A hagyományoktól eltérően idén a kísérleti filmes díj helyett a legjobb némafilm díja került átadásra. A zsűri leginkább a kísérleti filmekből hiányolta a kísérletezést, utalt Xantus János, a nemzetközi zsűri magyar tagja a változás miértjére. A legjobb némafilm díjának nyertese, A képeslap, a francia animáció történetének egyik legvirtuózabb jelenetét, Paul Grimault Le Roi et l'oiseau című egészestés rajzfilmjének azt a képsorát idézi, melyben a festmények terei egybenyílnak a figurák számára. Hasonló módon Le Lay Stefan rövidfilmjében is szerelembe esnek az egymásra néző képek szereplői, és áthidalják a képkeret nyújtotta akadályokat. De itt ráadásul fekete-fehér és színes kép keveredik, némafilmes gegekkel fűszerezve a történetet.
A legjobb animáció díját kiérdemlő finn Benigni szomorkás hangulatú bábanimáció egy öregúrról, aki magányában még a hóna alatt növő csúnya tumorban is társra talál. Együttműködésük boldog hétköznapokon vezet át (Batman és Robin jelmezeit aggatják magukra, még meg is ünneplik a daganat „születésnapját”), amikor egy morbid baleset elválasztja őket egymástól. A film záróképe (a férfi a tumor helyén maradt heg köré rajzolja „barátja” arcát) brutális, de egyben szívszorító kifejezése az egyedüllét káros hatásainak.
A nagy számok törtvénye azt sejtette, német film nem maradhat elismerés nélkül (a spanyolok mellett ők képviseltették magukat a legtöbb filmmel), de az elégikus hangvételű alkotások helyett a komédia kategóriájában ünnepelhetett német győztes. Az Uwe + Uwe a Coen-filmek balszerencse-dramaturgiáját az afrikai bevándorlók problémájának tárgyalásával vegyíti, és az eredmény egy fergeteges vígjáték, amely egyszerre írja le egy jellemfejlődés történetét és egy új közösség születését. A kamionsofőr, aki ott sem volt, balesetek sorozata után végül keresztapja lesz a járművében megbújó afrikai család legifjabb tagjának, és levetkőzi emberekkel szembeni undorát.
A legjobb alakítás díját elnyerő Mareille Labohmot két filmben is csodálhattuk, az elismerést ezek közül a Sajt című darabban nyújtott teljesítményével érdemelte ki (a másik a Birdday című ál-homevideós pszichothriller, amiben szintén megmutatta tehetségét). Az egyébként pár humoros helyzeten kívül sok érdekes pillanatot nem tartogató sematikus szerelmi történet szintén az afrikaiakkal való bánásmód tragédiáját járja körül. De ennél talán még markánsabb a filmben jelen lévő női szemszög, ami a szépséges Annika és marokkói választottja, a kissé tétova Marouan kapcsolatára lát. Labohm célratörő tekintete egységgé forrasztja a képeket, sokoldalú színészi játéka pedig felerősíti a film poénjait, és majdnem elfedi hibáit is.
Ágói Krisztina méltán büszkélkedhet a legjobb ötlet díjával, ugyanis Ez titok az ilyesmi… című művében végtelenül egyszerű kiindulópontból (idős emberekkel készült beszélgetések és hímzett faliszőnyegek) épített fel egy őszinte, rendkívül szórakoztató, de dokumentumértékkel is bíró filmet. Kedves és hiteles módon beszélnek az idős házasok régi idők párválasztásáról, a házas életről, és a szólásokkal és anekdotákkal megtűzdelt mondatokból kiderül: „Szerelemből férjhez menni - az illúzió.” Mindenközben pedig a falon függő népi hímzések elevenednek meg letisztult, a kontúrokra szorítkozó animációban, illusztrálva az elhangzottakat.
A legjobb fényképezés díja is magyar művész kezébe került, ugyanis Maly Róbert a saját maga rendezte Az ulmi szabó című rövidfilmjének képeivel érdemelte ki azt. Maly virtuóz hosszúbeállításokkal, gondosan koreografált lekövetésekkel és jóérzékű világítással teszi érdekessé komoran csordogáló filmjét, ami a konfliktusok leredukálása és a két (Andorai Péter és Rába Roland által egyébként kiválóan megformált) szereplő visszafogott viselkedése miatt unalomba is fulladhatna. De Maly olyan erős atmoszférát teremt a romos Zsámbéki templomban forgatott filmben, ami előnyére fordítja a mű előbb említett jellemzőit. A fények változatos kezelésével pedig eléri, hogy izgalmat okozzon a falon fokozatosan előtűnő vázlatok, vagy a szabó alakjának hol teljesen, hol körvonalaiban megvilágított, hol szoborszerű látványa.
