Az épp’ hogy létrejövő, továbbá a kizárólag nagy művészi és emberi veszteségek árán megvalósuló projektek szerelmese, a montys Terry Gilliam (Brazil, Tizenkét majom, Halászkirály legendája etc.) több mint tíz évet áldozott az életéből arra, hogy előkészítse Don Quijote-adaptációját (The Man who killed Don Quixote), ügyet sem vetve arra, hogy Cervantes hőse közel olyan baljós események bekövetkeztét vetíti előre, mint a teátrumok esetében a rettegett Macbeth (lásd: Orson Welles szélmalomharca).
Keith Fulton és Luis Pepe werkfilmnek induló dokumentumfilmje, a La Mancha elveszett lovagja, egy minutum híján kilencven percben bemutatja, hogyan nem jön létre egy, 2000 szeptember közepén induló, meghatóan invenciózus, szellemes, nagyra törő, unikális produkció.
Gilliam, aki a nyolcvanas évek végén, a Münchausen báró kalandjainak bukása után egy ideig úgy hitte, sosem fog többé filmezni, részben azért, mert „kezelhetetlen rendezőként” híresült el, lényegében ismételt (replay), újraélve pályafutása legnagyobb szakmai kudarcát.
Láthattuk, amikor kísérletet tett arra, hogy különböző kontinenseken tanyázó munkatársait egy légtérbe terelje össze. Amint Johnny Depp (Félelem és reszketés Las Vegasban) és társa, Vanessa Paradis entrée-jára vár az aggódó producerekkel. Ahogyan a forgatás helyszínén, az ab ovo rossz ómen spanyol pampákon kétségbeesve figyeli hogyan húz el felettük egy-egy kóbor vadászgép, miközben végignézi, főszereplőjét, a nagyszerű Jean Rochefort-t – akit, hiába csalt könnyeket a szemébe egy olvasópróbán - egyszer már megvádolt azzal, hogy pszichoszomatikus tüneteket produkál, annyira stresszel - kórházba szállítják.
Eközben a produkció már rég’ túllépte a költségvetést, a producerek meneszteni akarják a rendezőasszisztenst, a lovak a forgatáson kevéssé kameraérzékenyek, és a biztosítótársaság is ott kopog az ajtón.
A produkció leáll, a biztosítótársaság rátette a kezét az intellektuális és materiális javakra.
Jó hír: Gilliam nem adja föl. Az eredetileg 30 millió dolláros költségvetésű filmet 2003 szeptemberétől – tíz millió plusszal, vélhetően új stábbal és Depp-pel - újra el akarja indítani, visszaszerezve a jogokat a német befektetőtől.
A recenzens titkos reménysége volt Christine Jeffs Eső című filmje. Jó volt nem csalódni. A forgatókönyvet is jegyző új-zélandi rendező „hősnőin” – a kétgyermekes, házasságába belefásult, flört- és alkoholfüggő anyán és a „tipikus”, ám nem kis szenvedéssel járó pubertáskori zavaroktól gyötrődő lányán - végzetesen eluralkodnak ösztöneik.
Vágyaik célpontja a tengerparton nyaraló, hajóját eszkábáló, úgy negyven körüli, vonzó fényképész. A férfi nem mutat különösebb érdeklődést sem az anya, sem a lánya iránt, sőt, vélhetően passzivitása válhat egyre izgatóbbá, és a lassan kialakuló, egyre dühödtebb harc okává.
A recenzens eleinte úgy érezte, a tizenéves Janey-t megformáló Alicia Fulford-Wierzbicki nem elég’ meggyőző kvázi-Lolitának, csupán ellenszenves, ijesztően elszánt, akarnok – a kisöccsét alakító Aaron Murphy mellett korántsem meglepő, hogy hiányérzetet keltett.
effs és a film operatőre, a stockholmi fesztivál-nyertes John Toon rendkívüli drámai erőt, feszültséget képes teremteni, és bár sejthető, hogyan és mikor következik be a tragédia, Fulford-Wierzbicki színészi munkája – különösen az utolsó percekben - megrendítő.
Janey megkapja, akit/amit akart, miközben elveszti, aki a legfontosabb számára.Anyjához hasonlóan nem lehet boldog többé egyetlen pillanatra sem.
Amilyen nagyszerű és érzékeny munka, olyan üres, sematikus, ötlettelen produktum a FIPRESCI által 2002 filmjének megszavazott Morvern Callar forgatókönyve, melynek egyik szerzője a rendező Lynne Ramsay.
Nem kis döbbenetet okoz, hogy a film alapjául szolgáló – valójában egy középfajú novella nívóját súroló - kultuszregény, Alan Warner munkája, „mérföldkő a skót regényirodalomban”.
A Morvern Callar első negyed órája igazán reményt keltő. Titokzatos öngyilkosság, ráadásul az áldozat egy regényíró, akinek első és egyben utolsó műve ott van a PC-ben – szerelmének ajánlva.
Ott fekszik a holttest napokig a szobában, a karácsonyi ünnepek idején, és Morvern Callar egy nap úgy dönt, „dilitezi” a szerző nevét – a filmben mintha” bekszpéjszelne” -, és íróvá avanzsál, hogy kitörjön a szupermarketből.
Több mint izgalmas. Azonban: Ramsay alkotása meglehetősen lagymatag road-movie-vá züllik, barátnővel, egy dramaturgiai „döccnek” is felfogható, váratlan kóbor numerával, továbbá a nézőt felcsigázó, de úgy is hagyó epizódokkal, meglehetősen középszerű színészi munkával (Samantha Morton), amelynek csak részben oka, hogy a címszereplő karaktere érdektelen.
Képtelenség eldönteni, betegesen közönyös, morális véglénnyel, vagy pedig egy olyan mély, feldolgozhatatlan traumát átélt fiatal nővel áll szemben, aki nincs és nem is lehet tudatában annak, mit tesz.
Hajlamos vagyok arra, hogy az A-választ jelöljem meg.
Ramsay filmje a Patkányfogó után csalódást kelt.
