Cameron Crowe: Elizabethtown
Cameron Crowe: Nagyon is. Elsősorban írónak érzem magam, aki azon aggódik, hogy az írása vajon megfelelően ültethető-e át filmre, és mint rendező ezt a célt szolgálom. Időnként szoktam írni cikkeket. Nemrég a Los Angeles Times-nak adtam egy anyagot zene és film kapcsolatáról. Egészen meglepődtek, hogy milyen gyorsan megírtam.
filmhu: Zenei újságíróként megpróbálkozott a zenéléssel?
C.C: Nem tudok zenélni. Csak DJ-nek tekintem magam (nevet).
Amerikai turmix
filmhu: Az Elizabethtown-ban a Jerry Maguire után ismét az amerikai siker-mítosz és bukás-tabu nyomába ered.
C.C: Pontosan az tetszett a filmben, hogy a tipikus amerikai siker-bukás-mániát elmossa benne élet és halál kérdése. Abban a pillanatban mindennapi kis ügyeink szertefoszlanak. Ez történik az Orlando Bloom által játszott Drew-val, aki leckét kap abból, mit jelent élni. Megtanulja, hogy vannak pillanatok az ember életében, amikor a legsötétebb napon, amikor már feladnánk minden reményünket, történik valami, az élet kopogtat az ajtónkon valamilyen formában. Elég egy kis gesztus, egy apróság, és teljesen új fényben látunk mindent. Másszóval, az optimizmusról, annak lehetőségéről akartam beszélni. Ez volt a film elsődleges célja.
filmhu: De ennél többet pakolt bele a filmbe.
C.C: Az Elizabethtown különféle témák keveréke. Egyik rétege szerelmi történet, a másik a halállal és a veszteséggel foglalkozik, a harmadik meg a váratlanul megtalált nagycsalád esete, amikor egyszer csak egy rakás idegen vesz körül, akikről kiderül, hogy a rokonaid. A film mindegyik rétegét szeretem. Billy Wilder mondogatta: ha az emberek tizenöt percig elgondolkodnak a filmeden, mi többet kívánhatsz még magadnak? Tökmindegy, mikor jön az a tizenöt perc, rögtön a film után, vagy jóval később. Én is valami hasonlót akartam…
filmhu: Talán most először merészkedik ki a városi környezetből a kisvárosi miliőbe.
C.C: A legtöbb film Los Angelesben, New Yorkban vagy Chicagóban játszódik. Költségvetésem minél nagyobb részét akartam arra költeni, hogy kint, a szabadban forgassunk. Claire, a légikisasszony (Kirsten Dunst) valódi megszállottja az utazásnak. A megfelelő pillanatban akar lenni a megfelelő helyen, a megfelelő zenét hallgatva. Ezért adja a CD-t a srácnak. Ez nagyon személyes ajándék. Amikor én hasonló utazáson mentem keresztül, teljesen megváltoztatott az élmény. A kaland ideája, hogy az ember kimozdulhat, és megismerheti a világot, nagyon csábító. Ezt akartam közvetíteni a film végi utazással, amely, mint a film harmadik felvonása, útinaplóként működik.
filmhu: A fiatal generációból miért épp erre a két sztárra esett a választása?
C.C: Orlandót én mindig olyan mai fickónak láttam, ezért furcsa, hogy a legtöbb embernek ő múltban megrekedt figura, a tünde A Gyűrűk urából. Nagyon tetszett benne, hogy az a fajta jóindulatú srác, aki csendesen, belül szenved. Nem önti rád a kínjait, de ha valaki jól szemügyre veszi őt, láthatja, a tekintete mögött sokkal több megy végbe, mint amit gondolnánk. Munka közben is sokat reflektál önmagára, ezt szeretem. Kirsten hajszál híján bekerült a Majdnem híresbe, őt tehát már ismertem korábbról. Koránál jóval érettebb lány, egyáltalán nem tűnik 23 évesnek.
Az élet kopogtat az ajtónkon
Cameron Crowe, Kristen Dunst és Orlando Bloom
filmhu: Mielőtt a Római vakáció megjelenne a szállodai jelenetben a tévéképernyőn, már érezhető Kirsten játékán, hogy Audrey Hepburn-ösre vette a figurát. Szándékos volt az hommage?
C.C: Már a Vanília égboltban nagyban adóztunk Audrey emléke előtt, így hát elhatároztam, hogy ezúttal hanyagolom a témát. De csak a Római vakáció illett abba a jelenetbe. Mit tudtam tenni? Hagytam, hogy Audrey ismét benyomuljon az egyik filmembe.
filmhu: A soundtrack természetesen most is elsőrangú. Egy rakás pénzt fizethetett a betétdalok jogdíjaira.
