DEÁK DÁNIEL
Az elejére írom, mert fontos, és itt még biztosan elolvassák (bár elsősorban neked szól, aki tudom, hogy az elejétől a végéig és tovább olvasol), hogy kurvára meg kellene írnod azt a könyvet, nem tudom pontosan, melyiket, de azt igen, hogy mit; pont azt, olyat, ami te vagy, a sodró lendületet, a vakert, a vagány beleállást, az agyafúrt ötletelést, a pestiesen szólvást (Budáról).
A Filmhun keresztül ismerlek, egy filmszemlés maratonra készültünk (illetve nekem még fogalmam sem volt, mire készülünk), a hajdani Millenáris egyik nyomasztóan félhomályos szobájában, Libor, Lovas, szegény Schubert és még sokan, ment a rengeteg számomra ismeretlen névvel dobálózás, hamar megtudtam, hogy az intrikázás e módja a magyar filmes közélet alapszólama – azóta én is viszonylag sikeresen játszom –, frusztrációm meredeken emelkedett, elképzelni nem tudtam, hogyan fogok száguldó riporterként olyan arcokat interjúvolni, akiket vagy egyáltalán nem ismerek vagy végtelenségig tisztelek – nincs középút, nincs középpont.
A félhományos szobába késve, de szemérmetlen hangzavarral léptél be, pedig talán csak a mobilod meg a Fiat Uno-s kulcscsomód csörgött, te magad egyébként nem voltál hangos, mégis magadra vontad a figyelmet, legalábbis az enyémet biztos, egyáltalán nem értettem, ki ez a figura, azt sejtettem, hogy valami főnök, e jogon van itt, de hogy pontosan mi a szerepe, miért kérdez, és miért dumál bele, azt ekkor még nem értettem, inkább idegesített, nem hallottam rólad korábban sosem, mégis valahonnan ismerős voltál, ahogy a példaképekkel ez már csak lenni szokott, és persze így a száguldó riporterség svungja is megjött hamar, miután annyit mondtál, gyerünk haversrác, menni fog – azóta sem tudom, hogy nyomhat valaki ilyen szöveget, de neked valahogy működik.
Kérdez, beledumál és persze ötletel, ennyit láttam belőled, innen kezdtem lassan megérteni, mi az, ami tolja előre a Filmhu szekerét, nagyon fontos tanítás volt nekem éppen, akkor elkezdtem csinálni a Daazot, és az entrepreneurség (ezt a szót is a te szádból hallottam először) csínjait és bínjait (leginkább a bínjait) kezdtem kapisgálni, hogy a szekértolásban a jármű mozgatásán kívül benne van az út simítása, tisztítása, a világ olvasása – meg persze a szinergiák felkutatása, ami leginkább abban merült ki, hogy alaposan és mélyrehatóan nevettük ki egymást sokszor.
De ekkor még gőzöm nem volt arról, ki is vagy valójában, hogy te nem csak ennyi vagy, persze, ha ennyi volnál, sem lennél érdektelen, nem olvastam még egy szót sem tőled, nem volt a kezemben a Meddőhányó, a fordításaid, a Filmvilágot és a Narancsot is pont akkor kezdtem fogyasztani, amikor te már nem voltál bennük érdemben jelen – legalábbis nem új szövegekkel –, a Tilost meg más idősávban hallgattam, nem tudhattam azt sem akkor még, hogy a töredékszavas sms-eidben benne van egy nagyregény, és azok közé tartozol majd nálam, akiknek minden betűjét és szóközét komolyan és jelentőségteljesen kell majd olvasnom – utánoztalak is sokszor, remélem, nem vetted észre, és mások sem sokan.
Aztán volt párszor, jóval később, hogy ültünk, mint férfi a férfival, az összes szakításnál, átalakulásnál, választásnál, mondtál egy-két olyan idegesítő, bőröm alá fúródó geciséget, ami aztán heteken át dolgozott bennem, a legjobb és a legrosszabb pillanatokban pulzált bele az agyamba és a szívembe, és végül a legjobb tanácsnak bizonyult – apa is másképp lennék, ha nem ismernélek.
