- Kevés sikeres magyar film van, amelyben nem szerepelt.

- A felkérés érdekes dolog. Azt mondják az embernek, hogy rád gondoltunk. Van aki ettől fenékre esik, van aki megkérdezi, hogy miért éppen ő. Tekintettel arra, hogy én elég sok filmen túl vagyok már, bennem ilyen kérdések nem mocorognak. Amikor Bereményi felkért, hogy játsszam el a Hídemberben Wesselényit, nem gondolkodtam azon, hogy miért éppen rám gondolt. A közös szakmai múltunkból adódóan kialakult köztünk egyfajta bizalom, ami feleslegessé teszi az ilyen kérdéseket. Amit a forgatás kezdete előtt a konyhámban ülve megbeszéltünk, ahhoz igazodtunk mindketten az egész munka során. Talán csak egy kérdésben nem találtunk közös nevezőt. Abban egyetértettünk, hogy nem Wesselényi szobrát formázzuk, hanem egy hús-vér embert, aki a történelem viharában ide-oda csapódik. Ezért én azt gondoltam, hogy felesleges ezt az embert a Barabás Miklós által festett portréhoz hűen megjeleníteni, felejtsük el a ragasztott szőrzeteket. Úgy vélem, történelmi film nincs, csak kosztümös film. Tehát éppen elég, ha az adott kor irodalmi, építészeti, történelmi sajátosságait követjük, de nem ragaszkodunk a korabeli szakáll és hajviselethez. Úgy gondoltam, nem kell okvetlenül hasonlítanom Wesselényihez, mert ez előre láthatóan úgysem fog sikerülni. Jobb lett volna a saját arcommal játszani, de sajnos ebben a kérdésben csatát vesztettem a rendezővel szemben. A szerepet illetően általában az én akaratom érvényesül, mert én a figurát képviselem, és vesztes helyzetben van az a rendező, akinek a színésze nem tud többet a szerepről a forgatás első napján, mint maga a rendező. Akkor vesztek, amikor olyasmibe szólok bele, ami nem az én kompetenciám. Mégis nagyon fontosnak tartom, hogy ne hazudjunk szakállt, mert ha ragasztják, akkor az hazudva van. Minden huszáros filmnél nagy a kockázat, hogy a végén Mágnás Miska lesz belőle, mert mai szemmel nézve hamisnak tűnik az álszakáll, a paróka. Ugyanakkor a rendezőn bárki számon kérheti a korhűséget, ilyen szempontból is.

- Mi a véleménye a filmről?

- Még nincs kialakult véleményem, mert csak az utószinkron munkálatai közben láttam néhány részletet. De a forgatás élményéről szívesen beszélek, különösen, mert bizonyos szempontból hasonló élményeim voltak a Karády film készítése közben is. Az utóbbi időben a szegénységre hivatkozva sok videótechnikával felvett kis-és nagyjátékfilm született. Az ilyen módon készített mozit mindennek lehet nevezni, csak filmezésnek nem. Amikor bementem a Karády film forgatására, egészen meghatódtam attól, hogy lámpákat, meg kamerát láttam. Ott voltak a régi szakik, akikről egytől-egyig tudom, hogy nagyon értenek a munkájukhoz, az egész forgatás hangulata azokat az időket idézte, amikor még valóságos filmeket csináltunk, és nem megélhetési videókat.

Ez az élmény folytatódott a Széchenyi film forgatása közben. Utoljára a Nyolcvan huszár című filmben dolgoztam együtt ilyen sok színészkollégával. Össze volt zárva, vagy ötven különböző sorsú, személyiségű, véleményű ember, mégis koncentráltan, összehangolva tudtunk együttműködni. Nagyon felemelő érzés volt például, ahogy a Kossuth szerepét játszó fiatalember, Nagy Ervin a szemünk láttára érlelődött filmszínésszé. Hihetetlen ambícióval igyekezett a legtöbbet kihozni a szerepből, szinte párhuzamot lehetett vonni Kossuth hajdani küzdeni akarása, kitartása, és Nagy Ervin hozzáállása, céltudatossága között.

