Danny Boyle

A Gettómilliomos története legalább annyira mesébe illő, mint a film által elmesélt sztori: Jamal, a nyomortanyáról származó teahordó egy kérdésnyire jut a Legyen Ön is milliomos! című vetélkedőben, Danny Boyle filmjét kezdetben még ő maga sem akarta megrendezni, a stúdió DVD-re száműzte volna, a végén mégis besöpört nyolc Oscart.

Az első és az igazi Boyle: a Sekély sírhant

 
Danny Boyle régi motoros, 1995-ben, tizennégy évvel ezelőtt minimál költségvetésből, alig harminc nap alatt forgatta le első nagyjátékfilmjét, a Sekély sírhant-ot. A három pökhendi fiatal főszereplésével készült film gyakorlatilag egyetlen nagyon fullasztó edinburghi lakásban játszódik, mégis óriási kritikai siker lett, jónéhány díjat nyert, de igazán nagy érdeme mégis az volt, hogy négy elme egymásra talált. Danny Boyle rendező, John Hodge forgatókönyvíró, Andrew MacDonald producer (akiről minden alkalommal meg kell említeni, hogy a magyar származású filmes, Pressburger Imre unokája és Kevin MacDonald rendező testvére) és a színész Ewan McGergor innentől kezdve közösen dolgoztak tovább, és közösen létrehozhatták az őket mindörökre a brit filmezés klasszikusává avató Trainspotting-ot. 
 
Az Irvine Welsh kultregényéből készült heroin-film folytatását egyébként azóta is fontolgatják, hiszen a szerző Pornó című regényében a Trainspotting összes fontos karakterei visszatér. Ewan McGregor, akinek kreatív kapcsolata az alkotókkal sajnálatos módon megszakadt, többször is hangoztatta, hogy nincs ínyére a folytatás gondolata - és nem mellesleg A part DiCaprio-fiaskója óta nem is beszél Danny Boyle-lal.

A klasszikus és megismételhetetlen: a Trainspotting

 
A Trainspotting hatalmas siker lett, Hollywood kapui is megnyíltak a brit rendező előtt, még az Alien-sorozat soron következő epizódjának (Feltámad a halál) rendezését is felajánlották neki. Boyle sokszor hangoztatta, hogy nem kenyere a nagystúdiós filmgyártás, ő inkább a kisebb, eleven filmekre van berendezkedve, így az Alien-re is nemet mondott, és majd csak 2005-ben merészkedett az űrbe, a Napfény című filmmel. A közel négy éven át készülő film (egy évig tartott a tudományos előkészítés, majd a forgatás után a digitális utómunka szintén egy évet tett ki) után azonban Boyle-nak elege lett a űrből, és megfogadta, hogy többet nem tér vissza, marad inkább két lábbal a földön. (Érdekes belegondolni, hogy mi lett volna, ha elvállalja az Alien-t, és ott lesz tele a hócipője az antigravitációval, akkor a Napfény talán sosem készült volna el.) Az Alien helyett viszont Az élet sója következett, amely sok év távlatából is az életmű leggyengébb darabja, élettelen, híg, körvonalazatlan a Cameron Diazzal turbózott kétbalkezes emberrabló szerelmes története.
 
Egy Danny Boyle-film főszereplője a kilencvenes években csak Ewan McGregor lehetett, A part-ot gyártó stúdió viszont ragaszkodott a Romeó+Júlia és a Titanic sztárjához, Leonardo DiCaprio pedig éppen ekkoriban kezdett súlyosabb szerepek és komolyabb rendezők után érdeklődni (Kapj el ha tudsz, New York bandái), így lett belőle A part hátizsákos turistája, McGregor-ból pedig Obi-van Kenobi, utóbbi azóta is minden Boyle-film főszerepére nemet int. 

A hollywoodi és hátizsákos: A Part

 
 
Boyle-nak tehát új múzsa után kellett néznie: noha szóba került Ryan Gosling is, végül a ragyogó tekintetű ír Cillian Murphy lett a befutó. A 28 nappal később és a Napfény is egy-egy közös műfaji kírándulás volt a zombifilm illetve a scifi területére - noha egyik sem aratott zajos sikert, kudarcnak semmiképpen sem mondhatóak. Boyle kicsi, eleven filmeket csinált, kicsiket dobott, kicsiket aratott. A 28 nappal később talán kivétel: a DV-re készült apokaliptikus filmben egyszerre találkozott a műértő közönség sznob ízlése és a zombihorror rajongók imádata, így a folytatás is elkészült 28 héttel később címen, igaz, már nem Danny Boyle rendezésében, azóta már a harmadik epizódról is megindultak a suttogások.
 
A 28 nappal később és a Napfény között készült a gyerekmilliomosokról szóló Millions, amely a Gettómilliomos-hoz egészen hasonlóan az imádnivaló gyerekszereplők tiszta tekintetére valamint a Sekély sírhant erkölcsi szituációjára fűzte fel történetét. Az angyalarcú gyerekek hirtelen és véletlenül rengeteg pénzhez jutnak, de sikertelenül próbálják jó célra felhasználni azt. Ha úgy is tűnik, hogy Danny Boyle filmről-filmre új témát kutat, új területre téved, a mániái azért neki is megvannak, és ez alól a Gettómilliomos sem kivétel. Legyen az a heroinfüggők, a hátizsákos turisták, vagy az indiai gettómilliomosok világa, Boyle úgy mutatja be őket, hogy egyszerre válnak vonzóvá és taszítóvá.