Sikeres vagy, az ország egyik legsikeresebb kulturális vállalkozója, de máshol, a kultúrát jobban élő és tisztelő helyeken sokkal nyilvánvalóbb lenne, mennyire így van ez, és többet kapnál vissza attól a közegtől, aminek annyit adtál, építettél, talán ez még változhat, mindenesetre fontosnak gondolom, hogy tudd ezt is, ne csak a regényírásra felszólításomat, hanem ezt is halld meg, ha már szezonja van annak most, hogy meghalld az ilyesmiket.
Drága csa, legyél nagyon boldog, az ország-világnak meg nem kívánhatok mást, mint hogy legyen minden hatvanévese ilyen, mint te, illetve még azt, hogy azt a könyvet, amit te vagy, olvashassuk – minél hamarabb, minél többet, (olcsón-sokat-jól).
LIBOR ANITA
A Filmhu egykori főszerkesztőjeként a filmhu alapítójának születésnapi köszöntőt írni azt feltételezné, hogy sok szakmaiságot fogok felsorolni a közös munkáról és az együttműködésünkről. Biztos meg lehetne oldani így is ezt a feladatot, de ha a Csejdyre gondolok, sosem a munka fog először eszembe jutni. Pedig kaptam tőle elég lebaszó emailt, két sorban és elütésektől hemzsegve, hogy mit miért csináltam-csináltunk már megint rosszul, thx, csa aláírással.
Nekem mégis az a meghatározó élményem, hogy a Filmhu volt az első munkahelyem, és mai napig ez az ősélményem és elvárásom egy munkahellyel kapcsolatban, hogy legyen olyan otthonos mint a filmhu volt. Én nem ismerem azt az érzést, amikor az embernek gyomorgörcse van a munkahelyétől, vagy a főnöke látványától. Én egy olyan emberrel, a Csejdyvel dolgoztam itt 10 éven át, aki mindenben támogatott, munkaügyekben, szakmai kérdésekben és konfliktusaimban. (Biztos olyan is volt, amiben nem, de jól jelzi a fontosságukat, hogy egy ilyet sem tudok most felidézni.) És egy csomó olyan privát ügyemben, hogy lakást szerzett nekem, amikor nem volt hol laknom, kölcsön adta a kocsiját, amikor nem volt mivel mennem.
Mégis: soha ennyit nem fogok veszekedni emberrel mint vele, mindig minden ötlet, elképzelés mellé kiteszi azokat a kérdőjeleket, hogy miért van erre szükség, és miért így a legjobb. Nagyon sokat tanultam tőle, munkáról, projektekről és arról, hogyan érdemes csinálni bármilyen feladatot, de arról is, hogy milyen fontos, hogy minden szerkesztőségben, Naprendszerben kell egy középpont, ami körül van kedve keringeni a kisbolygóknak. A Csejdy egy ilyen középpont és viszonyitás lesz mindig, akár együtt dolgozunk, akár nem, és ezért nagyon hálás leszek neki mindig. Boldog születésnapot, köszönök mindent, thx, la.
LOVAS BALÁZS
6x
Olvastalak? Hallottalak? Láttalak? Melyik volt előbb? Nem tudom, meg szinte mindegy is. Meg amúgy is kábé egy időben történt, voltam vagy 21. Érdekesebb a hogyan. Az első olvasás az Filmvilág. (Asszem, egy Lock, Stock… kritika. Volt benne levágott fej vödörben.)
Az első hallás az meg nyilván a gatyanedvesítő búgó hangod a Kolorlokálban. (Egész addig törzshallgató voltam, amíg meg nem ismertelek. Aztán meg valahogy nem folytattam. Nem azért, mintha nem lenne mai napig minden bizonnyal kurvajó a műsor, csak, gondolom, utána amúgy is megkaptam tőled azt az orgánumot meg világlátást az életben, napi 8 órában. (Nyilván túlzok, sose dolgoztunk ennyit a filmhuban. Kivéve szemlén meg átálláskor, akkor szorhárom ennyit, az íróasztal alatt aludva, miközben a multis arcok besétálnak a fejünk fölött a közös irodába hivatali munkakezdésre.)))
Az első látás az meg a szülővárosom, a hajdúböszörményi művelődési központ. Itt még csak a vásznon. Ikszedik Független Filmszemle. És persze megint csak a Kolorlokál. (Tetszett. És akkor már a bongyorságodat is tudtam társítani a duruzsoló hang mellé.)
