Csáki László: Idegen szokás

filmhu: Már a kezdetek kezdetén tudtad, hogy a film animáció és élőszereplős film egyvelege lesz?
 
Cs.L.: Én ezt a novellát hat éve találtam meg, és akkor még nem voltam biztos a formában, csak azt tudtam, hogy mindenképp meg akarom csinálni. Eredetileg úgy gondoltam, hogy teljes mértékben animáció lesz, de ezt végül elvetettem. 

Aztán két éve megint a kezembe került a novella, és akkor már kialakult a fejemben, hogyan szeretném megcsinálni. Tudtam azt is, hogy ez egy nagyon narratív film lesz, és hogy három narrátorra fog épülni: a tudósra, az öregasszonyra és a mesélőre, akik ugyanazt a történetet mesélik el, de teljesen máshogy, a saját beállítottságuk alapján. Ehhez a hármas narrációhoz találtam ki a hármas képi világot, az animációt, a fikciós műfajt illetve a dokumentumot; azt szerettem volna, hogy ez a hármasság vonuljon végig a filmen, és már ennek tudatában forgattuk hozzá a fikciós részeket. Előre tudtuk, hogy valójában ez a három réteg majd a vágás során fog összeérni, akkor fog kialakulni a végleges film. A koncepció az volt, hogy a három képi világot a lehető legdurvábban társítsuk, keresztbe vágjuk, hogy minél intenzívebb és érdekesebb legyen.

filmhu: Melyik képi világ kivitelezése volt a legnagyobb kihívás?
 
Cs.L.: Egyértelműen az animáció, pontosabban az, hogyan vágjuk össze a képpel, hogy beleépüljön, és ne tompítsa annak erejét. Kihívás volt megtalálni és megszerezni olyan rézkarcokat, amiken olyanok elemek vannak ábrázolva, amit hasznosítani lehetne, majd pedig ezeket újra kellett értelmezni. A dokumentumfilmes részt pedig nagyon érdekes volt elkészíteni, megismerkedni egy olyan szubkultúrával, amiről előtte nem tudtam, nem ismertem.

filmhu: Említetted, hogy a narráció és képi világ nagyon intenzív, meg a tempó is, amit diktáltok. Mi az, ami megkönnyíti szerintetek a nézőt abban, hogy mindezt befogadja, amitől „nézőbarát” marad film?

Cs.L.: Szerintem a narráció az, ami az egészet összetartja; ha az nem lenne, akkor darabjaira hullana szét a film. Tettünk a filmbe le- és felblendéket, amitől ritmizálva lett. Még arra is gondoltam, hogy kiírhatnánk bizonyos fejezetcímeket, ami széttagolja illetve „megnyugtatja” a filmet, mert éreztem, hogy első látásra ez sok lesz annak, aki megnézi, de mivel a történet nem annyira bonyolult, úgy gondolom, hogy utólag visszafejthető, értelmezhető, még ha nem is rögtön az információ befogadásakor. Most már én is érzem, hogy elbírt volna még egy percet, egyrészt mert úgy vélem, hogy a műfaji sokfélesége miatt jó nézni,  ugyanakkor nagyon intenzív, tömény. Ez egyébként cél is volt, de azt semmiképp nem akartam, hogy ne legyen nézőbarát. Ezt a patchwork-szerű filmkészítést viszont már nagyon régóta ki akartam próbálni. 

Első látásra ez sok lesz annak, aki megnézi Idegen szokás

Cs.L.: Mindenképp a konklúzió, a befejezés, ami egyrészt nagyon meseszerű azáltal, hogy mindenki elnyeri a jutalmát, de valójában mindenki veszít is valamit. A felépítése meseszerű, de a végkifejlet nem ezt támasztja alá és pont ettől van benne egy furcsa csavar; van egy nagyon furcsa olvasata, illetve egy „agyament szürrealizmusa”. Nem akartam sziklaszilárd adaptációt, és ez a narratív konstrukció sok teret adott a kísérletezésre. Hosszú ideje érlelődött bennem a dolog, és most jött el a pont, amikor tudtam, hogy pontosan hogyan akarom elkészíteni. Lassan készült, de minden részletét jó volt csinálni.

filmhu: Beszéltünk már a kritikusabb részeiről a filmnek, most beszéljünk az erősségeiről kicsit. Szerinted miért üljön be rá a néző?

Cs.L.: Szerintem nagyon érdekes a történet maga, és az a rendezői vízió, ami ehhez van párosítva. Ezzel persze nem magamat akarom fényezni, hanem ezen a hozzáállást értem, és azt, ahogyan a történet fel lett dolgozva. Próbáltam egy vizuális csemegét létrehozni, olyat csinálni, ami kicsit megmozgatja a néző szemét, megtornáztatja. Egy olyan montázsrendszer van benne, ami teljesen távol álló dolgokat hoz egymás mellé, és egy narratívával próbálja bekeretezni, összehozni, nem hagyja a nézőt belesüppedni egy dologba.  Egyébként nagyon sok most újra megnézett film inspirálta a dolgot, pl. Bódy Gábor Nárcisz és Psychéje, ez a film ösztönözte a narratíva három síkon való együtt vitelét és együtthallását

filmhu: Pár éve említetted, hogy nagy álmod az Utas és holdvilág filmre vitele, méghozzá nagyjátékfilm-formátumban. Ez a terv még aktuális?

Cs.L.: Nagyon szeretnék készíteni már egy nagyjátékfilmet, és az is biztos, hogy adaptáció lesz.  Az Utas és holdvilágot nagyon szeretem, de elsőre nagyon komoly vállalás lenne. Nagyjátékfilm szempontjából most két dolog érdekel igazán: az egyik Lázár Ervin Franka cirkusza, ami egy hangjáték, a másik pedig egy Richard Brautigan regény (Hogy el ne fújja mind a szél), ami egy gyerekekről szóló önéletrajzi ihletésű történet. Ebből tavasszal már írtunk is egy első verziót. Jó lenne ezeket megcsinálni, jó lenne már egy nagyobb szerkezetben is kipróbálni magamat.