Cyberpunk vs. Mozgókép (1. rész)

I. A nagy nyitás

Felfedeztük a DNS-t, a közeljövőben (ha ugyan már nem…) pedig átírjuk a kódot, hogy erősebb, egészségesebb, a környezettel szemben ellenállóbb humán mutációkat hozzunk létre. Elpereg egy emberöltő, és elmondhatjuk, hogy az élet már nem rejtély, hanem olvasható programnyelv (a „Speak DNA or die!” szitanyomat jól fog mutatni az olcsó kínai pólókon). Soha nem tapasztalt társadalmi, gazdasági és tudományos változásoknak vagyunk – leginkább- passzivitásra kárhoztatott alanyai.

Overdrive fokozatba kapcsolt civilizációnk észvesztő gyorsulással száguld a negyed mérföldes határt jelző vonal felé, amelyre a borúlátásra hajlamos tudósok és a vallási fanatikusok a világvége feliratot pingálták, s mi még azt sem tudjuk, voltaképpen ki is ül a volánnál, és mikor akar megállni (már ha egyáltalán). No nem mintha különösebben számítana – hisz akad móka épp elég. Ma még elmeháborodott sebességgel tekernek az elektronok az otthoni számítógépek áramköreiben, a processzorokra megadott specifikációk rubrikáiban egyre csökkennek a mikronok és egyre emelkednek a gigahertzek, de derülátó prognózisok szerint még hét-nyolc év, és az egész szilícium mehet a szemétbe, jön a biológiai hardware - képzeljük el, hogy rendszerösszeomlás esetén számítógépünk diszkréten elvérzik. Sebaj, az arany AmEx gyógyír az ilyetén veszteségekre, minden gondot megold, nem számít, miféle bekerülési árat kell fizetni érte, hogy rácsatlakozzunk a gazdasági elitre: a fogyasztói társadalom élenjáró szamurájai már megtapasztalták, hogy nem érzelmi ráhatás vagy szexuális aktus, hanem önfeledt ékszerbolti költekezés és multikorporációk fúziójának levezénylése közben dönt csúcsot a szerotoninszint. Ugyan tudjuk, hogy gondok vannak Afrikában (néha mutatja a tévé, a kommentátor valami humanitárius katasztrófát emleget, a látvány –mondhatni- riasztó, de szerencsére mindig kéznél van a távkapcsoló) és a földteke számos egyéb pontján, de a harmadik világnak már úgyis lőttek: ez a vonat rég elment, aki pedig lemaradt, az vessen magára. A nyugati civilizáció zsarnoksága mindenható, a feneketlen mohóság nem tűr meg semmiféle alternatívát, a Nagy Fehér Cápák érdekszövetsége pedig mindent felfal, ami csak profitot hozhat. De ha Isten elvágja a magasfeszültségű csoportkábelt, akkor a „Föld legfejlettebb kontinense” cím Afrikára hagyományozódik.

A fenti folyamatokat immáron két évtizede megjósolták, a cyberpunk irodalom próféciáit pedig túlnyomórészt igazolta az idő: már pusztán ezért is érthetetlen, miért nem vált önálló, markáns műfajjá a mozgókép összesített halmazán belül. A filmesek, midőn adaptálni kívánták ezt a meglehetősen provokatív, konfrontatív műfajt, leginkább gyáván megfutamodtak, vagy árnyékra vetődtek - e sorok írásakor mindössze néhány remek, pár elfogadható, egy nagyon-nagyon hiányzó, és számos elbaltázott film alkotja a cyberpunk mozis hozadékát.

Kezdjük a legkiválóbbal: a Blade Runner (1982, Ridley Scott) pusztán kronológiai szempontból is az első, és mindmáig legkiválóbb cyberpunk-közeli (nevezik gothic-cyberpunknak, s még vagy száz hasonló címkét aggattak rá) mozi, trónfosztása máig várat magára. A sötét víziók által gyötört, a műfaj előfutárának tartott Philip Kendred Dick regényéből készült tétel számos kérdést vet fel, és ami kiváltképpen dicséretes, választ adni sem habozik mindezen felvetésekre. A Blade Runner, bár semmiképpen nem fajtiszta alkotás, gyönyörűen megkomponált, kegyetlen prognózis: joggal vált hát kultuszfilmmé, hivatkozási alappá.

