreség volna az ilyesféle bakik miatt kihagyni az audiológiai élvezetekben teljes kalandot. Azok számára, kik ismerik és értik a bluest, kihagyhatatlan film az Útkereszteződések; azoknak, akik még nem kötöttek ismeretséget eme csodálatos tradícióval, még inkább kötelező.
Útkereszteződések (Crossroads, 1986) - Rendezte: Walter Hill