Bámulatos volt Bereményi felkészültsége. A kisebb-nagyobb politikai játszmáktól kezdve, a lakosság összetételéig, Pesten és Budán, magyar-német viszonylatban, a legmélyebb részletekbe menően ismerte az adott kort. Innentől kezdve egészen különlegesen alakul egy filmforgatás. Mert ez a rendezői felkészültség és meggyőző erő azt váltja ki a legmakacsabb, legellenkezőbb színészből is, hogy kérem szépen most vigyázzba kell állni, mert ez most itt nem csak egy filmforgatás, hanem egy szellemi kurzus is, egy egészen másfajta tudományból. (Ahol pedig hasalt, azt a tőle megszokott bájjal csinálta.) Mindezt kiegészítette a forgatókönyv érdekes technikai felépítése, nevezetesen, hogy minden jelenet vége vágókép volt, és ezért pontosan lehetett tudni, hogy mi után mi következik. Nem kellett azzal foglalkoznom, hogy hol tartottam, mennyire voltam benne a szerepemben, mint színész, és hogyan tudunk újra összehangolódni a többi kollégával.

- Szurdi Miklós felkérésére első szóra igent mondott?

- Mint Pilátus a krédóba, úgy kerültem bele a Vademberek című filmbe. Eredetileg Bán Robi bácsi volt a rendező, és Vikidál Gyulának szánta Predrag szerepét. Robi bácsi betegsége miatt, a forgatás kezdete előtt három héttel Szurdi Miklós vette át a rendezői feladatot, és újraosztotta a szerepeket. Sokat vacilláltam, mielőtt elvállaltam, mert rögtön az elején, - egy szakmai kérdésben - nézeteltérésem volt a producerrel, és nem jó érzés így kezdeni a munkát. Ezenkívül nem nagyon szeretem a videotechnikával készült filmeket, mert egészen más forgatási körülményeket teremt, mint a hagyományos technika. Mondok egy példát. A 35 milliméteres filmszalag olyan drága, hogy a mai anyagi körülmények között egy jelenetet maximum kétszer lehet felvenni, különben nem marad pénz a film befejezésére. Tehát nincs mese, a két próbálkozásból legalább az egyiknek tökéletesen kell sikerülnie, akárhány színésznek kell is koncentráltan, egy időben a legjobbat kihoznia magából. A videóanyag ára lehetőséget ad arra, hogy egy jelenetet akár huszonnyolcszor megismételjünk, mint ahogy ez a Vademberekben előfordult. Ha több szereplő van abban a jelenetben, amit huszonnyolcszor próbálunk felvenni, akkor nagyon kicsi az esélye annak, hogy legalább egyetlen egyszer egy időben minden színész összeszedetten megjelenjen a vásznon.

- Azt nyilatkozta, hogy szerepelt néhány olyan filmben, amit ma már nem vállalna el.

- Többnyire utólag van rálátásom a filmekre. Munka közben is bennem van a rossz érzés, de ezt okozhatja egyfajta előítélet, amit nehezen viselek másokban is, ezért igyekszem figyelmen kívül hagyni. De a rossz érzéseim általában beigazolódnak a végén, látszik a filmen a túlírtság, vagy az, hogy a verbális előadásmód egészen háttérbe szorítja a színészi játékot. Így készülnek mozifilmek helyett képesített rádiójátékok. Ez egyébként nagyon érzékeny dolog. Sokat beszélgettünk Bacsó Péterrel a Karády film kapcsán, hogy mit lehet, és kell a filmben rábízni az arcjátékra, és mit fontos szavakban megfogalmazni. Bacsóval jó együttdolgozni, mert tudja, hogy mennyibe kerül a nyersanyag, és van benne egyfajta fegyelmező erő, melynek segítségével eléri, hogy arra a három percre az összes színész arra az egy jelenetre koncentráljon.

- Utánanézett Karády életútjának, mielőtt elvállalta a szerepet?

- Nem, és a Wesselényi szerep kapcsán is elmondhatom, hogy az ilyen szerepekre nem lehet a forgatás előtti hónapokban felkészülni, mert szinte észrevétlenül, már a gyerekkortól kezdve beépülnek az ember életébe. Szerencsés esetben egyszer csak megtalál a szerep és akkor rájövök, hogy ezért vettem meg évekkel ezelőtt a Széchenyiről szóló könyveket. Megjegyzem nagyon érdekes, hogy a különböző politikai korok hogyan használták saját céljaikra ezt az embert, sőt még napjainkban is nagyszerűen alkalmazható és beilleszthető. ő nem kérne belőle valószínűleg, de ez egy másik dolog.

