“Éppen annyi zavart kell teremtenünk a következő pár napban, hogy élve kijuthassunk innen.”
    Kémek a sasfészekben

Minden istenverte szemlebeszámoló valami áttekintéssel kezd, úgyhogy rögtön hagyjuk is a francba. A tények: MOM Park, 2009, Magyar Filmszemle. Adjunk hálát az égnek, hogy már nem a Mammutban.

Nekem fogalmam sem volt, hogy ennyi dokumentumfilmes van nálunk. Egyszer voltam dokufilmes alkotói kerekasztal beszélgetést meghallgatni, egy haverom videózta, a negyedik óra végére a Blair Witch Project magyar verziójává változott a tudósítás, sikítva menekültünk, egymást tapostuk, rázkódott a kép.

A filmhu iroda a MOM mozi földszintjén kapott helyett, egy kellemes második világháborús óvóhely és egy indusztriális spájz báját olvasztja magába, mikor nincs Szemle, valószínűleg a talált tárgyak osztálya van itt. Úgy érkezek, mint a vihar: szívemben a magyar film sorai közti rendtétel igénye, papírra vetett szavak által - Petőfi érezhette magát hasonlóan, mielőtt megírta a Toldit.

Hajdú Eszter mély hatást tett a Téglára

De abban a pillanatban, hogy belezuhanok az egyik ergonomikus irodaszékbe, elillan belőlem a világmegváltás vágya (ebből a szempontból meglehetősen könnyen befolyásolható vagyok), ugyanis az elém táruló látvány kismacska-simogató, tulipán-szagoltató, réten-rohangáló lelki békét önt rám. A filmhu szőke szakasza, gyönyörűbbnél gyönyörűbb kolléganők (ide nézek, oda nézek, szőkék mindenütt!… ja nem, van ott egy barna is…) az intelligencia, elegancia és szexepil olyan pusztító elegyét párologtatják ki, amely ellen semmi esélyem. El kell innen menekülnöm, főleg mivel a legszebben mégiscsak az az ősz szakállas kolléga mosolyog rám…

A női feromonok által elbódítva támolygok be a nyolcas terembe - franc se gondolta hogy két emeletet kell megmászni hozzá -, és amint elindul az első film, már tudom, hogy I’m fucked. Persze mit is várhattam volna egy olyan dokutól, amelynek Pannon sivatag a címe? Bár szólhatott volna a hazai interperszonális kapcsolatok elhalásáról is (egy probléma, amely ellen minden erőmmel szembeszállok), de nem, ez tényleg a Kárpát-medence kiszáradását választotta témául.

Az operatőr szerelmes a fahrtjaiba, amit csak támogatni tudok, mert a nyilvánvaló alacsony költségvetés ellenére pár rendkívül tetszetős kocsizást kényszerít bele a filmbe, meg eleve szépen dolgozik, a helyszínek jól lettek kiválasztva. A kísérőzene a Gears of War 2 soundtrackjét idézi fel bennem, számítógépes módon cincogó, köszönhetően a valódi hangszerek hiányának, mégis rendkívül bombasztikusnak szeretne hatni, ami egyszerűen nem illik a filmhez. Mintha valami trailer-t néznék: Vassgabi bácsi brutálbariton narrációja csak erősíti ezt az érzést.

A film, éppen mikor kezdené részletezni a problémát, egyszer csak véget ér. Amúgy is túl sok volt benne a békakúrás.

A Gyurika/Kis halak, nagy halak doku-kombó háromnegyed hatkor kellene kezdődjön a kettes teremben. Negyed hétkor még mindig egyik lábunkról állunk a másikra, várakozó potenciális nézőtársaim és én. Sára Sándor türelmetlen szuperbajsza nem sok jót ígér a vetítés késését előidéző technikai malőr felelőseinek. Fél hétkor Gyarmathy Lívia szemében halvány könnycseppek jelennek meg, ő a Kis halak… rendezője. Vigasztalnám, de mikor feláll az egyik büféasztal mellől, inkább a székébe ülök.