Az adott körülmények mellett elég hülyén nézne ki, ha pont a japánok nem csatlakoztak volna rá a témára. Japán önnön magában egy létező cyberpunk-entitás, egy gigantikus szociológiai-gazdasági kísérlet, NOS-befecskendezés által hajtott, folyton csúcsra pörgetett, turbófeltöltővel szerelt organizmus, a cutting edge technology megtestesülése – nem csoda, hogy veretes darabok kerültek ki a szigetország alkotóműhelyeiből. A Tetsuo (Shinya Tsukamoto, 1988) című hiperagresszív rövidke (alig 67 perc) jókora rést ütött, s tette mindezt nem teljesen érdemtelen módon. A nyugaton Iron Man néven ismeretes fekete-fehér film a technológia ember feletti hatalmát demonstrálja, oly brutális vizuális megoldások által, amelyek garantáltan hazáig kergetik a kevésbé elszánt nézőt. Shinya Tsukamoto filmje a gépekkel szembeni kiszolgáltatottság véres-mocskos-pervertált szimbóluma, maga a celluloidra komponált paranoia: főszereplője egy explicite ábrázolt, extrém módon perverz folyamat eredményeképpen veszti el emberi minőségét, s válik kibernetikus organizmussá. Üzenete félreérthetetlen: a kontrollálhatatlanná váló technológia eluralja, felfalja, bedarálja a védtelen humánumot – a következő állomás a transzhumán szint. (Mellékszál következik: a Tetsuo alapfilozófiáját Jonathan Riess ’92-ben újrahasznosította, mikor a Nine Inch Nails Happiness in Slavery című dalához forgatott videóklipet, s minő furcsa egybeesés, a film folytatása is ebben az évben készült el). A helyszín még mindig Japán, de már professzionális, kereskedelmi szempontból is jelentős tétel: Akira (1988).  Katsuhiro Otomo animációs filmje titkos katonai kísérleteket, genetikai manipulációkat, motoros bandákat, totális állami hatalmat és egyéb okosságokat vonultat fel. Echte cyberpunk trademarkok sokaságát tornyozták egymásra az alkotók, nem is sikertelenül, hisz az Akira kultuszdarab a javából, laza tizenöt év késéssel Hollywood is benyalta, immáron tervezik az amerikanizált, élőszereplős változatot. A halálos vágást azonban a japán cyberpunk guruja, Mamoru Oshii vitte be a Ghost in the Shell (Kokaku Kidotai, 1995) című rajzfilmmel. A Puppet Mastert hajszoló Section 9 alakulat története a klasszikus cyberpunk kvintesszenciája (hálófüggő társadalom, technologizált humánum vs. humanizált technológia, mesterséges genezis, miegymás), parádés, máig ható vizuális megoldásokkal. Miként a Yukito Kishiro által kreált, kétségbeejtően kiváló oldschool-cyberpunk képregény, a Battle Angel Alita animációs változata is zsinórmérték, első osztályú darab! (Hiroshi Fukutomi, 1993) A csúcstechnológiának konstruált, az égi városból a földi pokol szemétdombjára vetett, onnan kimentett, Dr. Edo féltő és hozzáértő kezei által újraépített (majd ismét újra- és újraépített), emberi minőséggel bíró kiborglány megrendítő erejű eposzán, lett légyen bár tíz éves, nemigen fogott az idő (Steven Spielberg, ha látta-olvasta volna a Battle Angel Alitát, bizonyosan elmereng egy cseppet, mielőtt elköveti az A.I. című bűncselekményt).

Valahogy így pergett hát el az első évtized: a Blade Runner az ilyesféle úri huncutságra érzékeny réteg színe előtt meggyőzően demonstrálta a cyberpunk (pre-cyberpunk, gothic-cyberpunk stb.) erejét, a példamutatóan trendérzékeny japán alkotók pedig jócskán kitettek magukért, és míves tételekkel gazdagították a műfaj filmes hozadékát.


