- Miért ezt a filmet csináltad meg, mi izgatott benne?

- Sokféle filmet csináltam tavaly, mindegyikben más-más dolog izgatott, mozgatott. A mai magyar kultúrában keresem témáimat, és addig keresek, amíg nem találok valamit, ami előremutató. Hál’Istennek találok. Géczi János költő-képzőművész portréja (Carmen figuratum) vagy a Játék-Céh  népi iparművész-képzőművész játék-készítői éppúgy (JÁTÉK-FILM) érdekesek, megmutatásra  és követésre méltók, mint több témám, ami történetesen nem valósult meg.

A Brassói Pályaudvar természetesen a szívem csücske. Ez örömömre megvalósult és örömömre a szigorú zsűrin is túljutott. (Mert ami nem szemlefilm, ami nincs a katalógusban az hamar elfelejtődik!)

A mostani filmjeimnek az alcíme: INTER M.
Feloldom a rébusz; ez az intermedialitásra utal, arra, hogy a műfajok, műnemek, stílusok és manírok és zsanírok (pardon zsánerek) között van átjárás, a tudomány tud találkozni a lírával, a matematika a filozófiával, a szociográfia a tánccal.

Ez egy szociotánc,  happening. Valóságos pályaudvar, de természetesen játék, fikció.
Határeset. Pseudodokumentum.
…
A pályaudvar persze örök metafora.
…
Az emberek jönnek, mennek megállnak, várnak, elutaznak. Magyar, szász, román, székely, csángó, cigány, zsidó, szerb vagy éppen  angol, francia utazik át az állomáson.
Énekelnek, táncolnak.
Kultúrák találkozása. Táncszínházi produkció, ugyanakkor, dokumentumfilm.
Nem a produkcióról szól, nem azt dokumentálja, hanem annak egy olvasata.
Az eredeti mű: a Diószegi László koreográfus rendező megálmodta színház színvonala megérdemelte, hogy egy szélesebb közönség (pl tévénézők, külföldi fesztiválok) is lássák ezt a táncszínházi produkciót.

- Hogyan állt össze a stáb és a film anyagi háttere?

- A Történelmi Film Alapítvány adta a kezdő támogatást két INTER M. témámhoz. A befejezéshez az NKA támogatása kellett. Az Euromozaik Alapítvány szerény alkotóműhely, nem fennhéjázó stúdió. Vagy jó tíz éve azért hoztam létre, hogy az ELTÉ-n, a Videokommunikáció szakon végző hallgatóim a diplomafilmjeiket el tudják készíteni.
 
Ma már önálló filmműhely, de csak a hallgatók és a tanárok készítenek itt filmet.
Ez a film is jól példázza ezt a „családi” jelleget. A filmet öt  kamerával vettük fel, mind az öt korábbi tanítványaim kezében volt. (Váradi Gábor, Nagy Ernő, Szalay Péter, Dömötör Péter, és egy „tiszteletbeli tanítvány” Magyar n. Attila, aki tragikus gesztussal tette le a kamerát. Emlékét tisztelettel és szeretettel őrizzük.)

- Mi tette emlékezetessé a forgatást?

- A Kelenföldi Pályaudvar élte a maga életét, az utasok jegyet váltottak, szotyoláztak, söröztek… A szereplők, a résztvevők, az alkotók maguk is igyekeztek hasonulni a térhez. Vagyis szotyoláztak, söröztek sőt szalonnáztak, időnként énekeltek, alkalmasint táncoltak és forgattak. De olyan természetességgel, mintha a pályaudvarnak ez lenne az igazi élete. A gyanútlan  néző soha nem tudta, ki a szereplő, ki az igazi utas. Magam a film rendezőjeként is  igyekeztem „terepszínűen viselkedni”. A mimikri sikerült. Az igazi masiniszta és a táncos-színész forgalmista, a koreográfus, az operatőr, a valódi turista és a statiszta turista, a kóbor néző, az igazi és a mű kalauz, a valódi és az álutazó maga sem tudta, hogy ővele játszanak vagy ő játszik. Ez egy izgalmas játék volt, sok őszinte pillanattal. Megérzése, megsejtése egy világnak, ami messze van  (Brasso) mégis közel (Bp XI ker Kelenföld)

Magam oly jól alakítottam az utas szerepet, hogy igazi utasok is szóba álltak velem.
Kell ennél több elismerés egy  készülő filmnek?  

- Fog-e segíteni Téged a filmtörvény a filmkészítésben?

- Remélem, bár a realitásérzékem azt súgja, hogy örülök, ha nem gátolja.