Aztán a szerelmi történet elkerülhetetlen következő fejezete az volt, hogy kisvártatva erre élőben is megcsodálhassam azt a bodor hajad. Ez meg már a „nagy”, a „rendes” Filmszemle a Corvinban. Közeltávolból figyelem, ahogy a szebbreményű Barbaliccsal besétálsz a Séta című őrületünkre… És kábé 5 másodperc múlva ki is sétálsz, „hovaapicsábakerültemén” vigyorral az arcodon. Ami nyilván nem esett jól, de minthogy a rózsaszín fajdkakasos jelenetbe rongyoltatok be, majd abból ki, némiképp érthetőnek találtam.
A következő Szemlére meg már együtt sétáltunk be. Mert egy szűk évre rá szólt Zsombor, hogy beflangált a Csejdy a MAFSZ-ba a szomszédból, a Tilosból, hogy kéne egy kopipészt munkamajom a szemlesite-ra, tudszevalakit. Mi ez, ha nem a Sors hívása? Le is csaptam rá. És ott ragadtam tizenpár évre. Megszabadulni meg azóta se igazán tudtunk egymástól. Meg nem is akarunk.
Ilyen rég az életem része vagy, papa, képzeld. Ismertelek már, mielőtt te ismertél volna. Pedig eskü, nem is vagyok/se nem voltam a stalkered. (De még lehetek.) Voltam vagy 21, mikor először… S a matek azt mondja, hogy te meg akkor 34 (magad is egy kölyök, mi?). Most meg itt vagyunk 26 évvel később. Az több mint egy negyed évszázad. S szerintem menjünk tovább. Egész fél évszázadig. Meg még tovább, ha lehet, meg van értelme.
Ennyit a férfiszerelemről.
Csókollak! Hatszor: XXXXXX
b (a lovas)
MOLNÁR JUDIT ANNA
Huszonéves filmszakosként mi más lett volna a böngészőm nyitóoldala, mint a Filmhu? Mert alap volt és mérce. Aztán odakeveredtem gyakornokként, és ott is maradtam, kisebb-nagyobb megszakításokkal már tizenhét éve. Először csak a göndör hajú fickó voltál, aki bejön, elmondja, buzdít, lecsesz, de már robog is tovább az egyszerre futó öt másik projektjének egyikéhez. Aztán egyre többet dolgoztunk együtt is, nagy stábbal, a(z egyik) fénykorban, amikor egy nagy szobát megtöltöttünk a Rumbachban - nem is csak szerkesztőség volt ez, sokaknak második otthon -, Filmszemlére kitelepülve, szerkesztőkkel, újságírókkal, száguldó riporterekkel, hatalmas szülibnapi bulival a Déli pályaudvaron, szerveztünk mesterkurzusokat éjszakába nyúló válaszlevél írásokkal, táblázatba gépeléssel és kilónyi papír nyomtatással. Aztán volt, hogy csak pislogtunk, mert ketten maradtuk ebben a szerkesztőségben, és erősen kérdéses volt, hogy mi következik.
Kevés ember tud annyira felhúzni, mint te. Derült égből jövő számonkéréseidtől, (bár soha nem kérdeztem rá, de gondolom biciklizés közben fél kézzel írt) olvashatatlanul elgépelt üzeneteidtől egy pillanat alatt a plafonon tudok lenni - bár az évek során, akár csak egy új nyelvet, megtanultam értelmezni őket. Mindezek mellett értjük egymást, hogy miért fontos valaki/valami a Filmhu oldalára, aki nem tűnik annak, vagy csak egy pillantás, amiből tudjuk, hogy valami jó lesz.
Lassan nagykorúvá váló ismeretségünk alatt mit sem változtál te, „a Csejdy". A lendület maradt, a göndör hajú pasi bejön, elmondja, buzdít, lecsesz, de már robog is tovább az egyszerre futó öt másik projektjének egyikéhez. Talán pont ezzel a lendülettel jön a huzat, amit tolja előre a lehetetlen, szívből jövő projekteket már évtizedek óta. „Aki egyszer Filmhus volt, mindörökre Filmhus MARAD" - sokan vagyunk már mi, Filmhusok és ezt is neked köszönhetjük.
