Most már nyilvánvaló, hogy Kocsis Ágit elsősorban a munkájuk sivár világával ambivalens viszonyt ápoló nők (az utolsó mozi esetében az előző két szó egybe is olvasható!) érdeklik, már vizsgafilmje, a 18 kép egy konzervgyári lány életéből is erről szólt, majd pedig az ugyancsak Cannes-ban bemutatott Friss levegő is e probléma köré épült. A monoton, adott esetben kellemetlen, semmilyen örömet vagy sikerélményt nem nyújtó munka robotja mindkét történetben rányomja bélyegét a főhős lelkivilágára, magánéletére és kapcsolataira. A Pál Adrienn – bár ezt a vonalat megtartja – erre az alaphelyzetre egy sokkal komplexebb narratívát épít.
Az új film főhőse – aki természetesen nem Pál Adrienn, hanem a túlsúlyos Fodor Piroska –ápolónőként dolgozik egy kórház végső stádiumban lévő betegekkel foglalkozó osztályán, ezért mindennapjainak részét képezik az alagsori hullaházba tett látogatások. Vőlegényével egy a kórháznál nem sokkal kevésbé rideg lakásban élnek, amelynek középpontjában a férfi aprólékos türelemmel építgetett terepasztala áll. Egy napon Pál Adrienn nevű beteg érkezik az osztályra, és Piroskának a névazonosságról hirtelen eszébe jut legjobb gyerekkori barátnője, akivel évtizedek óta nem találkozott, és akinek teljesen nyomát vesztette.
Hosszú, rég elfeledett ismerősökön, osztálytársakon keresztül vezető nyomozás veszi ezzel kezdetét, amely során kiderül, hogy a Piroskában élő történet – e szerint ők a legjobb barátnők voltak éveken keresztül – a maga teljességében senki számára nincs meg, de valamely apró részlete mindenki elbeszélésében megtalálható. Vagyis Piroska Pál Adrienn történetének minden eleme hitelesnek bizonyul, de sok más történetbe illesztve – és ez az, amitől a rendkívül lassú, hosszú beállításokkal dolgozó film nem válik unalmassá. Ha a második, harmadik találkozásnál arra jönnénk rá, hogy semmi sem klappol, a főhős érdektelen fantáziálásának könyvelnénk el az egészet. Így azonban szépen lassan rájövünk, hogy Pál Adrienn valójában a magyar Godot-nak tekinthető, aki éppen hiánya révén határozza meg minden szereplő életét.
Fillenz Ádám operatőr – akivel Kocsis Ági előző filmjeivel is dolgozott – úgy képes leképezni a főhős életét és lelkivilágát a sivár, egyhangú terek ábrázolásával, hogy a képek nem válnak fotografikussá, festőivé, nem tolakodnak kihívóan. Munkájának különlegessége abban áll, hogy az előtérben játszódó cselekmény és a háttér felületei, terei és színei mindig szerves kölcsönhatásban állnak, és egyszerre járulnak hozzá a történet mélyebb rétegeinek megértéséhez és az egyetlen pillanatra sem megtörő hangulat megteremtéséhez. A lélektelen, minden otthonosságot nélkülöző terek – különösen a karaoke-bár jelentében – leginkább a finn Kaurismaki világára emlékeztetnek, ráadásul a színészvezetésben is ugyanaz az időnként abszurdig vitt visszafogottság figyelhető meg.
Jól komponált, kiforrott munka a Pál Adrienn, amelynek a hosszúságot (2 óra 20 perc) és néhány fölösleges jelenetet (a gazdag osztálytársnővel való találkozás például kifejezetten rosszul sikerült) lehet felróni. Leginkább a film végén érződik, hogy a rendező annyira beleszeretett művébe, hogy nem bírja abbahagyni: talán három hangsúlyos, jó befejezési pont is van a valódi lezárás előtt. A film ennek ellenére mindenképpen az idei Cannes-i fesztivál egyik gyöngyszemének tekinthető – kérdés persze, hogy mennyire lesznek hajlandóak a nézők arra a szellemi erőfeszítésre, amit ennek a műnek az élvezete igényel. (9/10)
