Nem csoda, hiszen Gary Valentine valóban figyelemfelkeltő jelenség. Ugyan nem a környék legvonzóbb fiúja, de fittyet hány arra, hogy még csak tizenöt; gyerekszínészként turnézik, újabb és újabb vállalkozásokba vág bele. Felnőttekkel üzletel és sikert arat, miközben, mint minden tinédzser, csordultig tele van érzelemmel.
Alana Kane magabiztossága azonban gyorsan lelepleződik, és ezzel a csavarral a karakter át is veszi az irányítást a történet felett. Néha huszonötnek, máskor huszonnyolcnak mondja magát, de mindenképpen a húszas évei második felében jár, mégis egy iskolai fotós asszisztenseként dolgozik, és fogalma sincs, mit csinálna szívesen ehelyett.
Cooper Alexander Hoffmann
Gary határozottsága új lendületet ad a lány ambícióinak is, először színészként próbál neki munkát szerezni, később bevonja a vízágy-bizniszbe is. A korszak kríziseinek szinte semmilyen hatása sincs Gary vállalkozókedvére; a napsütötte Kaliforniában a fiú az élet császára, számára az olajválság káosza csak vásári mulatság, a vietnami háború távoli probléma. Gary nézőpontjához a film is alkalmazkodik; a szorult helyzetek, fenyegető jelenetek egy gyors váltással vagy könnyed fordulattal feloldódnak, a rendőri visszaélések, a fiatalok szabálysértései és a felnőttek felelőtlensége egyaránt következmények nélkül maradnak.
Amikor Alana a saját lábára állna és politikai karrierbe kezd egy képviselő asszisztenseként, talán a hetvenes évek paranoid hangulata és a Taxisofőr miatt, de még a politikus elleni merénylet gondolata is felmerül egy pillanatra. De a veszély csak játékból a Licorice Pizza része, mindig zárójelbe teszi a kaliforniai kényelem és jólét derűs hétköznapisága.
Trapéznadrág és színes tapéták
Az ellenkulturális mozgalmak korának felidézése töretlen divat, a legkülönbözőbb alkotók nyúlnak vissza ennek az időszaknak a vizuális és zenei világához. Olyannyira erős ez a trend, hogy az elmúlt évek múltábrázolásai alig megkülönböztethetőek hangulatilag, mintha minden társadalmi csoportnak, korosztálynak vagy alkotónak – Mike Millsnek, Todd Haynesnek vagy Quentin Tarantinónak – ugyanúgy festett volna ez az időszak. Paul Thomas Anderson hetvenes évekbeli Amerikája is közel áll a katalógusszerű ábrázolás trendjéhez. Világa kulturális referenciák sokaságából áll össze, melyeket ráadásul San Fernando völgyén túl nem könnyű beazonosítani; nem biztos, hogy ráismerünk az álnéven felidézett filmes szereplőkre és valószínűleg a címbeli Licorice Pizza lemezbolt-hálózat sem ugrik be azoknak, akik nem járatosak Los Angeles zenei kultúrájában.
Cooper Alexander Hoffmann és Alana Haim
A közeget az üres panoptikusságtól a történet közvetlensége menti meg, az általánosan azonosulható helyzetek és karakterek vibráló ellenpontjai a nosztalgia rekvizítumaiból összeszerkesztett világnak. Ezt még átélhetőbbé teszi a zeneszerző, Jonny Greenwood zenei sokoldalúsága, aki évek óta remek érzékkel követi a rendező újabb és újabb ötleteit. A zeneszerző ütemei épp olyan kifejezőerővel közvetítik a vívódó fiatalság állapotát, ahogy Vérző olaj kegyetlen üzletemberének vagy a The Master háborús veteránjának lelki világát is megjelenítették. Szinte szünet nélkül kíséri és követi a film cselekményét anélkül, hogy egy pillanatra is átvenné az irányítást vagy elvonná a figyelmet.
