David Fincher korábbi filmjeiben is előszeretettel beszél különcökről: zseniális sorozatgyilkosokról, hackerekről, pszichopatákról. A Mankhez legközelebb talán mégis a Social Network - A közösségi háló (2010) című film áll, amennyiben mindkét film valós személy történetét meséli el a siker, vagy éppen a sikertelenség felé vezető úton. Bár a rendezőre alapvetően jellemző a sötét tónusú hangvétel, a Mank melankóliája és szerkezete is különleges a Fincher életműben. A film főszereplője egy baleset miatt ágyhoz kötött, itt kell megírnia az Aranypolgár forgatókönyvét és innen emlékszik vissza eseménydúsabb éveire. A vidéki ház statikus képeit lendületes séták ellenpontozzák az MGM stúdió folyosóin.
Jack Fincher forgatókönyve szorosan követi a híres filmkritikus, Pauline Kael 1971-es cikkének gondolatmenetét, ami Orson Welles, a filmtörténet egyik legendás alakja helyett Herman J. Mankiewiczet mutatja be, mint az Aranypolgár szerzőjét. Kael szövegében részben azzal érvel, hogy egyedül Mankiewicz ismerte olyan jól William Randolph Hearst alakját, Charles Foster Kane karakterének minden kétséget kizáró ihletőjét, hogy egy ilyen pontos személyiségrajzot írhasson róla. Hearst és Marion Davies fontos szereplők a filmben is, egyértelműen Mank hozzájuk fűződő viszonya az egyik legemlékezetesebb szál történetben. A film tehát nem csak Mankiewicz, de Kael esszéje előtt is tisztelgés.
A kritikus továbbmegy az önállóan jegyzett forgatókönyvek méltatásánál; olyan művekben is felfedezi a kézjegyét, amelyeken csak társíróként van feltüntetve és megkérdőjelezi az ekkor épp alapvetésnek számító gondolatot, hogy a film szerzője a rendező – mely benyomást az Aranypolgár esetében felerősítette, hogy Orson Welles játssza a film főszerepét is. Egy ilyen erős állítást megfogalmazó, politikailag motivált és ellenséges cikkre természetesen egyből érkezett válasz, többek között Andrew Sarristól és Peter Bogdanovichtól is. Az így kialakuló sok éves vitának pedig új lendületet adott Fincher filmjének megjelenése.
Valójában Fincher az, aki jogtalanul használta Mankiewicz írásait – írja Jonathan Rosenbaum. Bár a film legjobb sorai állítása szerint Mankiewicztől származnak, a forgatókönyvíróként egyedül Fincher apja, Jack Fincher van feltüntetve a stáblistán, ami ebben a kontextusban a legnagyobb jóindulattal is csak hajmeresztő hibának mondható.
Egy ilyen zajos kritikai diskurzusban a film gyakran elvész az állásfoglalások és ideológiai pozíciók fejtegetése között. Ez a Mank esetében azonban annak is köszönhető, hogy a film az Aranypolgár körül bonyolódó vita mainstreambe emelése mellett nem teszi különösebben érdekessé sem Mankiewicz személyét – a filmben megjelenő forgatókönyvírók karakterükben alig különböztethetőek meg egymástól –, sem azt a világot, amiben mozog.
A harmincas évek Hollywoodjában kevéssé számítanak a forgatókönyvírók, bármilyen lehengerlő személyiségek legyenek is. Erről a Hollywoodról beszél kritikusan a film, ebben a közegben kívánja megmutatni főszereplőjét, Manket, akit egy nagydumás alkoholista sztereotípiájára egyszerűsít le. Pergő párbeszédekből bontakozik ki a történet, csak úgy kapkodjuk a fejünket az éles beszólások és replikák után. Manket, és a körülötte megjelenő forgatókönyvírókat, például Ben Hechtet vagy Charles McArthurt is elsősorban mint verbális tehetségeket ismerjük meg. Ez a film bizonyos pontjain szórakoztató, de a sok frappáns visszavágás teljesen ellehetetleníti, hogy közelebb kerüljünk a szereplőkhöz, hogy megértsünk valamit a főszereplő karakteréből, ami elvileg a film célja lett volna. Még nagyobb tévedés, hogy egyenlőségjelet tesz a szellemes beszédmód és a kimagasló íráskészség közé. Ez súlyos fantáziátlanságra vall a rendező részéről, főleg, ha a film alapvető drámája, hogy az írókat a hollywoodi filmkészítésben nyíltan semmibe veszik, ez Mank tragédiája is.
A filmből, ami az írói tehetség fontosságáról beszél, kimarad annak a megmutatása, hogy miben áll ez a tehetség – talán ez a legnagyobb hiányosság. Hiába fontos szereplő a gépírónő, Mank egy betűt sem mond neki tollba a filmben. Az írás folyamatából, a szükséges kreatív válságokból semmit sem látunk, az ihlet pusztán az alkoholhoz való hozzáféréstől függ. Nagy törvényszerűség ez a zsenik világában. Olyan hollywoodi filmekkel összehasonlítva, mint a Magányos helyen (Nicholas Ray, 1950) vagy az Alkony sugárút (Billy Wilder, 1950), amik dramaturgiailag elkötelezettek a forgatókönyvírók nehézségeivel, a Mank felszínes jegyzetnek hat a forgatókönyvírás margóján.