C.C: Igazából nem is kerültek olyan sokba. Többségük ugyanis nem nagy név. Csak Elton John és Ryan Adams. De vannak dalok, amik beléd ivódnak. Beléjük szeretsz. A zenék összeválogatását rendkívüli módon élvezem. Amikor forgatókönyvet írok, külön jegyzettömbe vezetem a lehetséges dalok listáját, minden egyes jelenethez. És ez a lista gyakran jóval hosszabb, mint maga a jelenet a scriptben. Ebben a filmben a zene olyan, mint egy láthatatlan karakter. Érzelmi útmutató. Mintha a füledbe suttogna.
filmhu: A filmbéli designer-csodagyerek Drew találmányát, az elhibázott Spasmatic cipőt visszahívják a piacról, ami egymilliárd dolláros veszteséget jelent a vállalatnak. Önnek mi volt a legnagyobb bukása?
C.C: Lekopogom, a Spasmatichoz hasonló katasztrófa eddig nem ütött be. Az a cipő egyébként olyan bukást jelképezett, amikor az ötlet csupa jóindulatból ered, csak éppen senki nem érti meg. Amikor a Vanília égboltot elkezdtük vetíteni a közönségnek, rohadt mérgesek lettek. A nézőtér fele nem hitt a szemének, ők a Végzetes vonzerőt akarták látni Tom Cruise-zal. Csakhogy amit mi kínáltunk, az valami teljesen más volt.
Mit hoz ki a sötétség az emberekből
Tom Cruise a Vanília égboltban
filmhu: A Vanília égbolt egyébként minta kakukktojás lenne a filmográfiájában. Teljes mértékben eltér a többi filmjétől.
C.C: Azzal a filmmel közvetlenül a sajtóinterjúk kezdete előtt készültem el. Megvolt az első vetítés, s az első újságírói kerekasztalbeszélgetésen a legelső hölgy azzal fordult hozzám: „Maga csinálta ezt a szemetet? Legszívesebben megfojtanám magát!!!” A fenébe, gondoltam magamban, ha ez így kezdődik, akkor kemény kalandnak nézünk elébe. De sokat tanultam belőle arról, mit hoz ki a sötétség az emberekből. Ott belenyúltam valamibe. A film önálló életre kelt, azóta is állandóan erről kérdeznek. Szintén ott sajátítottam el igazán azt, hogyan kell fokozottan a vizualitásra hagyatkozni, és a képeken keresztül elmesélni dolgokat.
Wilder után szabadon
filmhu: 1995-ben azzal az ötlettel kereste meg Billy Wildert, hogy interjúkötetet készít vele. A kötetből kiderül, hogy a mester nehezen állt kötélnek, és mindent elkövetett, hogy lerázza ifjú rajongóját.
C.C: Mint újságíró, világéletemben ezt az interjút akartam megcsinálni. Billy megrökönyödött azon, hogy folyton visszajöttem hozzá. Hetente egyszer, de volt, amikor háromszor. És mindig nálam volt a diktafonom. Nem hagyhattam, hogy elszalasszam a lehetőséget. Végül azt mondta, „Oké, jöjjön el, nézzünk együtt focit a tévén hétfő este.” Én pedig elkezdtem feltenni neki a kérdéseimet. Sosem mondta azt, hogy rakjam el a magnót. Egyszer még azt is kibökte: „Mikor jelenik meg ez az átkozott anyag?”
filmhu: Közhely, hogy filmjei hangvétele nagyban hasonlít Wilderéhez. Wildernek azonban Lubitsch volt az istene, amint arról az irodájában látható híres felirat tanúskodik: „Hogyan csinálta volna Lubitsch?” Ön melyik rendezőre szavaz?
C.C: Imádom Billy Wilder filmjeit, de az ő Lubitsch-interpretációját is. Azt mondta, Lubitschnak az volt a szándéka, hogy kettőt meg kettőt adjon a közönségnek, és hagyja, hogy a néző rakja össze azt néggyé. Mindig azt hajtogatta: „Kettő plusz kettő, ez a lényeg!” 82 évesen nem átallott elmenni a moziba megnézni a Titanicot. „Ez a film állandóan azt kibálja: négy, négy, négy!!!” Nem szerette az ilyet, szerinte a filmek nagy részét ilyen szellemben készítik. Páratlan tehetségű forgatókönyvíró volt.
Kettő plusz kettő, ez a lényeg!
Crowe és Wilder
filmhu: Jó pár éve dolgozik együtt Tom Cruise-zal, aki az Elizabethtown-ban produceri minőségben vett részt.
C.C: Elsősorban barátok vagyunk. Tom remek üzletember. Sok közös vonás akad köztünk: az ő édesapja is Kentuckyból való, akárcsak az enyém. Amikor ő rokonokat ment látogatni haza, gyakran szállt meg a filmbéli Brown Hotel-ben. Nem véletlen, hogy könnyen tudott kötődni a sztorihoz. Élvezet vele együttműködni, mert nagyon jó producer. Mindig megvédi a forgatókönyvet a stúdiótól. Állandóan azt hangsúlyozza: „Csupán azt akarom, hogy célba érjen az üzeneted, amit el akarsz mondani.”
filmhu: Általában mit takar ez az üzenet?