Nem csak a kamaszoké a világ
Amellett, hogy élénken felidézi a hetvenes éveket, a Licorice Pizza olyan jelenségekre is reflektál, amelyek ma talán aktuálisabbak, mint ötven éve. Miközben egyre későbbre tolódik a szakmai és magánéleti megállapodás pillanata, a társadalmi elvárások szinte változatlanok, tehát ha valakinek a pályája húszas évei végére nem indul be, joggal érezheti magán a környezete rosszalló tekintetét.
Alana, mint olyan sokan a húszas-harmincas éveikben, még vacillál a gyerekkor fesztelensége és a felelős felnőtt pozíciója között. Igyekszik mindkét létállapot előnyét kiélvezni, de valójában mindkét szerepben kényelmetlenül érzi magát. “Szerinted furcsa, hogy állandóan Garyvel és a barátaival lógok? Csak mert állandóan Garyvel és a tizenöt éves barátaival lógok” – jegyzi meg Alana, és végül is ez a dilemma válik a film központi kérdésévé.
Bradley Cooper
A váratlanul hosszú epizódok elsősorban a lány állapotát járják körül, és nem a főszereplők fokozatos egymásra találásának fázisait mutatják be, így a történetet nem szorítja satuba a szerelmi szál. Ilyen például a családi körben töltött, botrányba fulladó szombatvárás, a vacsora a színészveterán Jack Holdennel (Sean Penn), vagy amikor Alana és Gary egy híresség, Jon Peters (Bradley Cooper) lakásában üzemelnek be egy vízágyat.
Az önmagukban is abszurd helyzetek és a filmet színesítő fergeteges karakterek, a szülők, vagy éppen Tom Waits és George DiCaprio, a szórakozás mellett súlyos tanulságokkal járnak Alana számára. Holden mellett kiderül számára, hogy különleges vonzereje erőtlen ahhoz, hogy a felnőttek között is érvényesüljön vele; a nárcisztikus színész egy pillanatra sem találja érdekesebbnek a lányt saját magánál.
Jon Peters, a dühkezeléssel küzdő sztár megleckéztetése egy bravúrosan elnyújtott jelenetben, bármilyen izgalmas kaland legyen is, szintén nyomasztó véget ér Alana számára. A sikeres akció után a lány egy padkán ülve néz maga elé. Az eseménytelen pillanat felkavaróan sűríti össze azokat a ki nem mondott kétségeket, amelyek elkerülhetetlenül úrrá lettek Alanán. Már nem csak a mumblecore filmek fiatal felnőttjeire emlékeztet, de felidézi Joanna Hogg Unrelated című filmjének harmincon felül is kamaszok közé vágyó főhősének kétségbeesettségét is. Alana esetében is elérkezik az a pont, amikor kénytelen szembenézni azzal, hogy amikor a gyerekekkel van, akármennyire is hozzájuk tartozónak érzi magát, felelősséggel tartozik értük és nem osztozhat abban a gondtalan felelőtlenségben, amely olyan vonzóvá teszi a társaságukat.
Alana Haim és Sean Penn
Utolsó próbálkozásként Alana Joel Wachs polgármesterjelölt (Benny Safdie) politikai kampányának önkénteseként kezd dolgozni, ezzel bizonyítva önállóságát és tudatosságát. Felnőtt szerepbe hozza magát, hangsúlyozva a társadalmi és politikai folyamatok figyelemmel követésének fontosságát. A bázisépítés és a toborzás mellett persze fordít némi figyelmet a politikus meghódítására is, de végül ez a próbálkozás is kellemetlen tanulsággal jár.
A narratíva elkalandozik, elaltatja annak a szükségét, hogy a két főszereplő szerelme minden áron beteljesüljön, felszabadítja magát a romantikus vígjátékok kényszerei alól, ezzel megadva magának azt a szabadságot, hogy ugyanannyira szóljon a hetvenes évek Los Angelesének lehetőségeiről és szorongásairól, egy fiatal lány belső válsághelyzetéről és a két főszereplő különleges vonzásáról is.
