A magyar varrónő története egy közeli faluban, Pozsonypüspökiben folytatódik, ahol nem elég, hogy a származása miatt másodrendű állampolgárnak számít, de az életét is kockáztatja azzal, hogy egy zsidó kisfiút rejteget. Sokunkban megfogalmazódhatott már az az érzés, hogy épp’ elég filmet láttunk a II. világháborúról. De aztán mindig jön egy olyan alkotás, amely nem ismétel, hanem egy nagyjátékfilmen addig elhallgatott történetet mesél el, ezzel gazdagítva, árnyalva a közös tudásunkat a múltról. Ide sorolom a néhány éve megjelent Láthatatlan fényt, és bár dramaturgiai döccenői miatt egyenetlenebb film, a szlovák-cseh-magyar Emma és a halálfejes lepke is ebbe a csoportba tartozik.
Emma és a halálfejes lepke / Forrás: Cinefest
Iveta Grófová szlovák rendező a történelmi szembenézés nehéz küldetését vállalta magára, filmjéből képet kaphatunk arról, milyen megpróbáltatásokat kellett elviselnie az első bécsi döntés utáni fasiszta szlovák bábállamban a magyar kisebbségnek. A varrónő hősiesen viselt kálváriája Borbély Alexandra alakításától kel igazán életre, a rá jellemző finom érzékenységgel játssza el Marikát.
A Kárpát-medence nemzetei közül a magyarok és a szlovákok múltja és történelme fonódott össze a legszorosabban, a régi sérelmek és a ma is hallatszó ultranacionalista, populista szólamok azonban gátolják ennek felismerését, és a jövő közös építését. Grófová filmje a másik fél érzékenységéhez empátiával viszonyuló, nyílt és önkritikus párbeszédre hív. Szlovákia büszke erre a tabukat döntő alkotásra, a jövő évi Oscar nemzetközi film kategóriájába az Emma és a halálfejes lepkét nevezték. Borbély Alexandra legutóbb a 2018-as Oscar-gálán volt érdekelt, akkor a Testről és lélekről bekerült a nemzetközi filmes kategória legjobb öt jelöltje közé.
Forrás: Cinefest
Szlovákiában születtél, viszont az Emma és a halálfejes lepke az első olyan nagyjátékfilmed, amelyben szlovákiai magyart játszol. Ráadásul a főszereplő magyarságának fontos szerepe is van, hiszen többek között ezért éri hátrányos megkülönböztetés. Régi álom beteljesülése számodra, hogy felvidéki magyart játszhatsz a filmvásznon?
Soha életemben nem reméltem, hogy ilyesmi megtörténhet. Az identitásomról néhány éve egy TED Talk előadáson beszéltem, és miközben írtam, tulajdonképpen egy traumafeldolgozáson estem át, akkor esett le, hogy miben éltünk. Gyerekként az ember hozzászokik mindenhez. Nagyon nehéz volt erről gondolkodni, feldolgozni, beszélni nagymamámmal és másokkal. Utána viszont már ajándékként éltem meg, például azt, hogy több nyelven beszélhetek.
Ez a nyelvtudás jól jött a szerephez, Marikáé és a saját identitásom sok hasonlóságot mutat, így ez a film egy igazán különleges lehetőség volt számomra. Örültem, hogy nem kell castingolni, de ha kellett volna, sok mindenre képes lettem volna a szerepért. Ilyesmit talán nem szabadna mondanom, mert könnyen lehet, hogy önálló életre kel, de hát ez az igazság, nem szerettem volna, hogy ezt más játssza el.
Ez egy szlovák többségű koprodukció. Mennyire számít rendkívülinek, hogy egy szlovák filmben magyar a főszereplő? Aki ráadásul sokat is beszél magyarul?
