Pénteken elstartolt a Frankofón Fesztivál, mi pedig azóta is szorgalmasan járunk ki-be az Urániában. Rendkívül gazdag választékot sikerült az idei programba is bezsúfolni, a nagy öregektől kezdve a kísérletező újoncokig, az animációtól az afrikai filmekig, ezért is kár, hogy a hazai nézők kevés kivétellel eddig nem feszítették szét a falakat. Pótolni azonban nem késő, hiszen még csak félidőnél járunk!
Utóbbi kategóriában méretteti meg magát a Vénusz bundában, amelyért Roman Polanski néhány napja begyűjthette a legjobb rendezőnek járó César-díjat. Egy poros, kihalt színpadon indítunk, ahol Thomas, a fáradt, frusztrált rendező (Mathieu Amalric) egy sikertelen meghallgatásokkal teli nap végén éppen hazaindulni készül. Ekkor toppan be az esőáztatta, csapzott színésznő, Vanda (Emmanuelle Seigner), aki kierőszakolja, hogy a férfi meghallgassa őt is. A darab nem más, mint a mazochizmus névadójának, Leopold von Sacher-Masoch azonos című művének színházi adaptációja, melynek mélységeit és mondanivalóját Vanda meglepően jól érti és érzi. A nő szerencsétlen, csóri színésznőből egy szempillantás alatt válik a végzet és a dominancia nagyasszonyává, aki azután az egyre fülledtebb hangulatú meghallgatáson könnyűszerrel váltogatja valós és fiktív énjét, mígnem azután egy erélyesen meghúzott fekete harisnyanadrággal kijelöli Thomas helyét kettejük viszonyában. Nehéz, komplex alapanyaghoz nyúlt Polanski, akinek nem is mindig sikerült megtöltenie feszültséggel a teret színészei között, de ha csak egyetlen jó színésznői alakítást akarunk megnézni ezen a fesztiválon, akkor Emmanuelle Seigner játékát mindenképp érdemes. Polanski neje néhány napja ugyan lemaradt a legjobb színésznőnek járó Césarról, de ezt a franciák valószínűleg még sokáig fogják bánni.
Ha már színésznőkről beszélünk, akkor a másik nagy durranás az Adéle életéből (is) ismerős Léa Seydoux, aki az ugyancsak a versenyfilmek között vetített Az erőműben játszik csalfa feleségjelöltet. A környezet olyan, mint amit a cím sugall – kopár, lepusztult és veszélyes. A hétköznapok egyhangúságát csak a sugármérő pityegése, az erőmű időről időre felbőgő szirénája és a munkások stiklijei szakítják meg. Ide érkezik a fiatal és balhés múltú Gary (Tahar Rahim), aki hamar szemet vet az erőmű egyik munkásának menyasszonyára. A boldog vég azonban itt egyáltalán nincs a történetbe kódolva: az erőműben az egészségügyi határértéket messze túllépő sugárdózis réme fenyeget (amit a fiatal munkás az állása megtartása érdekében rendre figyelmen kívül hagy), az erőmű falain kívül pedig a robusztus vőlegény néz egyre ferdébb szemmel a fiúra. Ebben a játékban egyszerűen nem lehet jó lapot húzni, és Rebecca Zlotowski rendező nem is ámít ezzel. A szerelmi háromszög egyik sarkát azonban nem is olyan könnyű lenyisszantani, mint azt elsőre hinnénk.
Szerelmi sokszögekről Denis Podalydès is sokat tudna mesélni. Szia nagyi, Isten veled! című vígjátékában a varázslásmániás gyógyszerész az (főszerepben maga a rendező), aki nem tud dönteni felesége és szeretője között. Szeretni és szeretve lenni, ameddig csak lehet – ezt a hitvallást szem előtt tartva őrlődik a két nő között, míg egy szép napon egy harmadik nő, a ritkán látott nagymama halálhíre hoz új fordulatot életébe. Armand végül a szeretőjével, és egy magát állatpreparátorból temetkezési vállalkozóvá képző figurával útra kel, hogy felkeresse azt az idősek otthonát, ahol a hölgy az utolsó éveit töltötte. Évtizedes levelek, egy szívfájdító szerelmi történet és egy varázsdoboz várja, másnap meg a felismerés, hogy a saját életéből nem is tud olyan egyszerűen kilépni, mint képzelte. Denis Podalydès zseniális az elveszettnek tűnő, mégis az életből mindig a legjobbat markoló kisember szerepében, és jutalomjátéknak tűnik a feleség, valamint a szerető szerepe Valérie Lemercier és Isabelle Candelier számára is. Kellemes, szeretni való, ugyanakkor egyáltalán nem poénkényszeres vígjátékot hozott össze Podalydès szerelemről és halálról, meg persze a nőkről és az őket egyszerre szerető férfiakról.
