Budapest, amiért szeretem (1971)
Vallomás a városról, a városhoz. Személyes emlékek, impressziók, a Szabó István filmjeiből ismert kedves motívumok, a francia újhullám játékossága villan fel a Budapest, amiért szeretem képsorain. Szabó kamerájának szemszögén keresztül az egész város életének közvetlen szemlélői lehetünk, miközben a város helyszíneit, szereplőit magánmitológiája részévé teszi. Ez a filmfüzér nyolc, Budapestről készített rövidfilmet köt össze egyetlen mozivá, melyben számos olyan motívum jelenik meg, ami a rendező korai nagyjátékfilmjeit – a Szerelmesfilmet, a Tűzoltó utca 25-öt és a Budapesti meséket – is átszövi. Amellett, hogy a gyorsan tovasuhanó képeken rácsodálkozhatunk a város ötven évvel ezelőtti arcára, a film mégis elsősorban Szabó Budapestjét, az ő megfigyeléseit, benyomásait és fantáziaképeit tárja a néző elé.
I love Budapest (2001)
Budapest: a tuti. Legalábbis Incze Ágnes elsőfilmjében, mely a dokumentarista játékfilm hagyományát vitte tovább a kilencvenes évekbe. Anikó (Hámori Gabriella első főszerepe), az érzelmes, derűs, de tapasztalatlan vidéki lány számára a város valóban – akkori szóhasználattal élve – tutinak tűnik, és gyerekkori barátnője hívására azonnal fel is költözik a kalandokat és csalódásokat rejtő, neonfényű Budapestre. A film főhőse négy fiatal – két pár. Az egyik a fővárosban otthonosan mozgó, dekoratív, a minél gyorsabb meggazdagodásra törekvő, drága kocsival és ruhákban járó fiú és lány (Lengyel Tamás és Kovács Martina), a másik a bumfordi cipőjű, álmodozó, vágyakozó vidéki lány és a szakadt alsónadrágos, ügyetlen biztonsági őr (Csányi Sándor). Mit tanulhat egy fiatal ember abban a környezetben, ahová nem való, ahová csak hamis álmai vagy mások csábítása vitte? Megőrizhető-e a belső harmónia egy idegen környezetben, ahol nem élhetünk a saját értékeink szerint? „Ahhoz, hogy talpon tudjál maradni itt Pesten, az is kell, hogy ne csak az a tisztességes jókislány legyél. Hanem el kell felejteni magadat ahhoz, hogy meg tudj élni, fenn tudj maradni és be tudj illeszkedni egyes körökbe” – hangzik a jótanács a Mammut ragyogó üvegtáblái mögötti gyorsétkezdében. Anikó a filmben kicsit Alice csodaországban, Budapest pedig egyszerre túlszínezett, képregényszerűen stilizált varázsvilág és élhetetlen fertő, melyben a valódi közterek pótlékaként működő budai pláza is része a parasztvakításnak, a nagyvárosi hipnózisnak.
Űrpiknik (2021)
A film, amiben űrlénye is lett Budapestnek. A szuicid hajlamú, étkezési zavarokkal küzdő, frusztrációkkal és komplexusokkal küzdő lány (Walters Lili) és a lázadó űrlény (Takács Zalán) élete egyetlen éjszaka fordul a feje tetejére, és egy Zalatnay Sarolta-szám karaokézása közben még a Földet is megmentik. Badits Ákos első nagyjátékfilmje bátor kísérlet a kelet-európai, low budget műfaji kalandozásra, az Űrpiknik egyszerre sci-fi és road movie, mely a szocializmust idéző, elrajzolt közeget, Budapest felismerhetetlenné változtatott városrészeit, Tasnádi Zsófi látványtervező munkáját, és a groteszk helyzeteket használja fel egy egyetlen éjszaka játszódó őrületes túrához: a két főhős megy, beszélget, vitatkozik, megtámadják őket, legyűrik az ellenséget és továbbmennek. Az autodidakta Badits filmjében nemcsak Budapest, de a speciális effektek, a CGI is jól néz ki, és a mellékszerepekben csodás meglepetéseket tartogat többek között Árpa Attila és Rainer-Micsinyei Nóra.
Műanyag égbolt (2023)
Nincs még egy magyar film, amelynek alkotói annyi időt és energiát szenteltek volna egy elképzelt Budapest tereinek feltérképezésére, mint Szabó Sarolta és Bánóczki Tibor, akik rotoszkóp technikával készített filmjükben egy nem is olyan távoli jövőben képzelték el hőseiket és az őket körülvevő, klímakatasztrófa által sújtott, pusztuló világot. Sok más érdeme is van, de a Műanyag égbolt leginkább emiatt a hátborzongató, mégis lenyűgöző látványvilág miatt felejthetetlen. A filmben a budapesti emberek 2123-ban már a saját életükként tekintenek arra, hogy egy műanyag biodóm alatt, a természettől elzárva élik mindennapjaikat, ahol más emberek testéből növesztett növényekből mesterséges szerekkel felturbózott zselés bogyókat vacsoráznak, hogy aztán legkésőbb 50 éves korukban elvigye őket egy letisztult, modern autó, magot ültessenek a szívükbe, és ujjlenyomat-erezetű fákként táplálékul szolgáljanak az emberiség számára. „Be akartunk zárni közel 2 millió embert ebbe a városba” – mondták az alkotók a Filmhu podcast műsorában, ahol részletesen elmesélték, hogyan tervezték meg a jövő Budapestjét, és hogy egyáltalán miért valós, magyarországi helyszíneket választottak a filmnek, a főváros mellett például Miskolcot.
Napszállta (2018)
A Napszállta a századforduló Monarchiájának túlburjánzó világát, egy hanyatló európai kultúra apokalipszisét és egy szerzői vízióval rendelkező, nagyszabású kosztümös film mesteri káoszát tárja elénk. A Saul fiából ismert titoknarratíva és rendezői stílus most is eléri, hogy a forgatag közepén érezzük magunkat: Erdély Mátyás kamerája ezúttal az elárvult Leiter Írisz (Jakab Juli) hátára, tarkójára, profiljára tapasztja rá a tekintetünket, akin keresztül először az elegáns kalapszalon berkeibe, majd egy fájdalmas családi rejtélybe csöppenünk. Írisz ugyanolyan kérlelhetetlenül törtet át a főváros forgatagán, mint Saul az auschwitzi haláltáborén, és a Napszállta is, ahelyett, hogy a történelmi tabló nagytotálján keresztül szemléltetné a történelmet, összezavar és belehelyez a kor emberének lelkiállapotába. Nagyrészt egy nyak, egy arc, a porfelhő és a homályos részletek látszanak a városból, amit a fantáziánk kénytelen kiegészíteni, mégis, szinte benne érezzük magunkat a hűvösen gyönyörű, mégis folyton gyanút keltő miliőben, átérezzük, milyen érzés is volt a világháború előtti Budapesten élni. Amit Nemes Jeles filmjében látunk, az töredék. Töredékes a készülődő forradalom és a régóta uralkodó, arisztokratikus önkény képe, és töredékes Budapesté is, mégis borzongató módon hatja át a képzeletünket.
A filmek megtalálhatóak a Filmio kínálatában.
