Cakó Ferenc: Magammal vittem azokat a kollégáimat, akikkel az évek során legjobban együtt tudtunk dolgozni – ők nagyon jó szakemberek, és emberileg is jól kijövünk. Egykori tanítványom, Fischer Ferenc lett a jobbkezem, ő pedig hozta az animáció szakos növendékeket a MOME-ról. Amikor a Vízió című filmet csináltuk 2000-ben, voltak ott vagy 30-an. Egy kis bábfilm gyakorlatilag ugyanúgy működik, mint egy filmgyárban készülő film: kell hozzá műhely-háttér, műterem, bevilágítás, világosító, operatőr, meg kell csinálni a bábokat, a díszleteket, a háttereket. Míg a kompjúter animációt haza lehet vinni, ehhez a műfajhoz komoly infrastruktúra kell. Közel tíz évig csináltam ezt a stúdiót, remek csapattal dolgozhattam együtt.
Nézd meg a Vízió című kisfilmet!
filmhu: Az MMKA megszűnésekor két éves űr keletkezett a magyar filmtámogatásban. Ekkor tetted takaréklángra a stúdió működését?
C.F.: Névlegesen most is megvan, hiszen számlát adni kell, de mivel nem jó szelek fújdogálnak itt a filmeseknek, az utóbbi időben nem tudtam pályázni, és nem volt energiám szponzorok után futkosni. Nagyon nagy fizikai munka még egy homokfilm elkészítése is, azzal együtt, hogy mindössze négy név szerepelt legutóbbi homokanimációm, az Érintés stáblistáján. Egy bábfilmhez pedig rengeteg pénz kell. Tíz év után adtam fel ezt a bérelt stúdió-helyiséget, nem jött be elegendő munka, így nem volt értelme fenntartani. Nekem nagy segítség volt ebben az időszakban, hogy 16 évvel ezelőtt kitaláltam az élő homokanimációt, és ezzel sokat hívtak a világ minden tájára – nem voltam arra kényszerülve, hogy mindenáron filmet csináljak, festettem és illusztrációkat készítettem.
Fotó: Molnár Zsolt
filmhu: Dolgoztál a magyar animáció fénykorának nevezett időszakban. Mit gondolsz, mi kellene ahhoz, hogy a magyar animáció újra rivaldafénybe kerüljön?
C.F.: Most mondhatnám azt, hogy pénz, pénz, pénz... Azt nem mondom, hogy tehetség, mert nagyon sok tehetséges fiatal van, ez a Kecskeméti Fesztiválokon évről-évre megmutatkozott. Talán az hiányzik, hogy felfogjuk, hogy egy animáció elkészítéséhez rengeteg idő kell, és nem csak a film elkészítéséhez kell pénz, hanem mindeközben annak a fiatalnak valamiből élnie is kell, ki kell fizetnie a rezsit. Ezt egy pármilliós kisfilmből nem lehet kivitelezni. A „fénykornak” annak idején nagy előnye volt, hogy havi fizetésért dolgoztunk – nem mondom, hogy felvetett bennünket a pénz, de volt egy biztos megélhetésünk. Egy fiatal animátor nem tud megélni a filmkészítésből, hacsak a szülei nem támogatják. Én is gondban vagyok a nemrég végzett szobrász fiammal, hiszen most sem szoborra, sem filmre, sem festményre, sem bármely más művészeti alkotásra nincs elég igény. Ugyanakkor hemzsegnek a tehetséges gyerekek. Animációból akkor lehet megélni, ha az ember elmegy egy bérmunka stúdióba dolgozni – ilyenkor viszont felmerül a kérdés, hogy hogy jut ideje a saját projektekre és azok magas művészi színvonalú kivitelezésére. Nekem nagy előnyöm volt, amikor készítettem a többszörösen díjnyertes filmjeimet, hogy egy öt-hat fős stáb dolgozott rajtuk havi fizetésért. Így készültek a harmincas éveimben a Mirr Murr és az Ugrifüles című sorozatok,amikbe bedolgoztam, majd később a saját sorozataim, a Sebaj Tóbiás és a Zénó. Akkoriban esténként, éjfélig dolgoztam az illusztrációs munkákon az egész napos állva animálás után, de nem tudom elképzelni, hogy valaki így készítse el az animációs filmjét. Persze energia és hozzáállás kérdése is. Valahogyan – nem feltétlenül az állam felé fordulva - biztosan ki lehet alakítani egy működőképes koncepciót műhelymunkával, szponzori támogatással, ami újra felfrissítheti ezt a műfajt. Ez kezdeményezés kérdése, amennyiben a szellemi tőke rendelkezésre áll.
Nézd meg a Zénót!
filmhu: Sohasem merült fel Benned, hogy külföldön folytasd a pályád?
C. F.: Érdekes módon sohasem hívtak hosszabb időre külföldre filmes munkára, szóval ez kimaradt az életemből, de az kompenzálta, hogy az élő homokanimációval viszont rengeteget utaztam. Reklámfilmeket készítettem homokanimációval japánoknak, angoloknak, németeknek, és Miamiban spotokat az Animal Planetnek. Nagyobb lélegzetű sorozatot vagy bábfilmet soha nem készítettem külföldön.
filmhu: Mondtad, hogy összefogásra lenne szükség a műfaj felvirágoztatásához. Mennyire érzed egységesnek az animációs szakmát?
