Csak résnyire nyílik a képzelet kapuja a magyar romantikus fantasyben

Mi történik velünk, miután meghaltunk? Ennek a kérdésnek a megválaszolása csodás lehetőség a filmesek számára, hiszen támaszkodhatnak számos vallás és mítosz túlvilági elképzeléseire, viszont biztos választ sehonnan nem nyerhetnek, emiatt szabadon szárnyalhat a fantáziájuk, és ha a kedvük úgy tartja, az emberi létezés végességéről és értelméről is elmélkedhetnek. A Hurok című időcsavaros sci-fivel ígéretesen induló Madarász Isti rendezőt – ahogy a film címe is jelzi – az élet és halál közti átmeneti állapot érdekelte, egy hullaházban várnak arra a lelkek, hogy vajon melyik ajtó nyílik meg előttük, vagyis leginkább a kereszténység dualista túlvilág-szemlélete alapján alkották meg a saját „átjáróházukat”.

Az elképzelés ügyes, számos érdekes irányt vehetne a történet abból kiindulva, hogy a hullaház falain belül bolyongó lelkeknek még van egy elvégzetlen dolguk a Földön. Az épület kialakítása szintén tetszetős, különböző szintjein szocreál hangulat keveredik már-már horrorba illő keskeny folyósokkal és vészjósló szobákkal. A misztikum azonban sajnos hamar kiveszik a hullaházi felfordulásból, a film nem ad teret a fantáziának és a felfedezés izgalmának, nem ad időt a főhősnek, hogy a néző alteregójaként elveszve botorkáljon a hullaházban, és értelmezni próbálja a felfoghatatlant. Ehelyett, amilyen hamar csak lehet, ismerteti a szabályokat, mintha nem bízna a saját meséje erejében.

A társasjáték-partik legunalmasabb része a szabálykönyv átnyálazása, ebbe a csapdába az Átjáróház is beleesik, ráadásul a lefektetett keretrendszert sem használja ki, több alkalommal megelégszik azzal, hogy bugyuta viccet csinál az élet befejezetlenségéből. Persze, ez egy könnyed romantikus fantasy, hiba lenne teológiai elmélkedések mélységét számon kérni rajta, de azért az elvárható lett volna, hogy őszintébb és emlékezetesebb emberi sorsokat találnak ki hozzá.

Na de hogy kerülünk a hullaházba? Krisztián (Bárnai Péter) új állást kap, portásként kezd munkába az említett intézményben, ráadásul ugyanezen a napon a szerelem is elcsapja. Mármint szó szerint, egy útkereszteződésben Ági (Rujder Vivien) megy neki biciklivel. A karambolt évődő beszélgetés, majd randevúra hívás követi. A két színész élvezettel merül el a szituációban, Rujder nem adja könnyen magát, kicsit játszik a sráccal, Bárnai ügyetlenkedése rögtön szimpátiát kelt. A két alakítás tud elragadóan természetes lenni, főleg a női főszereplőről mondható el, hogy felfelé húzza a filmet, sokszor viszont papírízű dialógokkal kell megküzdeniük. Az első találkozásukkor elhangzó párbeszédből is leginkább az erőlködés érződik ki, az írói törekvés, hogy szellemes sorok szülessenek.

Románcuk beteljesedését azonban egy megoldhatatlannak tűnő probléma gátolja, Ági meghal, és az újdonsült portás a hullaházban látja viszont a rá amúgy joggal dühös lányt. Mint megannyi film az Átjáróház előtt, Madarászék is azzal a romantikus gondolattal játszanak el, hogy a szerelem képes-e legyőzni a halált. A válasz persze sejthető, így nem is a probléma áthidalásának a ténye, hanem annak a módja tehetné varázslatos moziélménnyé az Átjáróházat. Ebben mutat a mai napig nehezen túlszárnyalható példát Michael Powell és Emeric Pressburger 1946-os mesterműve, a Diadalmas szerelem, melyben egy bombázópilóta próbálja kicselezni a halált. A neve ugyan már belekerült a túlvilág nyilvántartásába, de arra hivatkozva, hogy szerelembe esett, életet követel magának.

Az Átjáróházban vannak bájos, vagy éppen a bizarrságuk miatt emlékezetes pillanatok, a humora is néhol mosolyra fakaszt – például az epizódszereplő Galla Miklós felbukkanásai – de egyikből sincs elég, a felhasznált és összekevert műfajokból, a romantikus vígjátékból és a fantasyból is több kellett volna. És bátrabban kellett volna vegyíteni őket, markánsabb szerzői világot alkotni, mint ahogy azt a Liza, a rókatündérben láthattuk. Vannak egészen kreatív mozzanatok, például amikor a Rubik-kocka forgatása kihat a hullaház valóságára, de aztán mindig jön valami, ami kizökkent a meséből, legyen az ritmusprobléma, érezhetően utólag, a vágóasztalon összefércelt jelenet vagy a többször vacak minőségű CGI. Illetve az sem segít, hogy a film központi motívuma, a kő-papír-ollózás, amely a két főszereplő egymásnak való teremtettségét hivatott jelezni, feleslegesen sokszor kerül elő.

A drámának pedig a boncmester súlytalan alakja szab határt. Minden mesébe kell egy emlékezetes gonosz, a jelmeze és a középkori kínzókamrákra emlékeztető szobája ezt kellően meg is alapozza, ugyanakkor, miután elhagyja a bonctermet, állandó cammogásával – ellentétben mondjuk a Valami követ gonoszával – alig-alig képes félelmet kelteni. A vége felé pedig már a nevetségessé válik, amikor mindenféle átmenet nélkül Pókember módjára kezd el mozogni. Némasága inkább a karakter alulírtságának a jele, mintsem egy jól eltalált hatásfokozó elem. Szép gesztus volt, hogy Kulka János kapta a szerepet, de mivel a boncmester szinte végig maszkot visel, valójában nincs jelentősége, hogy egy ilyen kiváló színész bújik meg a jelmez alatt.

Az Átjáróház végeredményben egy szárnyaszegett madár, akinek lehet szurkolni, hogy repüljön a magasba, de próbálkozásai után újból és újból visszazuhan a földre. Érezhetően ott verdes az őszinte mesélőkedv a filmben, de az nem tud úgy kibontakozni, hogy elrepítsen magával.

Fotók: Intercom