C.C: Azt hiszem, a derűlátás, a pozitivitás harcosait, akik egy cinikus világban próbálnak boldogulni. Az ő történeteiket szeretem elmesélni, hozzájuk térek vissza időről-időre. Ebben a filmben Kirsten alakja testesíti meg mindezt.
filmhu: Minden filmjébe sokat visz bele önmagából?
C.C: Természetesen. Mindegyiket én írtam, és mind a személyes élményeimet tükrözik valamilyen módon. Gyakran a legszemélyesebb dolgok hatnak a leguniverzálisabban. Amikor meg általánosságban akarok beszélni, megakadok az írásban, és sosem fejezem be. Azokat a történeteket tudod leginkább elmesélni, amikhez kötődsz, amik jelentenek valamit a számodra. Más szóval arról írsz, amit ismersz.
filmhu: A Majdnem híres-ben az anya dominál. Most előkerült az apa is. Be akarta pótolni a mulasztást?
C.C: Nem ilyen tudatosan, de ami igaz, az igaz: többen kérdezték a Majdnem híres után, mi van az apáddal, őt miért nem ábrázoltad a filmben? Pedig az apám csodálatos szülő volt. Tudtam, egy nap írni fogok róla is valamit. Az Elizabethtown tulajdonképpen olyan történetet mesél el, ami velem történt meg. Apám meghalt, amikor Kentuckyba látogatott a fivéréhez, és én hirtelen ott találtam magam egy csomó rokonom között, akiknek a létezéséről nem is tudtam. Inspiráló élmény volt. Az az ötlet foglalkoztatott, hogy milyen elindulni egy útra, amit az apánkkal akartunk megtenni. Sok barátom van, akik mindig tervezik, hogy karácsonykor végre leülnek egy jót dumálni a faterjukkal. Vagy két-három év múlva elmennek vele egy hosszabb vakációra. De erre gyakran már nem kerülhet sor.
"Az átkozott anyag"
Crowe könyve Wilder-ről
Az apa itt központi figura: a film első képkockájában van csak jelen. Akarva vagy akaratlanul, de ő az, aki megmenti a fia életét. Végeredményben minden szülő szeretné megvédeni a gyermekét. Neki a halálával sikerül. Ez az ő nagylelkű gesztusa, amit a film végén Drew is felismer. Ja, és közben elvileg vígjátékot néz a közönség…! (nevet) A filmbéli Drew tehát megteszi az utat az apjával, csak éppen az anyósülésen egy urna áll, amelyben az apja hamvai pihennek. Elvégre sosem késő! Jómagam ugyan nem utaztam be az országot egy urnával, de hasonló folyamaton mentem keresztül: apám is sok levelet írt a rokonainak, s ezeket megmutatták nekem. A temetés körüli napokban többet tudtam meg belőlük az apámról, mint az életében valaha. Ma is csodálkozva nézek a film poszterére: alig tudom elhinni, hogy elkészíthettem ezt a rendkívül személyes filmet. Mert szerelem, élet, veszteség, túlélés nem éppen azok a témák, amikért Hollywood manapság túlságosan lelkesedne.
filmhu: Úgy hírlik, egy-két rokonát is szerepeltette a filmben.
C.C: Például az anyukámat. Ő az, aki a konyhában úgy néz ki, mintha én lennék ott női ruhában (nevet). Nem lehet eltéveszteni. Mindig kiköveteli magának, hogy szerepeltessem az összes filmemben. Csodás nőszemély, de tény, hogy nem a világ legjobb színésznője. Nem fogja Meryl Streepet kiszorítani a piacról. Volt egy jelenete, amikor ráront a család „barátjára”, aki annak idején jókora összeget csalt ki Drew apjából. Az én apámat is átverte valaki, innen ered a karakter. Anyám visszaemlékezett a valódi eseményre. Egy szempillantás alatt visszament az időben huszonöt évet, és előbányászta a dühöt: úgy rontott rá arra a szerencsétlen színészre, hogy csak úgy zengett a ház. Azt hiszem, végre ráérzett a színészet lényegére! Csak a végeredmény láttán maradna csöndben! Még itt is beleszól a dolgaimba: „Annak a közelképnek mennie kell, vágjál be oda egy másikat!” Én meg szabadkozok: „De anya, mint rendező, én azt a snittet választottam.” Mire ő: „Idehallgass, mint az anyád, én meg azt mondom, hogy vágj oda egy másik közelit, megértetted?” Akárhogy is, ez a forgatás rendkívüli örömöt okozott nekem.