C. F.: Mostanában nem annyira követem, de régebben voltak kisebb-nagyobb forradalmak, a fiatalok támadták az idősebbeket. Annyiban érintve voltam, hogy engem is kezdtek sárral dobálni, amiért „a Cakó minden évben kap támogatást a filmjeire”, de azt nem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy én a filmjeimmel minden évben díjakat is hoztam, tehát nem megélhetési-filmes voltam. Gyakorlatilag minden filmem nyert legalább egy, de gyakran 3-4-5 díjat a világ számos fesztiválján, pedig még az is nagy dolog, ha egyáltalán a versenybe bekerül. Ennek tanúja is voltam, hiszen többször voltam zsűriben és előzsűriben, gyakran 1500 alkotás közül kell 40-50-et kiválasztani a versenyprogramba. Visszatérve, én nem vettem részt ezekben a vitákban, nem szeretek veszekedni és ellentéteket szítani, és nem is igazán érdekelt ez a dolog. Úgy érzem, hogy aki tehetséges és jó dolgokat hoz, az itthon is és nemzetközi terepen is megállja a helyét.
Fotó: Molnár Zsolt
filmhu: Általános érvényű, gyakran filozófikus témákhoz nyúlsz. Mennyiben tendencia ez a fiatal magyar animátorok körében, illetve külföldön?
C. F.: Ez nehéz kérdés, mert nem könnyű megtalálni azt a köztes világot, témát, amely a nemzetközi vizekre is beevezhet, mégsem annak plagizálója. Ettől függetlenül nem tudunk a saját korunkból kibújni, évtizedre pontosan meg lehet mondani, hogy egy film vagy festmény mikor készült. Nagyon sokat lehet a magyar kultúrából meríteni, de döntően fontos a művész saját érzelmi világa és tudása is. Én ma is akárhol vagyok külföldön, minden múzeumba elmegyek, folyamatosan a könyveket bújom és filmeket nézek – nem azért, hogy lemásoljak dolgokat, hanem, hogy tapasztalatokat szerezzek, inspirálódjak. Nagyon bonyolult és összetett dolog, hogy miből indul ki egy alkotás. A film és általában a művészet divatműfaj – mégha nem is szép ez a szó. Márcsak a technika fejlődése miatt is avittasnak tűnik egy 10-20 évvel ezelőtti animáció, de sokszor a gondolatisága sem jut el a nézőhöz. A másik fontos dolog, hogy rengeteget kell dolgozni ahhoz, hogy az ember megtalálja a saját hangját. A hagyományos 3D filmkészítéshez jó fizikum, állóképesség, koncentráció is kell, most az a legnagyobb bajom, hogy már nem bírok napi több órát állni.
Nézz meg egy homokanimációt!
filmhu: Azt mondod, hogy divatműfaj az animáció, de nekem az a benyomásom, hogy sem formailag, sem tartalmilag nem követed a divatot...
C. F.: Talán leginkább gondolati síkon... ez is érdekes, hogy a ’70-es, ’80-as években az egész animációs világot elöntötték a filozófikus témák, a „majd én megmondom a világnak!” attitűd. A keleti blokk filmjei kemény társadalomkritikákat fogalmaztak meg akkoriban. Furcsa mód ez átalakult, vagyis visszatért a kezdetekhez, a szórakoztató irányzathoz, ahonnan az animációs műfaj egykor elindult. Mindig külön kell választani a szórakoztató és a fesztivál filmeket - én ez utóbbiban voltam sikeres külföldön. Most azt látom, hogy az animáció a humor és a groteszk irányába tolódik el. Persze vannak dokumentáris törekvések és kísérleti munkák. Ezekre figyelni kell, mert, ha nem veszi figyelembe az ember az adott kor elvárásait, akkor nem válogatják be a filmjét. Külön probléma, hogy ha nem járunk eleget fesztiválokra, akkor kimaradhatnak olyan alkotások, amiket csak ott és akkor lehet látni - bár a világhálón sok mindenhez el lehet jutni.
filmhu: Klasszikus animációkat készítesz – hogy állsz a számítógépes technikához?
C. F.: Mi nem kis munkával kitanultunk egy 35mm-es filmes technikát, most pedig minden átalakult, minden a kompjúteren zajlik. Segítséggel csináltam én is már számítógépes animációt, de azt nem tudom elképzelni, hogy én üljek ott a billentyűzet előtt – akkor inkább festek. A festés most egyébként is előtérbe kerül, mert volt több kiállításom is a közelmúltban, a Duna Palotában "Szemtol-szemben" címmel, illetve Nagykanizsán, a Magyar Plakát Házban egy gyűjteményes kiállítás, több, mint hatvan munkával. A film mostanában több említett okból is háttérbe szorult, de nagy tervem, hogy készítsek egy egészestés animációt, különös, rám jellemző szürrealista világgal. Ehhez egyelőre csak vázlataim vannak, meg hát pénz is kellene hozzá. Sokszor a kivitelezés a gátja az alkotások megvalósításának, képzeletben tudom, hogy mit akarok, meg, hogy mitől lenne dögös.