Igen, a szlovákok mellett cseh és magyar producerek is vannak benne. A magyar producereket is nagyon kedvelem, akik egyébként végül nem kaptak magyar pénzt ehhez a filmhez. Fontos, hogy beszéljünk erről is, mert szerintem ez nagyon nincs rendben, már csak azért sem, mert a szereplőgárda jelentős része magyar. Egy olyan filmhez nem kaptak pénzt, amiben a szlovákok a lelkiismeretük legmélyéről, tükröt tartva önmaguknak beszélnek egy olyan érzékeny témáról, amiről korábban nem hallottam beszélni senkit. Sem Szlovákiában, sem Magyarországon. Persze azért mert én nem tudok róla, korábban már beszélhettek erről mások is, az viszont biztos, hogy egy ország sötét múltjával való szembenézése nem mindennapos dolog. Mindennek ellenére úgy döntöttek, hogy magyar oldalról nem kapunk támogatást. Korábban úgy volt, hogy támogatnak minket, aztán nem tudom miért, de meggondolták magukat. Szívesen megkérdezném tőlük, miért. (A filmet támogatta a Szlovák Audiovizuális Alap és a szlovákiai Kisebbségi Kulturális Alap, a Nemzeti Filmintézet 2021-ben utasította el a produkció gyártási pályázatát – a szerk.)
De a kérdésedre válaszolva minden az ellen szólt, hogy én legyek a főszereplő, egy magyar színésznő. Az egész gyerekkorom ellentmond ennek; amikor megkaptam, hogy ne szólaljak meg magyarul, amikor azt mondták nekünk, hogy magyarok menjetek a Duna mögé. Most viszont a szlovákok kiválasztottak, és megadták nekem a megszólalás lehetőségét.
.JPG)
Borbély Alexandra / Fotó: Mocsári László (Cinefest)
Marika a II. világháború idején, a ’40-es években próbál túlélni egy Pozsony melletti faluban. Te egy Nyitra melletti faluban nőttél fel a ’80-as és ’90-es években. Nyilván nagyon más a két időszak, de jól érzem, hogy a saját élettapasztalataidat is fel tudtad használni Marika megformálásakor?
Igen. Próbáltam mindent megtenni, hogy ez látszódjon. Bonyolult szerep volt, Marika eleve nagyon rossz helyzetből indul, aztán csak még nehezebb dolgok történnek vele. Rengeteg baj, trauma éri őt, szerettem volna, ha az alakításomban ez mikroérzelmek szintjén is tükröződik.
A film bemutatja, hogy egy multietnikus falu, Pozsonypüspöki lakossága milyen tragédiákat szenvedett el a II. világháborúban. Az egyik jelenetben például a Hlinka-gárda tagjai egy náci tiszt vezérletével a helyiek által bújtatott zsidó embereket visznek el. Ahol te felnőttél, Nyitra mellett, ott mennyire voltak kibeszélve, vagy éppen elhallgatva a világháború traumái?
Ez tabu téma volt. Ezért én csak a saját mindennapjaimról tudok mesélni. Szlovák volt az egyik legjobb gyerekkori barátnőm, és úgy voltunk el egész nap, hogy ő szlovákul beszélt hozzám, én meg hozzá magyarul. De amikor felszálltam a buszra, akkor rám szólt egy szlovák néni, hogy ne beszélgessek magyarul. Szóval mindig az embert kell nézni. Hála Istennek ezt a mondatot elég korán elmondták a szüleim, még mielőtt egy egész országra nagyon haragudhattam volna.
Ezek szerint a családban, a helyi közösségben nem volt téma a múlt.
Nem volt, erről nem beszéltek. De most tudod, hogy mire készülök? Meghívtam a nagymamámat a film következő vetítésére. Hosszú a film, szóval remélem, hogy ki fogja bírni, és utána akarok vele beszélni ezekről a dolgokról. Aput is csak közvetve hallottam a múltról beszélni. Miattam egy interjúban, azt hiszem Tillának a Propagandában, váratlanul azt mondta, hogy ti nem tudjátok, milyen nehéz felvidékiként itt megmaradni, és itt élni. Akkor megéreztem, hogy háromgyerekes családapaként ő biztosan tudja. Súlyos mondat volt ez.
Forrás: Cinefest
Biztosan voltak még neki súlyos, elbeszéletlen történetei.
Igen. Most már sajnos nem fogom tőle megtudni.
Az Emma a XX. század borzasztó örökségére emlékeztet, arra, hogy a háborúk, népirtások és deportálások nagyrészt megszüntették a Közép-Európára addig jellemző multikulturalizmust és etnikai sokszínűségét. Ez a szembesítés bennem bánatot és dühöt gerjesztett. Elérte nálam a célját a film?