Legalább négy-öt olyan filmet forgattam már, ami az 1860-as évek környékén játszódik, és mindegyik másképpen közelít ehhez az időszakhoz. A Nyolcvan huszárral kapcsolatban először az volt az érzésem, hogy egy nagyon látványos természetfilmet készítünk. Hegycsúcsok, erdő, mező, dús ligetek, havazás. A természet szépségeit és zordságát egyszerre mutatta be, gondoltam sokaknak tetszeni fog. Amikor megnéztem a kész mozit, akkor jöttem rá, tulajdonképpen miről szól. Megértettem, hogy a hazáról szól, és ez két dolgot jelent. Van egy Haza, amit mindnyájan nagybetűvel írunk, és van egy olyan haza, ahova megyünk. Ez a film erről a két dologról szól egyszerre, és ez gyönyörű gondolat.

A másik megközelítés, Bódy Gábor Amerikai anzix című filmje szerint az, hogy elhagyjuk az otthonunkat, a hazánkat, mindazt, ami a biztonságot jelenti. Elmegyünk másfelé, egy zavaros, ismeretlen világba, és mindent megtalálunk abban a világban, csak az otthonunkat nem. Bódy ebben a filmben egy unalmas, ócska filozófiát képes volt a szokványtól eltérően, utánozhatatlanul eredeti módon megfogalmazni és megjeleníteni. Hogyan csinálta, az ördög sem tudja.

De sokféle egyedi munkamódszere volt. Egyszer felhívott telefonon, azt kérdezte, megvan-e még az autóm, és tudnék-e találkozni vele most azonnal, Pesttől harminc kilométerre egy mezőn. Mire odaértem, már ott állt vagy hatvan autó. Bódy forgatott egy filmet, melyben volt egy jelenet, amit ezen a mezőn akart felvenni. A költségvetés nem tette lehetővé, hogy az egész területet bevilágítsák, így Bódy felhívta az ismerőseit, bekapcsoltuk az autók reflektorait, és a mező be volt világítva. Szerintem ezek a legnagyobb pillanatai a filmkészítésnek.

- Mostanában fejezték be az Amerikában élő Szabó László rendezővel közös filmjüket, a címe : Az ember, aki nappal aludt.

- Sajnos a rendezők rémálma vált valóra ebben a filmben, mert Szabó Laci megbetegedett, hazament Amerikába, és - a pénzügyi határidők miatt -, gyakorlatilag rendező nélkül kellett leforgatnunk a filmet. Nem tudom mi lesz belőle, még nem láttam, most van a laborban az anyag. Forgatás közben, amennyire tudtam igyekeztem mindenre odafigyelni, függetlenül attól, hogy nincsenek rendezői ambícióim. Mégis elég nagy a felelősségem, mert egyfelől minden kockán látható vagyok, másfelől jelentős részt vállaltam a költségvetés előteremtésében, tehát felelősséggel tartozom a végeredményt illetően.

- Miről szól ez a film?

- Egy tapasztalatlan, mamlasz hekus belekeveredik egy veszélyes ügybe, és mivel nem egy hőstípus, elég fordulatos módon kerül ki belőle, de végül megússza.

Én ezzel nem értettem egyet, azt gondoltam ennek az embernek börtönben a helye azok után, amiket elkövetett. Szabó Laci azonban mindenképpen happy endet akart, mert szeretett volna egy második részt is leforgatni, de azt már Amerikában.

- Említette, hogy nincsenek rendezői ambíciói.

- Azt gondolom, hogy a színészmesterséget egy életen keresztül lehet tanulni, és nem kezdek bele addig egy új szakmába, amíg az eredetit nem ismerem tökéletesen. Úgy vélem nagyon ritka, amikor valakiben egyszerre megvan a színészi és a rendezői tehetség. Ilyen volt például Major Tamás, vagy Várkonyi Zoltán. A született rendező tudja, hogy hogyan kéne játszania a színésznek a színpadon, de ha én úgy adnám elő, ahogy ő előjátssza, sírva mennének haza a nézők. Kissé ironikusan azt szoktam mondani, hogy aki nem tud játszani, az elmegy rendezni, aki még azt sem tudja, abból lesz az igazgató.

- Milyen rendezővel dolgozik együtt szívesen?