És ha már szerelem meg elköteleződés, akkor talán rögtön a fesztivál első napján bemutatott Idegen a tónál című filmmel kellett volna kezdeni. Itt aztán tényleg semmi nem az, aminek látszik. A pici, eldugott strand magányos férfiak találkozóhelye, a bozótos kapkodó, egymásnak feszülő szexet takar, a csodálatosan fodrozódó tó pedig egy hullát rejt. Ide jár a fiatal és jóképű Franck (Pierre Deladonchamps), és azután itt szeret bele Michelbe (Christophe Paou), aki csak elsőre hasonlít a fiatal Tom Selleckre, viszont elég hamar kiderül róla, hogy amilyen vonzó, olyan veszélyes is. Alain Guiraudie rendező semmit sem bízott a nézők fantáziájára, és messzebb ment, mint bármely játékfilm, melyet eddig láttam. A felláció, az ejakuláció és a szex nála nem duma és lihegő fejek összessége, hanem szó szerint az, ami. (Azért az több interjúból is kiderült, hogy a forgatás alatt ezeknél a jeleneteknél testdublőröket alkalmaztak, de senkinek ne legyenek kétségei, hogy miért is fut 18-as karika alatt a film.) Mindamellett azonban, hogy a szexjelenetek nagyon erősen meghatározzák, az Idegen a tónál egy kőkemény thriller, nem mellesleg pedig egy csodaszépen fényképezett alkotás is.
Az eddigi fesztiválfilmek nagy meglepetése számomra azonban mégis a Suzanne, amelynek ismertetője egy langymeleg családi drámát ígért, közben pedig egy izgalmas, a családról, a kötődésről, az anyaságról, a felelősségről is szóló valódi coming-of-age történet. A címszereplő Suzanne-t (Sara Forestier) és a mellette jóban-rosszban kitartó nővérét (Adèle Haenel) kamionos apjuk egyedül nevelte fel. A kékgallér utóbb túl szűknek bizonyult, és a jó kislány végül a rosszfiúba (Paul Hamy) szeretett bele, és hagyott maga mögött nem csak csapot-papot, de családot és egy néhány éves kisfiút is. A kaland vége sitt lesz, meg egy megbicsaklott élet, a szerelmi szálak azonban eltéphetetlennek bizonyulnak. Katell Quillévéré-nek a Suzanne a második játékfilmje, egy kompakt, kellően feszes, minden ízében eltalált darab. A két erős női karakter nem oltja ki egymást, Sara Forestier és Adèle Haenel kettőse kimondottan jól működik a vásznon, mellettük pedig François Damiens egészen megható az idősödő, lányait a rajongásig szerető apa szerepében. A filmet március 6-án, csütörtökön egyébként még egyszer levetítik az Urániában.
Mint ahogy nagyon sok film még csak ezután jön, hiszen a Frankofón Filmnapok egyelőre félidőnél jár. A kínálatról és az időpontokról érdemes az Uránia és a Francia Intézet honlapjaira kattintani.
Még több magazin
magazin
November 15-én kilencedik alkalommal rendezik meg az Inkubátor Program pitchfórumát. A következő napokban szokásunkhoz híven egyenként bemutatjuk az…
továbbmagazin
Heni 36 éves, Barcelonában él és látványtervezőként dolgozik. Heni nagyon szeretne anyuka lenni, de nem talált olyan párt, akivel szívesen alapított…
továbbAz alkoholbetegség, a sehová sem tartozás témakörét járja körbe Till Attila harmadik nagyjátékfilmje, az És mi van Tomival?, ami október 31-én kerül a mozikba
Közelebb hozni a periférián élő embereket – Így készült az És mi van Tomival?
Ezt a napot kéne valahogy túlélni pia nélkül
Október végén érkezik a mozikba Till Attila új filmje
a teljes dossziéOktóber 29-én indul az első BIFF, azaz a Budapest International Film Festival a Corvin moziban. A november 3-ig tartó eseményen olyan filmeket láthat először a magyar közönség, mint a Velencében körülrajongott The Brutalist, Andrea Arnold legújabb könnyfakasztója, a Bird vagy épp a német Oscar-nevezés, A szent füge magja.
Horváth Kristóf: Ez egy tiszta lappal induló fesztivál
Keményen dolgozó kisemberek a BIFF-en
A brutalistát is elhozza nekünk a Budapesti Nemzetközi Filmfesztivál
a teljes dossziéSzimler Bálint első nagyjátékfilmje a hazai poroszos oktatási rendszer hétköznapi kudarcain keresztül mutat rá azokra a beidegződésekre és komplexusokra, amik össztársadalmi szinten is nehezítik az életünket.
Ha a szolidaritás tantárgy lenne, biztosan megbuknánk belőle
Mészöly Anna: Csendes, különös lázadásaim voltak
Filmhu podcast #98: Szimler Bálint és Osváth Gábor
a teljes dossziéRendezőnők a magyar filmtörténetben
Nők, akik áttörték az üvegplafont, és rendezőkké tudtak válni a sokáig férfiak uralta magyar filmszakmában. Honnan jöttek ezek az úttörő nők? Hogyan jutottak el az első filmjükig? És hogyan folytatódott a pályájuk? Szederkényi Olga exkluzív portrésorozata a kezdetektől a rendszerváltásig új megvilágításba helyezve vizsgálja a magyar filmtörténetet.
Dr. Balázs Mária, aki öt percig gondolkodhatott, hogy lesz-e ő az első magyar filmrendezőnő
Filmhu podcast #88: Szederkényi Olga és a magyar filmrendezőnők
Riedl Klára, a filmrendezőnő, aki “magyar népi filmmel” futott be 1939-ben
a teljes dosszié- Az én Delfinem becsapott, úgyhogy már nem számít, hogy milyennek lát!
- Becsapta egy delfin?