A Sanguepazzót állítólag Olaszországban is hatalmas reklámkampány kíséri és a nagyköltségvetésű szuperprodukcióhoz vérmes reményeket fűznek az olasz forgalmazók. Nehéz ezek után leírni mekkora csalódás a kilátástalanul hosszúnak tűnő drámai történet a fasiszta uralom alatti olasz mozi két sztárjáról, Luisa Feridáról (Monica Bellucci) és Osvaldo Valentiről (Luca Zingaretti), akiknek szenvedélyes szerelme és sztárokhoz méltó extravagáns élete az emberek szemében kibogozhatatlanul összefonódik a fasiszta vezetéssel. A film elején holtan fekvő, a partizánok által kivégzett pár története, flashbackek segítségével bontakozik ki, számos archív felvétellel, közöttük az első Velencei Mostra megnyitójának képeivel kiegészülve.
|
| Vontatott lett a fasizmus sztárjainak életét bemutató Sanguepazza |
A fehértelefonos olasz melodrámák két legfényesebb csillagának élete fényűzőnek tűnik ugyan, de valójában sok akadállyal, politikai és magánéleti válsággal kell, hogy szembenézzenek, ami arra hivatott, hogy jobban együtt érezzünk velük, meglátva az embert a sztár mögött. Nem rossz az ötlet, és találóak a filmben számtalanszor elhintett, a korabeli olasz mozira és hírességeire tett utalások is, csak mindez sokkal tempósabb cselekményszövéssel jóval hatásosabb lehetne. A rendező Marco Tullio Giordana le se tagadhatná dokumentumfilmes múltját, de ettől a történet se hitelesebb, se érdekesebb nem lesz, csak nyúlik, mint a rétestészta.
Egyik bennfentes ismerősöm mesélte, hogy Sean Penn (az idei cannes-i zsűri elnöke) állítólag kijelentette, hogy ha Clint Eastwood filmje valóban jó, akkor annak adja az Arany Pálmát. Nem voltam ott, nem hallottam, de sokan rebesgetik és az is tény, hogy a két színész/rendezőt szoros barátság és kölcsönös tisztelet köti össze. Kettejük munkakapcsolata hozta meg 2004-ben Sean Penn-nek az Oscar-díjat a Clint Eastwood rendezte Titokzatos folyóban (2003) nyújtott alakításáért. Nem lenne éppen csoda, ha Penn így szeretné leróni a háláját idősebb kollégájának. A Changeling pedig valóban jó film, mi több erős az egyébként is erős mezőnyben és ez főleg Angelina Jolie-nak köszönhető, aki végre megint megmutathatja a vásznon, mire is képes.
A pletykalapok és férfiálmok ügyeletes kedvence már 1999-ben Oscart kapot, és nem is érdemtelenül, az Észvesztő legjobb mellékszereplőjeként, de azóta kevés igazán jó szerep találta meg. Eastwood filmjében egy kétségbeesett anyát alakít, akinek fia eltűnik, majd kis idő múlva a rendőrség, nagy médiafelhajtás közepette, visszaviszi az elveszett fiút. Pontosabban egy elveszett fiút, mert ez a fiú nem az a fiú. Christine Collins (Angelina Jolie) hiába próbálja bizonyítani orvosi véleményekkel és tanárok vallomásaival is alátámasztva, hogy a hozzá visszajuttatott kisfiú nem az ő gyermeke, ezzel csak a rendőrség haragját vonja magára.
|
| Angelina Jolie ismét nagyot alakít Clint Eastwood filmjében |
A már az 1920-as években is brutalitásáról híres Los Angeles-i rendőrséggel pedig nem lehet büntetlenül packázni. Az anyát egyedül egy lelkész (John Malkovich) támogatja, bár ez elsősorban a rendőrség elleni missziójának része, de az ő erőfeszítései sem vezetnének sehová, ha nem venne egy valóban teljesen meglepő és váratlan fordulatot a történet. Nem szeretném elárulni mi is ez a fordulat, mert ez teszi igazán sokkolóvá az eseményeket és igazolja, miért is kér a Changeling majdnem két és fél órát az életünkből, amit ezúttal nem tartunk elvesztegetett időnek.
Több mint órát állni egy filmért, aminek játékideje négy óra huszonnyolc perc teljes őrültségnek hangozhat, de mentségemre szolgáljon, nem én voltam az egyetlen, aki beleesett ebbe a csapdába. Persze, hogy beleestünk, mert ki ne lenne kíváncsi Steven Soderbergh legújabb rendezésére a Che-re, ami aprólékosan (az nem kifejezés, hogy mennyire aprólékosan!) rekonstruálja Ernesto „Che” Guevara és követőinek gerillaharcát. A két részt attól a pillanattól, hogy egy hajón nyolcvan lázadóval együtt Fidel Castro vezetésével Kuba partjaihoz hajózik, hogy véget vessen Fulgencio Batista diktatúrájának.
|
| Soderbergh kissé túl monumetális emlékművet állított a gerillának |
Nemes volt a szándék, az eredmény már inkább vitatható, de ezen vitatkozzanak a történészek. Nemes a célja Soderbergh-nek is, hogy emléket állítson a forradalom nemzeti hősével, és nem utolsó sorban tisztára mossa a vádaktól, melyek tükrében sokan egyszerűen csak gyilkosnak tartják Che-t, függetlenül attól, hogy milyen „nemes” cél és eszme érdekében cselekedett. A baj csak az, hogy a hitelességre és alaposságra törekvés inkább kényszeres precízitást, egysíkú és nem utolsósorban végtelenül hosszú és fárasztó eredményt szül.
Egy ember hőssé emelkedését kellene látnunk, de a gerillaharcok közepette pont ennek az eszmeisége jön át a legkevésbé. Bár a forgalmazók megtettek mindent a film sikere érdekében (kis csomagokban szendvicset, vizet és csokit osztogattak a szünetben), mégis szinte kibírhatatlan egy ilyen hosszú mozi, különösen, ha nincs különösebb értelme, hogy az ember végigülje. Soderbergh Che-je kiváló lenne két vagy három részes HBO-filmnek, de a moziban a néző is csak szenved, akár Che és gerillái.