Szerintem az a legfontosabb, hogy elinduljon erről egy párbeszéd. Zuzana Mistríková producer mondta, hogy a második világháború előtt olyan volt Pozsony, mint egy kereszteződés: rengeteg náció ment át rajta, és békében éltek egymással. Fontos, hogy emlékezzünk arra, hogy ez lehetséges volt, és hogy a város lakóinak jelentős része három nyelven beszélt. Ez soha többé nem lesz már így. És azt is mondta, hogy a szlovák politika új színre lépői azt harsogják, hogy Szlovákiában szlovák lesz a kultúra. Ez sajnos nagyon ismerős mondat a XX. század legsötétebb időszakából, illetve magából a filmből is.
Magyarországon is harsognak hasonlóan kirekesztő jelmondatokat. Ezzel szemben a forgatás jó élmény volt? Olyan értelemben, hogy ott kicsiben megvalósult a békés szlovák-magyar kooperáció?
Megvalósult. Számomra már az első olyan filmnél megvalósult, amit Szlovákiában az Európai Filmdíj után forgattam. Azelőtt nem tudták a szlovákok, hogy létezem, hiszen Magyarországon végeztem. Miután felfedezték, hogy színésznő vagyok és beszélek a nyelvükön, elkezdtek jönni a felkérések. Szlovákok sminkeltek, közben elkezdtünk beszélgetni, és mindenki kedves volt. Nekem ez egy visszatérés volt, és egyben gyógyulás is. Megtapasztaltam, hogy ilyenek is tudnak lenni az emberek, és nem az van, hogy alapjáraton utáljuk a másikat, pusztán azért, hogy honnan jött. Ezek a forgatások segítettek abban, hogy újraértelmezzem a különböző nációk közötti együttműködést – gyógyítóan hatottak rám. Annyira szerettem volna eljönni Szlovákiából, és annyira magyar színésznő akartam lenni... ehhez képest hol vagyok most?
.JPG)
Fotó: Mocsári László (Cinefest)
Ez jó kérdés. Hol vagy most?
Egy volgai német szerepre készültem egész nyáron. Szóval most még messzebb vagyok. Nemrég sajnos infarktus gyanújával bevitték a kórházba a rendezőt, úgyhogy elnapoljuk, de az eredeti tervek szerint most mentem volna ki, és egész ősszel forgattam volna.
A volgai németek Oroszországban éltek, gondolom nem ott lett volna a forgatás.
Nem. Orosz a rendező, de nem ott él. Szibériában, 1942-ben játszódik a történet egy munkatáborban.
Testről és lélekről, Emma, most ez a gulágtörténet. Téged szeretnek megtalálni lelkileg megterhelő szerepekkel.
Muszáj erre magyarázatot találnom. Sajnos már kapizsgálok valamit, hogy miért.
Miért találnak meg ezek a szerepek?
Lehet, hogy a női lelkek értenek meg inkább. Sok szempontból nehéz sorsa van a családomnak, sok a tragédia, és ez ismétlődik. Értem ezt egészségügyi problémákra és minden másra. Gyakran arra gondolok, abban reménykedem, hogy engem egy olyan mellékvágányra rakott át a Jóisten, ahol a filmjeimben élhetem meg a tragédiát, és így talán megúszom a magánéletben. Nagyon elfáradt a családunk abban, hogy állandóan jelen van a baj.
Ezek után kíváncsi vagyok, szeretnél egy vígjátékban bolondozni?
Igen, nagyon. És ha Ascher Tamás nem akar Goldoni A nyaralás című darabjából tragédiát csinálni a Katonában, akkor ez talán meg is fog történni a színházban.
Borbély Alexandra és Iveta Grófová, a film rendezője / Forrás: Cinefest
A film többnyelvűségére visszatérve, a miskolci közönségtalálkozón, ahol a film szlovák rendezője, Iveta Grófová és a producer is ott volt, szép lassan átvetted a tolmács szerepét. Jól sejtem, hogy a forgatáson is tolmácsoltál?
Igen, ugyanezt csináltam. Volt egy csodálatos tolmács, Szabó G. László, újságíró kollégátok, de ahol tudtam, segítettem. Ez egy reflex nálam.
