Kapcsolódó anyagok

Ismét a Földre pottyan

David Bowie karrierje kezdetétől kacérkodott egy ilyesféle alak életre hívásával, a The Man Who Sold the World (1970) és a Hunky Dory (’71) lemezek után szállta meg a nagy ihlet, s alig 24 évesen döntött úgy, belevág az istenkísértő vállalkozásba, melyhez hasonlót még soha senki nem próbált.

A Ziggy Stardust (’72) lemez főszereplője fiktív alak, a Földre pottyant Messiás, intelligens és cinikus, szexi és karizmatikus, legfőképpen pedig a gátlástalanságig nonkonformista; viselkedése, öltözködése, nemisége, kisugárzása nem hozható közös nevezőre a kor erkölcsi, zenei és társadalmi viszonyaival. A lemez nem csupán kritikailag és kereskedelmileg hozott rangos elismeréseket, de divatot teremtett, a vakmerő újdonságra fogékony közönség lelkesen követte Ziggy-t, ki egy éven át rótta a világ színpadait. A páratlanul sikeres turné 1973. július 3-án, a londoni Hammersmith Odeonban tartott zárókoncertje Don Alan Pennebaker jótékony közreműködésével került filmszalagra (ő korábban Dylant és Hendrixet is megörökítette); mikor elindultak a kamerák, még senki sem tudta, miért is lesz olyan fontos ez a fellépés, miben rejlik rocktörténeti értéke – Bowie csak az utolsó utáni pillanatban, a nagy drámarendezők eleganciájával tudatta ezt velük.

Mick Ronson, a show gitáros sztárja
A koncert prológusa az öltözőben játszódik: Bowie komótosan cigarettázik, míg fodrásza és sminkese tesz-vesz körötte, majd felveszi a setlistet, sokadik alkalommal is végigfutja; a közönség már várja, ő mégsem siet. Festett arcú hölgyek és ifjak gyűltek össze a rituáléra, melyet a szőke, aranyszínű ruhába bújt Mick Ronson gitárjának vadmalac dörrenése nyit meg. A kamera ettől kezdve Bowie-ra és Ronsonra koncentrál, kétségkívül ők a show sztárjai; a kísérőzenészek (Trevor Bolder – basszusgitár, Woody Woodmansey – dobok) kevéssé karizmatikus figurák. A Hang on to Yourself után rögtön a címadó Ziggy Stardust következik, az előadás eléri az üzemi hőmérsékletet, a Watch that Man sodrása már megelőlegezi a totális őrületet, amely a Moonage Daydream-ben teljesedik ki. A mindvégig feltűnő ruhákat és erős sminket viselő Bowie egymagában beragyogja a sötét színpadot, magabiztos és zseniális és szexi, a közönség már látványától is megbolondul, mellette Mick Ronson úgy gitározik, mintha az élete múlna rajta. A zenekar nem fukarkodik a jól ismert lemezek dalaival, összesen 15 tételt vesznek sorra, mára klasszikussá nemesedett szerzeményeket, az előadás egyszerűen lehengerlő; jelen időben is tudni lehetett, hogy rocktörténeti esemény zajlik a színpadon. A koncert utolsó dala a Suffragette City, a comeback nyitánya pedig egy Velvet Underground feldolgozás, a White Light/ White Heat, mintegy tisztelgésképpen a New York-i bajtársak előtt (Lou Reed jelen volt az előadáson, de csak a hátát kaphatta el a kamera), majd megtörténik az, amire élő ember nem számított. Az ekkor alig 26 éves Bowie csendre inti a felajzott közönséget, és elmondja Ziggy végső monológját: „Ez egy nagyon különleges este volt, melyre sokáig emlékezni fogunk. Nem csak azért különleges, mert ez a turné utolsó állomása, hanem mert ez az utolsó show, amit valaha is csináltunk együtt.”. Mindenki döbbenettel hallgatja szavait, majd az énekes bölcsen elmosolyodik, és belekezd a Rock’n’Roll Suicide-ba.

„Bowie lefejezte a karrierjét”, „Rock’n’Roll öngyilkosság”, „Az utolsó előadás”, szóltak másnap a londoni sajtó kommentárjai. A közönség és a szakma egyaránt értetlenül állt a döntés előtt: rocksztárok nem szokták a sikereik csúcsán lerombolni önnön kultuszukat, Ziggy pedig irdatlan hírnevet és pénzt hozott, apadhatatlan aranybányává vált. Pusztulása éppen ezért volt szükségszerű: „A figura megszállottja lettem. Én voltam Ziggy Stardust, David Bowie pedig kisétált az életemből. Reménytelenül elvesztem a saját fantáziámban.”.

Rock 'n' Roll Suicide
Bowie-nak tehát meg kellett ölnie Ziggy-t, s csak három évtizeddel később, a jubileum alkalma és egy szerencsés véletlen egybeesése okán támasztotta fel a gyűlölt-imádott alakot. Az ily módon született DVD technikai specifikációi sajnálatos módon nem igazán méltók a rögzített esemény jelentőségéhez, ám ezért a lemeztársaságot terheli felelősség: ma már tudni, hogy a felvételhez csak az énekes ragaszkodott, az RCA kevésbé kívánt költeni az egyébként is sikeres produkcióra, ezért Pennebaker 16 milliméteres filmet használt, a drágább nyersanyagot nem finanszírozták számára, miként a technikusi személyzeten is spórolni igyekeztek. A film első, csonka változatát csak 1983-ban mutatták be: a felvétel tíz éven át porosodott, ez idő alatt még hangkeverés sem készült, a méltatlan módon elhanyagolt szalagok állapota rengeteget romlott. Bár a koncertet 2003-ban újravágták és kiegészítették (sajnálatos módon kb. 15 percnyi anyag így sem található meg a DVD-n, csak a satnya minőségű kalózkiadások tartalmazzák a kiesett részeket), a 4:3 arányú kép elmosódott, vibráló, VHS-minőségű. A PCM sztereó hangsávot Tony Visconti az évfordulós kiadáshoz rakta össze, ez egész jól sikerült; analógos ízű, természetes, bár itt is akadnak komoly hiányosságok. Ami pedig a járulékos tételeket illeti, találunk hangkommentárokat, egynémely számítógépes alkalmazásokat, az elegáns papírdoboz pedig kihajtogatható plakátot és egy szép információs füzetet rejt, melyben maga Pennebaker írja meg a három évtized után befejezett koncertfilm hosszú történetét.

A Ziggy Stardust utolsó koncertjét megörökítő felvétel értékét és jelentőségét azonban a legkevésbé sem csorbítja a technikai kivitelezés problematikus mivolta: a műanyag védőborítóba bújtatott fekete tok egy legendát, egyetemes értékű kincset rejt, mely után már meglehetősen nehéz hozzátenni bármit is a rockzenéhez – a katarzis mellett pedig elsikkadnak a hiányosságok.


Setlist:

01. Opening Credits/Intro
02. Hang On To Yourself
03. Ziggy Stardust
04. Watch That Man
05. Wild Eyed Boy From Freecloud
06. All The Young Dudes
07. Oh! You Pretty Things
08. Moonage Daydream
09. Changes
10. Space Oddity
11. My Death
12. Cracked Actor
13. Time
14. The Width Of A Circle
15. Band Introduction
16. Let's Spend The Night Together
17. Suffragette City
18. White Light / White Heat
19. Farewell Speech
20. Rock 'n' Roll Suicide
21. End Credits