Bollók Csaba: Iszka utazása

filmhu: Korábbi filmjeid, az Észak, észak és a Miraq után erős váltásnak tűnik a dokumentum-jellegű történet. Hogyan jött az ötlet, mi volt az előzetes elképzelésed a fimről?

Bollók Csaba: A kislánnyal a Zsil völgyében találkoztunk. Hulladékvasat gyűjtött egy kiskocsiba. Csináltam róla pár fotót, nem szólt semmit, türelmesen tűrte. Nem tudtam, hogy milyen nemzetiségű, és azt sem, hogy fiú-e vagy lány. Amikor megkértem, hogy vegye le a sapkáját, ott állt előttem kopaszon, azt mondta, hogy Máriának hívják, és „kicsit ő is beszél magyar”.

Ez 2002 tavaszán történt, és az elkövetkező években annyi időt töltöttünk a Zsil völgyében, amennyit csak lehetett. Ha összeadom a heteket, hónapokat, akkor azt mondhatom, hogy az utóbbi négy évből kitesz egy egészet. Ez alatt a négy év alatt íródott a könyv: hagytam, hogy az események vezessenek, a fiktív elemek helyére valóságos élettöredékek kerültek, dobtam a kosárba mindent, amit kitaláltam, és írtam, amit láttam. Mária vasat gyűjt, takarít egy boltban, kantinban kéreget, bányászokkal zsugázik… és közben, ahogy ő mondja, „sok kicsi pénzzel“ támogatja a szüleit. Nem volt előzetes elképzelés tehát, mert nem a saját könyvemet akartam megfilmesíteni, hanem Mária gyerekkorát.

filmhu: A megrázó körülményeken túl mi fogott meg ennyire „Iszkában“?

B.Cs.: Lebilincselő volt a tekintete. És az az emberi természet, amit egy tizenéves gyerekben találtam. Az első emlékem róla, hogy az ajándékot, amit a fotózásért kapott, hazavitte a testvéreinek.

Számára mindennek tétje van, és minden végletesen egyszerű

Mária zokszó nélkül tűri az életét, ami a mostoha gyerekek és a kóbor kutyák élete, és közben szemernyit sem haragszik a világra. Számára mindennek tétje van, és minden végletesen egyszerű: van vagy nincs étele, megverik vagy sem, otthon alszik vagy az utcán… A szemében van valami végtelen szomorúság, de ha megkérdezed, mi a baj, azt mondja, hogy „minden jó“.

filmhu: Később ő vitt el a többi gyerekhez?

B.Cs.: Ágival éveken át jártuk az árvaházakat, iskolákat és az utcákat. Az egyik iskolában a leghátsó padban ült egy nagyon vézna gyerek, bojtos sapkában, pedig már nyár volt… A tanítónéni mondta, hogy azért ül egyedül, mert tetves. Csináltam róla egy videofelvételt, amelyen próbálja a többiekkel együtt mondani a „volt egyszer egy kemencét“. Nem ismeri a hozzá való szavakat, viszont majd megszakad, hogy ő is olyan legyen, mint a többiek. Ő volt Rózsika, akiről kiderült, hogy Mária testvére, és a verések elől már négy-ötéves kora óta elszökdösött otthonról, az utcákat járta vagy a piacon aludt. Ez a film lesz élete első sikerélménye: a tesztvetítések alapján ő a film „kultfigurája“.

Mariant, a román főszereplő fiút pedig egy vásárban láttam meg egy csapat vad, kócos gyerek között, mintha egy Dickens-regényből léptek volna elő. Marian vibráló, érzékeny fiú, egy „fantomblokkban“ lakik a családjával, leírhatatlan szegénységben, de ő legalább családi békében.

filmhu: Megnehezítette a dolgod, hogy ők nem színészek? Vagy éppen ez tette könnyebbé? Úgy értem, tudtak-e ösztönből létezni a kamera előtt?

B.Cs.: Bizonyára kellett az évek során kialakult érzelmi kötődés. Kockázatos dolog ekkora súlyt tenni egy gyerek vállára, mindezt negyven napon át… Mária minden várakozásomat felülmúlta, a legteljesebb jelenlét és odaadás jellemezte a játékát, de ez a játék úgy értendő, hogy nála vérre megy a dolog. A koncentrációnak olyan fokával rendelkezik, ami profi színészeknél is ritkaság. Volt, hogy nem értett mindent az instrukciókból, mert hiányos a magyartudása, de soha nem kérdezett. Csak figyelt, és kitalálta, hogy miről szól a jelenet. Amikor pedig egy éjszakai forgatás során már elaludt a fáradságtól, ösztönösen érezte, hogy ezt felvétel közben kell tennie.