Ha jól számoltam, négy különböző nyelven szólalsz meg a filmben. A magyar mellett szlovákul, csehül és németül. Melyik volt a legnehezebb?
Van egy szlovák dialektus, a prespuráctina, ami kifejezetten arra a környékre és időszakra volt jellemző. Azt mondják, hatott rá a német és a magyar nyelv is, de én ezt nem éreztem. Iszonyú nehéz volt ebben a dialektusban helyesen megszólalni. A producer apja, aki egy nagyon nagy szlovák színész, még beszél ezen a nyelven, és az összes mondatomat ő mondta fel. Ezt a felvételt hallgatva próbáltam megtanulni a kiejtést, de sokáig nem ment. Abban a jelenetben is ezt a dialektust beszélem, amikor a kisfiúval úszom a tóban. Itt mondta Ivet, hogy ha nem szólalok meg tökéletesen, akkor utószinkron lesz. Ez nagy fenyegetés egy színésznek.
A többnyelvűségnél maradva, fontos volt számodra, hogy a felvidéki magyar dialektusban szólalj meg?
Ez is kemény része volt a szerepnek. Itt tényleg minden nehéz volt. Bocsánat, hogy egy panaszkodó színésznőnek tűnök, pedig egyáltalán nem vagyok az, csak a feladat súlyát szeretném valahogy érzékeltetni. Az nehezítette meg a dolgom, hogy az anyanyelvemen van egy tájszólásom, de itt nem azt kellett beszélni, hiába nincs messze egymástól Nyitra és Pozsony. Ezen a környéken – ahol a film játszódik – hasonlóan használták az ö betűket, mint a szegedi tájszólásban. Nálunk viszont ez egyáltalán nincsen így, inkább mintha szlovák hatás érződne a mifelénk beszélt magyarban. Szóval ez is egy küzdelem volt: tudtam, hogy tájszólásban kell beszélni magyarul, csak nem a sajátomban.
Forrás: Cinefest
Az a célod most, hogy több irányban próbálkozol, és szeretnél szlovák, cseh és magyar filmekben is szerepelni?
Van egy cseh ügynököm, aki szlovák, de Prágában él. És igen, ez egy nagyon jó érzés, hogy három országban is dolgozhatok. Habár most egy magyar filmnek örülnék a leginkább. Talán majd egyszer.
Miért nem keresnek téged itthon filmszerepekkel?
Szerintem öt éve nem voltam magyar film castingján, és a Spirál volt az utolsó magyar film, amit leforgattam. Az is jó régen volt. (Felméri Cecília filmjét 2018-ban és 2019 elején forgatták – a szerk.) Eljutottak hozzám olyan információk, amelyek biztosítanak arról, hogy a hazai filmipar számára nem vagyunk igazán kívánatosak a férjemmel. Ő egyáltalán nem, én talán kevésbé.
Akár azt is gondolhatja a közönség, az olvasó, hogy természetes és normális, hogy most mások vannak a porondon. Csakhogy én belelátok más országok művészeti életébe is, és elmondhatom, hogy sehol nem tapasztalok hasonlót. Csináltunk olyan filmeket, mint a Testről és lélekről, vagy mint a Kincsem, amit a mai napig havonta adnak le Csehországban és Szlovákiában, és megőrülnek érte az emberek. Ervinnel ott sem tudok elmenni sehova, mert szétszedik. Szóval ha nem akarnak velük dolgozni, akkor ott valami hiba van, ott valami nem tiszta. És azt sem mondhatom, hogy nem találtak minket alkalmasnak filmszerepekre. Nem mondhatom, mert castingra sem hívnak minket. De nem szeretném ilyen negatívan zárni ezt az interjút. Ennél sokkal szebb volt számomra a mai este. Boldog vagyok, hogy eljátszhattam Marikát egy szlovák filmben és végre a közönség elé került. Már nagyon vártam ezt a pillanatot.
Az interjú az Emma és a halálfejes lepke magyarországi premierjének estéjén készült a Miskolci CineFesten. A film előreláthatólag 2025 februárjától lesz látható a magyar mozikban. Szlovákiában szeptember 26-án kerül moziforgalmazásba, a szomszédos ország idén Iveta Grófová filmjét nevezte az Oscar nemzetközi film kategóriájába.
