Az Atlantique-ban megvan minden, ami egy cannes-i versenyfilmhez kell: Dakar kopár tengerpartján játszódó, sokszínű történet, ami egyszerre szerelmi dráma és misztikus szellemsztori, és finoman érinti a háttérben húzódó, tragikus menekültválságot is. Az Atlanti-óceán szélén futurisztikus torony épül, itt dolgozik a 17 éves Souleiman, aki társaival együtt már több hónapja nem kapott fizetést, szerelmét, a 16 éves Adát pedig tíz napon belül hozzáadják egy tehetős férfihoz.
A fiú egy éjszaka hajóra száll a társaival és a jobb jövő reményében, búcsú nélkül elindul Spanyolországba. Az otthagyott lány beletörődik, hogy szerelme jó eséllyel odaveszett, és hozzámegy a kiszemelt férfihoz, az esküvőjük éjszakáján azonban különös dolgok történnek – kigyullad a hitvesi ágy és többen heves lázzal ágynak esnek. A titokzatos ügybe egy fiatal rendőr és Ada több barátnője is belekeveredik, a tengeren elveszett fiúk pedig megtalálják a módját, hogy befejezetlen ügyeiket elintézzék.
Képkocka az Atlantique című filmből (fotó: Cannes)
Válogatásával Berlin, Cannes és Velence is előszeretettel reflektál a világunkat érintő aktuális problémákra, az Atlantique viszont korántsem egy újabb kötelező strigula a menekültfilmek sorában. A beteljesületlen szerelem, a társadalmi különbségek, a kilátástalan jövő és pénztelenség mind az elindulás irányába taszítják Souliemant. Mati Diop a szellemvilág felé fordul, hogy a vizeken elveszett százezreknek emléket állítson: a váratlanul lecsapó misztikum a kopár dakari vízpartot túlvilágivá teszi, gyönyörű főhőseit elemeli a valóságtól és egészen a végéig kitart állítása mellett, hogy a legnagyobb tragédiák közepette is vannak még csodák.
Az Atlantique-hoz hasonlóan keveri a varázslatot a rideg valósággal a Bacurau, a brazil Juliano Dornelles és Kleber Mendonça Filho versenyfilmje is, bár a másikhoz képest jóval véresebb, sokkolóbb és szórakoztatóbb módon teszi. Első filmként ültem be rá az idei fesztiválon és ennél jobb indítást nem is kívánhattam volna: a halálra ítélt brazil falu történetének abszurd, brutális erőszakba átcsapó fordulatain egy emberként hördült fel és nevetett a tömeg, igazi kultfilmes hangulatot teremtett a 2000 fős teremben.
Képkocka a Bacurau című filmből (fotó: Cannes)
Bacurau egy elzárt kis falu Brazília hegyei közt, ami annyira kicsi, hogy még a térképre is elfelejtették rárakni, a polgármester lekapcsolta őket a vízellátásról és amúgy is teljesen semmibe veszi a helyieket (szomorú kikacsintás az új szélsőjobboldali elnök, Jair Bolsonaro megválasztására). Ide tér haza Teresa a 94 éves nagymamája temetésére, ahol az egész falu egy pszichedelikus bulival ünnepli a bölcs asszonyt. Néhány dombbal arrébb viszont valami szörnyűség készülődik, egy csapat amerikai nő és férfi drónokkal figyeli a kis települést, kémeket küld és leszámolásra készül. Vezetőjük egy titokzatos német figura (a rosszarcúk legrosszabbika, Udo Kier), aki csak a megfelelő pillanatra vár, hogy az embereit elindítsa a falu irányába.
A békés falusi életnek vége, a történet többszörösen megpördül a saját tengelye körül és olyan szórakoztató abszurdba kanyarodik, amivel jócskán kilóg a szokásos cannes-i versenyzők közül. A Bacurau szűk két óra alatt fejet hajt számos műfaj előtt: a falu pszichedelikus szertartása Alejandro Jodorowski A szent hegy-ét idézi, de nyomokban sci-fit, westernt, gore-t és jóféle trasht is tartalmaz, miközben Brazília peremvidékének állapotát és politikai mélyrepülését is megfesti. Reméljük lesz olyan bátor forgalmazó, aki elhozza Magyarországra mind az Atlantique, mind a Bacurau varázslatát.
