Cseh kutyák, norvég trollok

A vásznon a Divadlót, Karlovy Vary gyönyörű színházépületét látni, szépen megvilágítva az esti alkonyatban. Fölcsendül a Trollok tánca a Peer Gyntből. Az üvegajtóhoz egy kisfiú és egy kislány közeledik, kézen fogva lépnek be az épületbe, a fiú már tudja a járást. Kezében ételhordó, a portás pultja mögötti falról leakasztja az egyik kulcsot és elindulnak a teljesen kihalt színházban a nézőtér felé, föl a lépcsőn, ahol valamiért egy eldobott férfinadrág hever. A kislány már éppen felemelné, ám a fiú int neki, hogy hagyja, sietniük kell. A zene egyre hangosabb, ritmusa gyorsul, a gyerekek éppen akkor lépnek ki az erkélyre, amikor bömbölni kezd. A színpadon pedig egy félőrült férfi táncol – legalábbis fogjuk rá – teljesen meztelenül. A színpad egy része forog, ennek következtében olyan hatást kelt, mintha sántítana. De a mozdulatai egyébként is csak nagyon ritkán vannak köszönőviszonyban a zenével, ide-oda lengeti a karjait, vicsorog, nyelvét öltögeti, a gyerekek meg csak mosolyognak, a fiú a műértő magabiztosságával, a lány az első élmény tiszteletteljes naivitásával figyeli az előadást.

A színpadon egy félőrült férfi táncol

Az imént vázolt etűd az idei fesztivál hivatalos trailere. Illetve egy állítólagos trailer-sorozat második része. Az első reszt én még csak egyszer kaptam el, abban a tízéves forma fiú egyedül járja be az üres színházat, közben rágyújt és szagolgatja a szétszórt alsóneműket, ekkor szerzi tapasztalatait, melyekkel legközelebb már a bennfentesek magabiztosságával léphet fel a lány előtt. Ilyen PR-film után csak nagyon jó filmek és egy csodálatos fesztivál következhet. Egy vicc, mely egyszerre kedves és bizarr, filozófiai mondanivalóval, de erőlködés, művészkedés nélkül, sőt film, vagy filmes utalás nélkül, igazán komoly teljesítmeny, melyet öröm újranézni, minden film előtt, hiszen éppen erre lett kitalálva.

Miközben ezt írom egy spániel-közeli keverék kiskutya lép hozzám és érdeklődve szemlél. Pedig ide csak sajtós igazolvánnyal lehet belépni, és mégis, a kutyák szabadon jöhetnek-mehetnek midenhol. Az egyetlen kivétel az idén először felállított Bioscop mozi, egy, a Lumier-korszak hangulatát idéző homlokzat köré felhúzott sátor. Itt – amolyan bocsánatkérőleg – ki van írva, hogy kutyát bevinni tilos, a többi vetítést viszont négylábúak is látogathatják. Mert Karlovy Vary amellett, hogy a világ egyik legnagyobb filmfesztiválja, elsősorban fesztivál, és nem protokoll esemény. Itt a hátizsákos fiatalok ugyanolyan bánásmódban részesülnek, mint a szmokingos hollywoodi sztárproducerek. A jegyek elosztását illetve a vetítésekre való bejutást nem "szűrjűnk ki minél több sunnyogót", hanem az "eresszünk be minél több mozibarátot" jelszó alapján intézik, a jegyszedőktől a főszervezőkig egyaránt.

A filmek persze nem mind nagyon jók, van amelyik nem tud felnőni a trailer szintjére, ám az első néhány nap mérlege egyáltalán nem rossz. Irányított esetlegességgel ugyan, de sikerült néhány kifejetten izgalmas alkotásba beleszaladnom, köztük legalább egy maradandó filmélménnyel. Ez elsősorban az amerikai független low-budget produkcióknak köszönhető, melyek egyre nagyobb előszeretettel gondolkodnak dokumentarizmusban, illetve fikciós és nem-fikciós műfajok összekeverésében.

Jackass, csak a szívük is benne van Morten Tyldum: Buddy

De ne szaladjunk ennyire előre. Norvég filmhét a Toldiban ide, a világ filmtermésének jelentős hányada Karlovy Varyban oda, sikerült az éjszakai utazás kábulatából még nem teljesen felocsúdva egy norvég filmre beülnom. Első filmélményem Karlovy Varyban ijesztő volt. A Buddy, egy az egyben illeszkedik a norvég filmhét programjához, közvetlen környezetét elhagyni képtelen pánikbeteggel és felnőni nem tudó, illetve nem akaró fiatalokkal, akik szerelmükert harcolnak.

A film egyébként kifejezetten kellemmes időtoltésnek is bizonyulhatott volna, ha nem látom három ikertestvérét egy hónappal ezelőtt. A kedves humorú történet három fiatalról szól, akik videóra veszik őrült kalandjaikat. Egy véletlen folytán az egyik kereskedelmi tévécsatorna rábukkan a felvételekre, így a fiúkbol egyik pillanatról a másikra szupersztár lesz. (Olyan mint a Jackass, csak a szívük is benne van). A film tehát, amellett, hogy dramaturgiai szervezőelvvé teszi a remegő kézifelvételeket – vagyis a fiúk home videós ökörködéseit – egy nagyon divatos témát, a mai média embertelenségét és etikátlanságát is kritizálja a szokott módon.

Ez azonban még nem minden. A Buddy, bár mindvégig megmarad kommersz, felületes, csöpögős, romantikus komédiának, egy nagyon furcsa dolgot állít. Nevezetesen azt, hogy az oly sokat szídott televizió segíthet is az embernek. A pánikbeteg fiú, miután élő adásban csúnyán leszerepelt, a trauma hatására úrrá lesz félelmén és képes elhagyni otthonát. A nőcsábászt saját tv-műsora készteti arra, hogy szóba álljon "véletlenül becsúszott" fiával, mig a főszereplő ugyancsak a borzasztó média segítségével szerzi meg álmai asszonyát. A film a szokásos klisék mentén ábrázolja Norvégia legnagyobb tv-csatornáját működés közben, de maga a történet ellentmond a a kritikának, azáltal, hogy a médiát a happy end okozójává teszi.

Az első nap ezen kívul a teljes káosz jegyében telt, a rengeteg film, helyszín, időpont és jegyszerzési lehetőség tengerében teljesen elveszve, inkább csak improvizálva illetve a nálam rutinosabb fesztiválozók szimatára hallgatva ültem be 1932-es japán némafilmre, pornósztár hiperőszinte áldokumentum vallomására, rémdrámára egy autistákat segítő nyári táborban, spanyol munkanélküliek kisrealista tablójára, vagy egy éppen hogy csak nézhető Tarantino-koppintási kísérletre, mely talán még ezt a titulust sem érdemli meg.