A zsidó pitbull és a leleményes salesman
Ahogy a különböző epizódok sincsenek alárendelve a szerelmi szál kiteljesedésének, és egyaránt árnyalják Alana és Gary személyiségét, úgy a két főszereplőn is előbb látjuk a kialakuló érzelmet, mint az azt kifejező gesztust. Az arckifejezések, mozdulatok és reakciók nem céljukból, hanem eredetükből, a helyzetek átéltségéből következnek, nem teljesített instrukciókat, hanem egymással rezonáló alkotókat látunk. Ebben pedig Alana Haim és Cooper Alexander Hoffmann képzetlenségének is nagy szerepe van.
Bár a kivételes színészvezetés már korábbi filmjeiben is a rendező védjegyévé vált, Joaquin Phoenix vagy Daniel Day-Lewis letaglózó erejű alakítása kevésbé meglepő, mint a Licorice Pizza amatőr főszereplőinek mélyen átélt és minden pillanatban természetes játéka, akiknek ráadásul ez az első filmszerepük.
“Egy angol pitbullra emlékeztetsz, szexepillel és egy nagy zsidó orral" – mondja Gary menedzsere a filmben színésznek jelentkező Alanának. Anderson Alana Haim énekesnőt egy korábbi klipforgatáson ismerte meg, és már akkor megérezte, hogy egyszer majd filmet akar forgatni a lánnyal. Azt azonban talán még ő maga sem tudta, hogy végül az egész Haim család szerepelni fog filmjében.
A másik főszereplőt, Garyt alakító Cooper Alexander Hoffmann szintén amatőr színész, a rendező korábbi filmjeinek visszatérő szereplője, a tragikus körülmények között elhunyt Philip Seymour Hoffman fia. Amikor Andersont egy interjúban a fiú korábbi színészi tapasztalatairól kérdezték, így válaszolt: „Coopernek sok-sok évnyi családi-filmezés tapasztalata volt a háta mögött. Ezek általában akcióorientált filmek voltak, amikben a fiam rosszfiúként elveri őt, hősiesen ledobja egy szikláról, vagy arcon lövi. Ezen kívül nem játszott profi módon.” A rendező bár megnézett néhány profi gyerekszínészt, fiatal korukhoz képest túlképzettnek és túl ambiciózusnak találta őket.
Alana és Gary tökéletlensége és természetessége nem csak szuggesztív külső adottságaik miatt hatnak lehengerlő erővel. Cooper felnőtteket mímelő mozdulatai és hanghordozása egyszerre mutatják meg a felnövés iránti rettentő vágyát és komoly meggyőző erejét, míg Alana felhúzott vállai és görnyedt tartása inkább egy, a saját testét még csak tanuló kamaszra emlékeztetnek. Mellettük a befolyásos felnőtteket alakító színészek színészsége még tovább fokozza a film egy lehetséges olvasatát, amelyben a felnőttség koncepciója óriási hazugságnak tűnik.
A Licorice Pizza analóg képeiben felidéződik a hetvenes évek amerikai filmjeinek szemcsés sötétsége és intenzív színvilága; ugyanolyan vizuális gazdagsággal mutatja meg a visszafogott, csendes párbeszédeket és a grandiózusan koreografált, hosszú kameramozgásokat. Paul Thomas Anderson egyike azoknak a rendezőnek, akik megtehetik, hogy nagyjátékfilmjeiket filmre forgassák, ami a streamingplatformok térnyerésével egyre nagyobb jelentőséggel bíró kulturális gesztussá válik.
Így moziban látni a filmet nem egyszerűen élményszerű alkalom, hanem az egyetlen lehetséges módja az eredeti mű befogadásának. Ahogyan egy festmény esetében sem elsősorban az esetlenül kasírozott repróra vagyunk kíváncsiak, úgy a Licorice Pizzát is érdemes filmről látni, ezért pedig igazán megéri akár országhatárokat is átszelni.
Esetemben ez a spanyol-francia határt jelentette. Egészen különleges élmény volt kiszakadni az Atlanti-óceán partvidékére nehezedő ködfelhőből és alámerülni a hetvenes évek kaliforniai forróságába.
A Licorice Pizza eredetileg február végén érkezett volna a magyar mozikba, a premiernaptárból azonban kikerült, és jelenleg bizonytalan a hazai megjelenése.