Mintha egy Dickens-regényből léptek volna elő

B.Cs.: Nem igazán tudom, miért pont most csináltam meg ezt a filmet, de nem is gondolkodom rajta, inkább az ösztöneimre hallgatok. Olyasmi ez, mint amikor válaszúthoz ér az ember, és érzi, hogy merre kell mennie. Ez így talán népmesei, de nem tudom jobban megvilágítani. Az ösztöneim azt súgják, hogy jó olyan filmet csinálni, aminek szereplői a valóságban létező karakterek, jó olyan történetet mesélni, ami éppen most történik. Az Iszká-ban a szemünk előtt nő fel egy írni-olvasni alig tudó, ugyanakkor hihetetlen intelligenciával rendelkező gyerek. Döbbenetes élmény.

Az „értékrend” ugyanaz, csak különböző munkákban keresi magának a megfogalmazást. Cassavetes mondja, hogy mi, filmesek jól elvagyunk olyan kifejezésekkel, mint közeli, vágás meg stílus, de az embereket mégiscsak az emberek érdeklik a vásznon. Talán ez az, ami megváltozott abban, ahogy a filmcsinálásról gondolkodom. Abban hiszek, hogy a személyiségek írják a történeteket, és nem a történetek keresik meg a szereplőiket. Karakterekből indulok ki, és nem sztoriból – a történet arra jó, hogy megmutassuk, milyen matériából van az ember.

filmhu: Említetted nekem korábban, hogy ez egy „dogmás” film. Mit jelent neked a Dogma? Hogyan viszonyulsz ahhoz, hogy pontokba szedi: mit szabad és mit nem – vagyis korlátokat állít, miközben a szabadságról kéne szólnia.

B.Cs.: A Dogmában nem is az a tíz pont érdekes, ami olyan, mintha egy őrsi gyűlésen dobták volna össze a pionírok. Az aszkétikus szemlélet, ami mögötte van, érdekesebb, és ezen a ponton velük vagyok: a film lényege valamiféle emberi igazság megmutatása, és mindent ki kell dobni, ami ennek az útjában áll. Külsőségeket, illúziókeltést, önkifejezést – mindent, amitől a filmek hamissá, érvénytelenné váltak. A minimális eszköztár tehát nem egyszerűen eszköz, hanem maga az út is, amelyen járva nagy felfedezéseket tehetünk.

A korlátok között pedig végtelen szabadság nyílik. A saját szabadságunkat is korlátok között éljük meg, nem tudunk repülni, meghalunk, ennek ellenére szárnyalunk és halhatatlanságra vágyunk. Ha a lehetőségeink szűkülnek – amit egy film esetében általában biztosít a költségvetés –, akkor további belső utak nyílnak: kevesebb törődés a külsőségekkel, több figyelem a tárgyra. A tíz pontra visszatérve pedig: nem kell mindent komolyan venni. Ilyen az emberi természet, korlátokat állít fel, hogy aztán legyen mit átlépnie.

filmhu: Te mennyit valósítottál meg ebből az aszketizmusból?

B.Cs.: Az Iszká-t kézből forgattuk. A 35-ös kamera végig Francisco vállán volt, még a néhány kocsizós felvételen is. Viszonylag kis stábbal, a gyerekekkel többnyire együtt élve dolgoztunk, és ha nem így tettünk volna, akkor nem ez a film születik. Akkor olyan lenne, mintha egy üvegen keresztül néznénk valakiket, de ha megnézed a filmet, akkor érzed, hogy velük vagyunk.

Ha megnézed a filmet, érzed, hogy velük vagyunk

Nem is annyira róluk akartam filmet készíteni, mint inkább velük. A művészetet kidobtam az ablakon. Tudom, hogy azért visszalopja magát, és akkor legföljebb hagyom. Ha a hétköznapokból jön elő, akkor oké. Esik az eső az ablakon, két gyerek szőlőt eszik, ilyesmik. Vannak a filmben szép képek, de ezek számomra már nem jobbak, nem érdekesebbek a „nem szép képeknél”.

filmhu: A többéves előkészület után maga a forgatás meddig tartott? És hol forgattatok?

B.Cs.: 2005 őszén forgattunk 6 hetet, és volt néhány nap forgatás 2006 nyarán. Valamennyi helyszíne a Déli-Kárpátok hegyvonulatai között található Zsil völgye volt. Ezt a filmet Kelet-Európa más, szegényebb régióiban, vagy a harmadik világban is leforgathattuk volna, de azok a gyerekek, akikről a film szól, történetesen itt élnek.

A Zsil völgyében nagyon élesen tapasztalható az ipari összeomlásból eredő munkanélküliség, szegénység, az utcagyereklét, ugyanakkor hatalmas természeti és emberi potenciálok vannak abban a térségben. Bizakodással tölt el, hogy ott a legnagyobb nehézségek közepette sem vesztek el az emberi tekintetek. A gyerekek és sok barátunk révén erősen kötődünk a régióhoz, „visszajáró lelkek“ leszünk, és mindent megteszünk, hogy Máriát, Rózsikát és Mariant elhozzuk a Filmszemlére. Életük első utazása lesz. Ja, és moziban sem voltak még…