Casting minden

Oláh Ibolya (a filmben Ormos Kati), a „legkisebb lány” felemelkedésének (nép)mesei története valóban filmbe kívánkozik. Sajnos azonban a pletykalapok és bulvárműsorok a tehetséges, aranytorkú árvalány ellentmondásos, ám alapvetően szimpatikus figuráját olyannyira el- és kihasználták, hogy pusztán sztorijának filmre vitelében már semmi fantázia sincs – azt plusz tartalommal és értékkel kellene megtölteni az alkotóknak.

Divatjamúlt, csiricsáré díszletek és túlmozgásos versenyzők

Ez azonban sajnos – a forgatókönyv hézagossága és a realista, vagy legalább ahhoz közelítő ábrázolásmód hiánya miatt – nem sikerült: a filmben a sztárságot megelőző élet árnyoldalai (árvaház, szegénység, alkoholizmus, származás) sematikusan jelennek csak meg: hiába kívánná meg a téma, a Casting minden nem ábrázol mélységeket, nem megy bele semmibe, csak felvillantja a problémákat. Átélhető „nevelődési regénynek”, fejlődéstörténetnek így nem elég hiteles – az alkotók csak mézesmadzagnak használják az Oláh Ibolya-sztorit (ahogy azt korábban a bulvársajtó is tette).

Tovább rontja az átélhetőség esélyeit, hogy a túl feszes vágás egy lélegzetvételnyi szünetet sem engedélyezve úgy hajszolja a filmet előre, mintha csak a készítők túl akarnának esni rajta. A film dramaturgiája nincs felépítve, csak összerakva, a jelenetek összefoglalószerűen darálják le a tudnivalókat, nincsenek kitartva, nem futnak ki – mintha csak egy lezavart próbafelvételt, nem pedig a kész filmet néznénk. A színészek úgy végszavaznak egymásnak, hogy egy másodpercnyi szünetet sem hagynak, és az egyes jelenetek olyan szorosan következnek egymásra, hogy nincs idő megemészteni az elhangzott súlyos vagy éppen frappáns mondatokat.

A sztori gördülékeny történetmesélést igényelt volna

Az életidegenséget növeli az is, hogy – valószínűleg szintén a rendezés hibájából  – a színészek között nincs összjáték: nem egymásra, csak a kamerára reagálnak. Mindezek miatt a Casting minden megható, felemelő, átélhető emberi meséje életidegen történetté változik.

A rendező ezenkívül „abszurdfilmes”, filmnyelvi kísérletekre hajlamos énjéből is bele akart gyömöszölni valamennyit a filmbe (feleslegesen): több jelenetet feldarabolt, néhányat apró időbontásokkal tarkított, másokba rövid montázsokat vágott be (mintegy metaforaként például állandóan lóversenyes képsorokat kapunk az egyéb jelenetek alatt is). Tímár korábbi filmjeiben helye volt a gyorsításoknak, lassításoknak, formanyelvi játékoknak, az abszurd kísérletezésnek (már csak a történelmi abszurditás párhuzama miatt is, mint például az Egészséges erotika, a Csapd le csacsi!, a Csinibaba vagy a 6:3 esetében), ez a fajta (közönség)film és ez a fajta történet azonban gördülékeny történetmesélést igényelt volna – itt a kísérletezés csak értelemzavaró és kizökkentő.

Az aranytorkú árvalány ellentmondásos, ám szimpatikus figurája

Ami pedig a mű további közönségfilmes igényeit kiszolgálni hivatott „szórakoztatóipari” vonalát illeti: Ormos Kati eredeti közegével mindenben ellentétes az az új környezet, ahova a lány bekerül – a tehetségkutató show, a tévé csillogó világa. Ahogy azonban az „így jöttem” nem volt elég kemény és realista, ez a „másik világ” nem elég csillogó, túl kevés benne a glamour. A filmbeli Sztárhangár vetélkedő ötletét adó Megasztárról sok mindent el lehet mondani, de azt nem lehet elvitatni tőle, hogy látványban, díszletben, hangban, koreográfiában és mindezek tálalásában nagyon profin (vagy legalábbis a profizmus látszatát keltve) a maximumot hozta. Ezzel szemben a Sztárhangár divatjamúlt, csiricsáré díszleteivel és túlmozgásos versenyzőivel inkább szegényes és olcsó hatást kelt (ahogy a film egyik hőse ki is mondja: „bóvli”), a versenyt levezénylő Plusz tévé pedig országos csatorna helyett sokkal inkább idéz kisszerű városi tévét.

Mindez felveti annak lehetőségét, hogy ez esetleg kritikai gesztus az alkotók részéről (Tímártól amúgy sem áll messze a groteszk látásmód), de erre való egyértelmű utalás nem érkezik, hiszen – ahogy a filmben sok minden, úgy – ez a vonal is kidolgozatlan, kibontatlan. Kapunk néhány „ráutaló” megjegyzést egy-egy szereplő szájából („A néző genetikailag nem változik.”; „Ez volt a szponzorok kikötése.”), a kritikus/parodisztikus attitűd azonban nem vonul végig következetesen az egész filmen. Tímár Péter egyszerre próbált kétféle elvárásnak megfelelni (saját, fentebb már jellemzett szerzői filmes énjének és a sikergyanús közönségfilm szempontjainak), de végül egyiknek sem sikerült. Pedig ilyen castinggal jó zenés filmet is lehetett volna készíteni.