SCHREIBER ANDRÁS
Van ez a kép: négy elcsigázott férfi egy félig szétbontott szerkesztőségi szobában, kettő áll, kettő ül, a két szélen egy-egy Balázs (a Lovas és a Dénes), középen két András (a Csejdy meg én). Költöztettük a Filmhut, 2007 tavaszán, szerintem március vége volt, talán a magyar–német vízilabda-vb-negyeddöntő ment a sarokban álló tévében és épp a 13-6-ra sandítunk Andrások, de könnyen lehet, hogy tévedek. Az biztos, hogy költöztünk a Károly körútról a Rumbach Sebestyén utcába, zsinagógától zsinagógához, aminek pont akkora és annyi jelentősége van, mint hogy mi duruzsolt a tévében a költözés napján és hogy azon a vb-n végül kikaptunk a horvátoktól a döntőben.
2007 tavasza volt, daliás idők jártak, bár a fotón látható férfiak trógerkedésben megfáradt alakja aligha sugallja ezt. Mozgalmas, daliás idők, lehet, hogy a Filmhu életében nem, de az én privát történelmemben mindenképp. Egy éve voltam belsős, valahogy úgy alakult, hogy én lettem a „szakma” rovat, interjúk, elemzések és eseménybeszámolók tömegén keresztül tanultam a magyar filmszakmát, és többnyire Csejdy András adta ki nekem, hogy mi legyen. Vagyis, mit szépítsem, tanított. Közben meg számított is rám, ami persze jól esett, főleg, ha sikerült megszolgálni a bizalmat.
Később valami ma már lényegtelen baromságon nagyon összevesztünk, vagy megint tévedek és csak én vesztem össze, mindenesetre túlfűtött önérzettel mondtam fel neki (lassú tempóban önérzeteskedtem: még vagy két évig külsőztem a Filmhunak).
Legutóbb szeptember végén, Schubert Gusztáv búcsúztatóján találkoztunk, váltottunk néhány szót, és delirálhatnám, hogy közben pontosan ugyanúgy állt, mint a mellékelt ábrán, egyik keze a derekán, a másikban a poharával tósztba merevedve, de őszintén, fogalmam sincs.
Mégis, András kerek születésnapja előtt, ahogy fotókat kerestem, ez a különös, csak első blikkre lehangoló csoportkép került elém, és rögtön úgy éreztem, szemléltet, tudok kezdeni vele valamit. Például, hogy ha akarom, a négy férfi portréja nemcsak a szerkesztőség (berendezés)bontásának holtpontját ragadja meg, hanem benne van az újraépítés is (még aznap), és ez mennyire szimbolikus a 24 év alatt folyamatosan (újra)építkező, dinamikus, mégis stabil Filmhu szempontjából. Meg persze, a Csejdy áll, ahogy 2000 óta a Filmhuval és Literával együtt mindig állva maradt, pedig voltak háborúk. Azt hiszem, igen, „csak ennyit tudok mondani Vietnámról”... Mindent köszönök, Drusza! Isten éltessen!
CSEH DÓRA
Csejdy 60.
Közös 10 év a Filmhuban.
Amikor lerobbantunk kukk sötétben egy harmadrendű úton, a pécsi fesztiválra tartva M. Tóth Gézával. Mi rendeztünk. Odaértünk.
Amikor 5 perccel a leadási határidő előtt értünk az xy minisztériumhoz, és adtuk be a pályázatot. Nyertünk.
Amikor teljes magabiztossággal prezentáltunk zzs biztosító vezetői előtt. Támogattak.
Amikor a Déli pályaudvarra költözött Cha Cha Cha-ban ünnepeltük a Filmhu 10. évét, mintha nem lenne holnap. Volt.
Amikor felemelt egy-két jó szavad családi haláleset után. Köszönöm.
És köszönöm a bizalmat, türelmet, kreativitást, merészséget, a második “rendszerváltást”, folyamatos kihívásokat, megújulást, történeteket.
Sok projektet, filmet, könyvet, fesztivált, redizájnt és padlizsánt még!
Boldog Csejdy-t!