II. A nagy bukás

„Hollywood 20 évvel jár a sci-fi irodalom mögött” – ilyet olvastam valahol, valaki tollából, és milyen igazat mondott: az amerikai mainstream nehézkesen, megbocsáthatatlan késéssel csatlakozott rá a cyberpunkra. A tetemes lemaradás okaként leginkább a műfaj általános koncepciójával szembeni ellenérzések nevezhetők meg, hisz alanyunk nem holmi napfényes musical, legyen szó bármily irodalmi alapanyagról, ugyancsak nehezen kalapálható össze a kötelezően elringató happy end. Fajtiszta CP mozi nemigen született errefelé, mert a nyugat embere inkább féli és kerüli, mintsem műveli a műfajt, amely önnön felelősségével, potenciális jövőjével szembesíti a nézőt. A CP amerikai mozis krónikája így hát szedett-vedett, hiányos és szélsőségesen ingadozó minőségű darabokkal telített: a hollywoodi stúdiók nem nagyon szeretik a cyberpunkot, és erre legalább 65 millió okuk van. Ott futhatott zátonyra az ügymenet, hogy helyi pályán rossz, nagyon rossz startot vett a műfaj. Hollywoodi viszonyokat tekintve a Rober Longo által, hm, mondjuk úgy, „rendezett” Johnny Mnemonic tisztje lett volna utat törni a magasfeszültségű próféciák számra – a méregdrága és elbaltázott William Gibson adaptáció (lesz még ilyenből, sőt, csak ilyen lesz) azonban olyat reccsent, hogy csak na. Aki látta, tudja: érdemei szerint bánt vele ily könyörtelenül a sors. A film alapjául szolgáló novella ugyan az erősebb darabok halmazát szaporítja (magyarul is hozzáférhető az Izzó króm antológiában), az adaptáció azonban említésre sem méltó, kivéve, ha valaki csúnyán magára akarja haragítani a barátait (a Terry Bisson által jegyzett, regénnyé bővített irodalmi mutáció hasonlóan shites).
Történt mindez annak ellenére, hogy olyan színészeket megnyerni hozzá, mint Takeshi Kitano vagy Udo Kier, s nem utolsósorban Keanu Reeves is ezen a forgatáson vette át azon leckéket, amelyeket később egy hasonszőrű moziban kamatoztatott, immáron jelentősebb hozadékkal.

Ugyanezen évben (1995) került moziba a Strange Days (rendezte: Kathryn Bigelow, írta: James Cameron, főszereplő: Ralph Fiennes, Angela Bassett, Michael Wincott, Juliette Lewis). Amint az a fenti névsorból is kiderülhet, tárgyalt versenymű A-kategóriás blockbusternek készült, ám mind kereskedelmi, mind kritikai szempontból ritka nagy fiaskóvá fajult. Szó, ami szó, a Strange Days gyorsan kikopott a mozibarátok kollektív memóriájából: tárgyalt versenymű egyrészt gyámoltalan, másrészt közelebb áll a hagyományos thriller műfajához, mint a keményvonalas cyberpunkhoz (talán a soundtrack lenne az egyetlen vetülete, amely tartalmaz időtálló tételeket). A pőre számok pedig még ennél is rútabb képet mutattak: Mnemonikus Johnny moziján 31 millió dollárt (költségvetés: 50 millió USD, bevétel: 19 millió USD), Bigelow filmjén pedig 34 milliót (költségvetés: 42 millió USD, bevétel: 7,9 millió USD) buktak a befektető stúdiók (Columbia/ TriStar, illetve Fox). Ez bizony tengernyi sok dollár: ez lenne az a 65 millió ok, amiért nem kedvelik arrafelé a cyberpunkot. A duplázott zakó nyomában persze egyéb kárvallottak is támadtak: Reaves piaci értéke töredékére esett vissza, Kathryn Bigelow pedig kiűzetett az álomgyárból, a rákövetkező öt évben nem állhatott kamera mögé, pereskedhetett körömszakadtáig (Takeshi Kitano, amint azt ma már jól tudjuk, gond nélkül vészelte át a kellemetlen affért).

Az első, nagy költségvetésű cyberpunk mozik tehát nemhogy ajtót nyitottak volna a kommerciális piac felé, de kereskedelmi kudarcuk egyenesen elrettentette a befektető stúdiókat. Hollywood visszakézből leírta a CP-t, és leállították a harmadik, kulcsfontosságú project munkálatait.
(Folytatjuk)