A sznob és zombis: a 28 nappal később

 
Eközben a mára már Oscar-díjjal jutalmazott Simon Beaufoy forgatókönyvíró Vikas Swarup Q&A című, a Legyen Ön is milliomos! indiai változatával foglalkozó könyvéből szeretett volna filmet készíteni. A brit gyártók először hiába próbálták magukhoz édesgetni Danny Boyle-t, nem igazán vonzotta a rendezőt a Kvíz-show indiai története, de szerencsére mégis meggondolta magát. A forgatás után azonban a gyártó Warner tetszését nem nyerte el a film, és az amerikai moziforgalmazást kihagyva rögtön DVD-n szerették volna megjelentetni a filmet. Persze érthető a Warner kétkedése, a Trainspotting óta ellentmondásos, "kicsi" filmeket gyártó brit Boyle bollywoodi szereplőkkel (az eredeti terv szerint harmadrészben hindi nyelven) forgatott, sztárokat nélkülöző, tündérmeséje láttán. 

A Gettómilliomos ennek megfelelően a Telluride Filmfesztiválon debütált (semmi Cannes, vagy Velence), majd Toronto meghívta, ahol óriási sikert aratott és elnyerte a közönségdíjat. Ekkor már lehetett sejteni, hogy a Gettómilliomos nem éppen az a kicsit bukó szimpatikus független film lesz, amelyre a Warner vezetői eleinte számítottak (és például éppen ezért engedték bevásárolni a Fox Searchlightot).

A kimerítő és ragyogó: Napfény

 
Csaló? Szerencsés? Zseni? Vagy így volt megírva? Danny Boyle ezt a négy kérdést szegezi nézőinek. A Gettómilliomos egyszerű népmese, a legkisebb fiúról, aki sok kaland után elnyeri a királylányt és a fele királyságot. Az egyszerű narratív szerkezetet megbolondították édes-szomorkás, lüktető és életteli flashback-ekkel, hogy kiderüljön, ez a bamba képű teahordó mi mindenen ment keresztül. A szeme láttára ölték meg az anyját, hogy aztán gyerekkoldusként kis híján kivájják a szemét, majd tanúja volt, ahogyan szeretve istenített bátyja embert ölt, és lenyúlta élete egyetlen szerelmét. Pedig Jamal csak a lányra vágyik, a sok kusza kalandban az egyetlen vezérfonál Latika, még a vetélkedőbe is csak azért jelentkezik, hogy újra megtalálja a lányt. Jamal tehát nem zseni, nem csaló, és szerencséje sem sokszor volt. Nem tudja a világ összes kérdésére a választ, ahogyan az őt különféle kínzásokkal faggató rendőrnek is csak annyit felel: "nem kell zseninek lenni" - csak a válaszokat kell tudni.

Az angyali és erkölcsös: Millions

Boyle jól felelt, kitűnőre vizsgázott az Amerikai Filmakadémia előtt. A tőle megszokott és elvárt dübörgő elektronikus tánczenét ezúttal indiai ritmusokra cserélte, A. R. Rahman zeneszerző mindkét Oscar-szobrot megkapta érte (legjobb eredeti filmzene, legjobb betétdal). Anthony Dod Mandle kamerája rengeteg különböző helyszínen, stílusban áll helyt: a szeméttelep, a tévéstúdió, a rendőrörs, a Taj Mahal, a telefonközpontosok, a pályaudvar világa életre kel, egyre másabb világokba nyerünk bepillantást, mégis egységben marad ez a sok párhuzamos univerzum. A számtalan eltérő képet megfelelően egymás mellé kellett illeszteni (Chris Dickens, vágó): a főszereplő életét sikerült két órába belepaszírozni, és ellentétben a hasonló szerkezetű Benjamin Button-nal itt talán csak a legvégső kérdés előtt bicsaklik meg az addig egyenletes tempó, de ekkor már felültettek minket az érzelmi hullámvasútra, ahogyan a sok indiai, mi is tágra nyílt szemekkel várjuk, hogy kiderüljön, mi az utolsó kérdés. Simon Beaufoy forgatókönyve és Danny Boyle rendezése is Oscart ér, a legjobb film elismerését Christian Colson vette át. Nem szabad kifelejteni Loveleen Tandan nevét sem, aki az indiai részek társrendezéséért felelt.

Az élő és elismert: a Gettómilliomos

A Gettómilliomos talán rendhagyó Boyle filmnek tűnik, de cseppet sem az. A szereplők színesebb ruhákban járnak, és másképp törik az angol mint Boyle eddigi hősei, és sokezer kilométerre Európától is ugyanúgy alá vannak rendelve sorsuknak, vágyaiknak. Jamal ugyanúgy megmártózik a latrinában egy autogram kedvéért, ahogyan Renton is alászáll Skócia legrosszabb vécéjébe a Trainspottingben, a kezdeti idillben összetartó testvérek, barátok, bajtársak fájdalmas árulása, a működő közösségek szükségszerű felbomlása a rendező folyamatosan visszatérő témája. A Gettómilliomos Salim-Latika-Jamal hármasában visszaköszön a Sekély sírhant triója, de még A Partban is egészen hasonlóan cserélt helyet a nő életében a két férfi.

A Gettómilliomos mindezt egyetlen dologgal egészíti ki: a minden felett álló tiszta érzelem megjelenése az újdonság az eddigi filmjeihez képest. Danny Boyle megadja azt a szerelmes happy endet, amire mindenki várt a film utolsó fél órájától kezdődően, és nem hibáztathatjuk érte, de ez a boldog, felszabadult, ám naiv zárlat csak a bollywoodi idézőjelben tud érvényes maradni. Van a nyomornegyedekből van kiút, és meg lehet nyerni a fődíjat a gettóból is, de csak egy olyan világban, ahol a szereplők dalra fakadnak és táncra perdülnek a pályaudvaron.