- Nem tudom. Nem a rendezőkkel harcolok, hanem saját magammal, a szörnyű hangulatokkal, melyek nagy része abból a félelemből fakad, hogy nem vagyok biztos a dolgomban, sikerül-e jól megoldanom a feladatot. Ami egyszer egy filmbe bekerül, örökre ott marad, nem lehet javítani rajta. Sok remek színházi színész görcsöl be a kamera előtt emiatt, és nem vállal filmszerepet. Szerencsére nálam nem ez a helyzet, baráti viszonyban vagyok a kamerával, állítólag azzal születtem. Ha régóta ismerem az operatőrt, gyakran megkérdezem munka közben, hogy éppen hányas optikával dolgozik, mert abból már tudom, hogyan kell játszanom. Ugyanis az optika határozza meg, hogy a színésznek csak a feje látszik, vagy teljes egészében rajta van a képen. Ha a színész nem tudja hányas optikával dolgozik az operatőr, előfordulhat, hogy elkezd nagy lendülettel gesztikulálni, miközben azt hiszi, ez a tekercs egészen Cannes-ig elmegy, annyira jó. Azután kiderül, hogy sehova se megy, mert nem lehetett követni az ürgét, csak a fejét vette a kamera, a vehemens színjáték lemaradt a képről.

- Aki „kamerával született”, és ilyen sokoldalú filmes tapasztalata van, arról nehéz elképzelni, hogy kételkedik a képességeiben.

- Mondok egy példát. Szerepelek egy filmben, és van benne egy annyira veszélyes jelenetem, hogy akár bele is halhatok. Mégis tudom, hogy makacsságból, dühből, elszántságból, valamilyen rosszul felfogott hiúságból én akarom megcsinálni, pedig már vagy tíz éve nem szabadna. A jelenet előtt rám tör a félelem, de ez nem látszódhat az arcomon a kamera előtt. Bíznom kell benne, hogy megúszom. Nahát ez egy nagyon érdekes küzdelem. Megmérkőzik a tükörkép és a jellem. Ha a tükörkép győz a végén, akkor baj van.

Van olyan rendező, aki képes segíteni ebben a küzdelemben, és akkor tökéletesen fegyelmezem magam. A parancs az nem támogatás, sosem tűrtem a rám kényszerített fegyelmet. De ha például Székely Gabi azt mondja, Gyuri, te ezt meg tudod oldani, akkor elhiszem, hogy így van, és én vagyok a világon a legfegyelmezettebb. Ha meg azt mondják egy próbán, hogy jaj, ne csináld így, mert lehet, hogy az előadáson nem leszel képes ugyanerre, akkor kijövök a próbáról. Mert nekem az a dolgom, hogy az előadáson ugyanúgy szerepeljek, mint a próbán, - vagy jobban -, hiszen ezért próbálok.

- Mennyire viselik meg ezek a helyzetek?

- Régebben megviselt, de ma már pontosan tudom, hogy nem ez a legfontosabb az életemben. A gyerekem a legfontosabb, a szakmám csak utána következik. Fontos az is, persze, mert ebből lesz a gyerek nagy. Nem a nevével, mert az apjáé se nagy név, hanem mert így tudok gondoskodni róla. Szerencsére minden rendben van körülötte, filozófiát tanul Londonban.

- Az első tíz „nagynevű” színész között, azért a magáé is szerepel…

- Talán tíz évvel ezelőtt valóban így volt, ám azóta csak az számít, aki a televízióban szerepel. De nem bánom, mert sosem szerettem a túlzott népszerűséget. Különösen azóta nem, amióta vannak emberek, akik sztárrá varázsolnak egy másikat, „megcsinálják”, ahogy manapság mondani szokás.

Engem nem csinált meg senki, magamtól vagyok olyan, amilyen, és ezért nem lehet leváltani, helyettesíteni bárkivel. Nekem hiába mondják, hogy menj az arany középúton, ha a mellékutcából látom, hogy már tele van, nyüzsögnek rajta az emberek. Ballagok inkább a mellékutcában, és remekül haladok előre.

- Olykor azonban mégsem lehet akadálytalanul haladni előre, hiszen, ha így lenne, többen választanák a mellékutcákat.

- Persze. De azt gondolom, ennyi kalandnak muszáj lennie az ember életében. Van olyan típusú ember, aki nyájban érzi jól magát. Én inkább a magam útját járom.