Egyszer csak feltárul a kettes terem dupla ajtaja, sikerült a projektort megjavítani: háromnegyed órás csúszást emésztve vánszorgunk végre a helyeinkre… ha ennyit szívattak minket, legalább a filmek legyenek jók. Ahogy Tom Atkins sziszegi a Night of the Creeps-ben: “Thrill me!”

A Tégla kedvenc filmje az első napon: Gyurika

A Gyurika az első nap legjobb filmje. Általa beigazolódik a dokufilmes alapszabály: a téma a legfontosabb. Mikor Orsós Gyuri, ez a harmincöt éves, enyhén szellemi fogyatékos, humoros, jó kedélyű srác elénk tárja az épületeket témául választó grafikáit - rajztehetségét kisgyerekkora óta kíméletlenül gyakorolja - akkor, emlékszem, szó szerint leesett az állam. A srác a részletek megszállottja, totális tiszteletem az övé. Az ilyen obszcesszív emberek a kedvenceim.

Gyarmathy Lívia Kis halak, nagy halak című, a dokumentum és a fikciós film határán lavírozó filmje (mivel jó pár jelenet egyértelműen utánállított) technikailag nagyon profi módon van összehegesztve, vizuális hangulata nagyszerű, de néhány olyan elkerülhető, idegesítő manírral rendelkezik, amelyek nem is tudom, igazán miért kerültek bele. Egy magányos orvhalász, egy orvhalászmaffia-csoport és egy hobbiból stikában horgászgató öregember, illetve egy vízirendőr életképeit fonja össze, anélkül, hogy a témába bármelyiknél is mélyebben belemenne (ez főleg a nagyban halászó csapat esetében irritáló). Akárhányszor a történet főhőst vált, szóval kb. úgy kétpercenként, kiíródik annak a neve, akit épp látunk. Ennyire azért nem hülye az ember - vagy ez művészi döntés eredménye? Az a continuity hiba pedig, mikor az egyik halász lefékez a kocsijával, csónakba száll, majd a következő jelenetben a rendőrök elől visszamenekül az autóhoz, de a kocsi már pont fordítva áll… szóval az ilyenre nem árt figyelni.

Hajdu Eszterrel szívesen csinálnék interjút… Olyan jó hosszat, lassút, mélyet… Minden porcikáját… M…miről beszéltem? Ja, Filmszemle. Szóval ez a tavalyi/idei sikerdoku, Eszternek ez a filmje, A Fideszes zsidó, a nemzeti érzés nélküli anya és a mediáció című a felhajtást maga körül elsősorban a címének, pontosabban a címe első harmadának köszönheti - faszán exploitationos cím ez, ügyesen kiválasztva, behúzza a tömeget moziba. William Castle csókoltatja. Egyik kollégám, akit most nem neveznék meg (Szia, Dani!) azt mondta nekem, hogy a film legfőbb problémája, hogy bárkiről szólhatna, ezt a doksit bárkivel meg lehetett volna csinálni. Túlzás, de van benne igazság. Nem üt a film, csak lebeg, és igaz ugyan, hogy van egy-két pillanat, mikor a szereplők szemébe nézel, és látod, hogy megáll bennük az ütő, kihagy a szívük, de ezek tényleg csak másodpercek. Ennek a politikai nézetkülönbségek végett egymástól elhidegülő barátok és családok problematikáját maximum csak illusztráló doksinak a legfeleslegesebb része az a bizonyos mediáció: mikor valami pszichológus(?) a felek összeröffentése által a dolog lényegi magjáig akar eljutni, esetleg a haragosok kibékítéséig. Azok a konklúziók, amelyek ezekben a beszélgetésekben levonásra kerülnek, a résztvevőkben és bennünk már rég világosak.