A zsűri különdíjasa, az Amikor szembesülsz a fájdalommal című spanyol dráma kényes témához nyúl, és az érzékeny fogalmazás és a hatásvadász túlzás közötti keskeny határvonalon jár. A beszédet mellőző, csupán a fogyatékos nő nyögéseitől és a katartikus zenei kísérettől hangos film egy olyan kis közösség sanyarú életébe ad betekintést, ahol a viszonyok, a motivációk és az érzelmek feltérképezése a néző feladata. A tehetetlen nő és a fiú a fekete szoba lakói, az elnyomó férfi és fiú a fehér szobáé. Erőszakkal, szorongással és gyilkossággal terhelt történetük végén nem sejtet reményt az újszülött felsírása, csupán a múlt és a jövő kegyetlensége közti folytonosságot teremti meg, nem hoz lezárást.
A harmadik helyezett A vég - a rövidfilmes mezőnyben szokatlan félórás játékideje alatt - többször beleesik a mesterkéltség és a hatásvadász fordulatok alkalmazásának hibáiba. A víz hiánya miatt elállatiasodó ember témáján keresztül felépített negatív utópia ugyan bővelkedik ötletes és szemet gyönyörködtető vizuális megoldásokban (lásd rögtön a tikkadt föld és a száraz emberi bőr grafikai összeillesztését, vagy a gyönyörű totálképeket a sivatagról), nyilvánvaló üzenetének túlhajszolt sulykolása és dramaturgiai bizonytalanságai miatt viszont már-már nevetség tárgya is lehet. A film második felében innen-onnan előkerülő pisztolyok (pedig a szereplőket bűnözők hurcolták el és kötözték meg, így nem értető, fegyvereik hogy lehetnek még náluk) és a többnapi étlen-szomjan megtett sivatagi túra után is frissen futkározó anyuka kérdésén túl a kritikus pontot a katartikusnak szánt befejezéssel éri el a film. A gyilkológéppé vált gyerekek tragédiájának átérzése helyett csak az utolsó esélyüket is elherdáló, életképtelen embereket látunk, így az eltúlzott öko-tragédia és az eltúlzott humán-tragédia élüket vesztik, elnagyolt gesztusok maradnak csupán.
THE END, vfx demo from PROSOPOPEYA PRODUCCIONES on Vimeo.
Az Ezüst BuSho nyertese, az indiai Virágbimbó zsúfolt díszletével, groteszk viszonyaival és merész montázstechnikájával hívja fel magára a figyelmet. A kétszereplős dráma (egy végletesen frusztrált, tikkelő angoltanár társaságot keresve betéved egy transzvesztita prostituált szobájába) bezárt terében rukkol elő a rendező a gátlásokat feloldó humoros táncverseny, vagy az ötletes árnyjáték megoldásaival, ráadásul az ugróvágások és bizarr szubjetkívek okát is megtudjuk, amikor a tanár vallomást tesz mentális instabilitásáról. Végül a jószándékú, de hányattatott sorsú karakterek megbékélése némileg feloldást hoz a feszülten kapkodó viszonyukba.
A zsűri és a diákzsűri díját is magáénak tudó Bulkin utolsó napja úgy tartalmában, mint kivitelezésében példaértékű. Bulgakov emberéletek fölött álló humorát, a (film)forgatókönyvek hatalmát boncolgató önreflexiót, a predesztináció kérdését és a kafkai síron túlra is elérő bürokratikus rendszert is sikerült beleépíteni a pergő ritmusú, jó arányérzékű filmbe. Egy lerobbant lakóház zöldes-narancsságrás fényű tereiben bontakozik ki a hivatalnok és soron következő áldozatának abszurd beszélgetése. Fölösleges jelenetek nélkül épül föl a hatalmi viszony a két szereplő között, úgy, hogy eközben jellemükre is fény derül. A „forgatókönyvben” vakon bízó, engedelmes túlvilági hivatalnok - érthető módon - megütközik aktuális kliense hitetlenségén, hiszen ő csak a papírmunkát jött elvégezni. Bulkin, a „buta ügyfél” viszont nem törődik bele sorsába, és végül túljár a bürokrácia eszén, meghozva saját - fájó, de célravezető - döntését. A filmnyelv minden szintjén sikerült karaktereset alkotnia a Bulkin utolsó napjának. A lift és a villanyóra részleteit bemutató montázs, a Varázsfuvola részletei a hangsávban, a pontosan időzített, nem túlzó digitális trükkök (lásd az összeforró szemüveglencsét) és az emlékezetes beállítások (mint a falon ütött lyukon át felvett kép, vagy a liftaknából kitekintő beállítás) mind hozzájárulnak ahhoz, hogy a Bulkin utolsó napja összetéveszthetetlen, egyedi rövidfilm legyen. Ivan Lopatin, a film producere boldogan vette át a díjakat, és elmondta, Aleksey Adrianov rendező Oroszországban épp nagyjátékfilmet forgat. Érdemes lesz rá odafigyelni.
Ami pedig a 85-ös mezőny 15 magyar alkotását illeti, Xantus János szavait idézve: „A magyar filmek ott voltak, rendben voltak, büszke voltam rájuk.”