A metsző gúnyból és ironikus megjegyzésekből felsejlő kapcsolatok mindegyike szép. Herman J. Mankiewicz a nehéz, de szerető férj, szellemes forgatókönyvíró, a zsidók szerény megmentője és barátságos munkáltató. Gyerek, aki nem tűnik felelősnek a hibáiért, szenvedő zseni, akit nem értenek meg. Mank kritikátlan ábrázolásával viszont könnyű megbocsátónak lenni, egyrészt mert Mankiewicz valóban lenyűgöző és inspiráló ember volt, másrészt mert az egyoldalúság forrása, a rajongás a film egyetlen, számomra megejtő érzelmi dimenziója. Emellett Gary Oldman őszinte játéka teljesen magával ragadó, félmosolyai és nézései jelentik a film csúcspontjait.
Ellentétes szemszögből ugyan, de Orson Welles figurája hasonlóan egyoldalúra sikerült. A rendező személyiségének eltorzítása persze, ahogyan Joseph McBride is írja, a legkevésbé sem új jelenség az amerikai színtéren, de ettől talán csak még nehezebben védhető Welles sematikus ábrázolása. A karakteres rendező, a csodagyerek, aki állandóan csapkod és öblös hangon kiabál, egy mítosz, amivel különböző rendezők és kritikusok újra és újra le akarnak számolni. Csakhogy Welles sokkal több ennél, sokoldalú tehetség, aki már fiatalon világhírű rendező lett, nemsokára pedig már a stúdiórendszer kegyvesztettjei közé tartozott. Olyan, különlegesen termékeny alkotó volt, aki nem csak azért hagyott félbe egy projektet, mert nem kapott rá elég pénzt, hanem azért, mert eszébe jutott közben tíz másik. Filmjei sokfélesége remekül tükrözi egy folyamatosan dolgozó elme belső ellentmondásokkal teli gondolkodását, miközben szinte észrevétlenül kristályosodik ki valami tiszta, egyedülálló egység a munkáiban.
Bár Welles külső jegyei, beszéd- és munkastílusa valóban nagyon jellegzetesek voltak, a sémákon túlmutató, gazdag és játékos értelmezésük nem lehetetlen feladat, ahogy Richard Linklater Én és Orson Welles (2008) című filmjében is látszik, a rendezőt alakító Christian McKaynek köszönhetően. Fincher filmjében a Wellest játszó Tom Burke klisékre kénytelen hagyatkozni, pedig hangja és testalkata tökéletessé tehették volna a szerepre. A színész egyébként igazán egyedien használja fizikumát különböző karakterek megalkotásakor, ennek felejthetetlen példája Joanna Hogg Szuvenír (2019) című filmje.
A Mank vizuálisan is kiábrándító. Kísérletet tesz arra, hogy megidézze a klasszikus hollywoodi filmek hangulatát, de a vetített hátterek, néhány idézetszerű beállítás, az írógép hangja és a forgatókönyvszerűen jelzett jelenetváltások döcögősen működnek, mintha csak még jobban felerősítenék a digitális és az analóg filmezés közötti különbségeket. A nemlétező filmszalagon digitálisan létrehozott hibák szinte már nevetségesen hatnak egy ilyen ambiciózus film esetében. Fincher nem talál fogást ezen a világon, stiláris merevsége nem engedi, hogy az üres másolás helyett egyénítse az amerikai film noir hangulatát.
Fincher ugyanakkor meglepő nyíltsággal beszél filmipar és politika egyértelmű, mainstream filmben mégis ritkán tárgyalt kapcsolatáról. Ebben a könyörtelen rendszerben még egy olyan nagyhatalmú ember is bevallja saját kishitűségét, mint Irving Grant Thalberg. A történet egy másik, hangsúlyosabb szála szerint Herman J. Mankiewicz keményen elhatárolódik az Upton Sinclair ellen folyó lejárató álhíradó-kampánytól, amit az MGM stúdió a testvérével, Joseph L. Mankiewiczcel együtt dolgoz ki. Ez a kampány azonban nem filmekhez, sokkal inkább az újságokhoz kötődött, Hearst valóban kézben tartotta azokat a San Franciscó-i és Los Angeles-i napilapokat, amik Sinclairt gúnyolták.
Bár Herman ebben a konkrét esetben mutatott állásfoglalásáról semmilyen bizonyíték nincs, egyáltalán nem hat karakteridegennek ez a fajta ellenkezés – a különböző történetekből kirajzolódó, konzervatív Mankiewicz bár nem akart belépni a szakszervezetbe, valószínűleg nem engedett volna direkt politikai utasításoknak sem. A két Mankiewicz kapcsolata csak a film egyik mellékszála, mégis egy kevésbé túlzó, életszerű viszonyt villant fel két, ugyanabban a szakmában dolgozó testvér között. A hollywoodi filmipar kritikája egyébként megjelent Joseph L. Mankiewicz későbbi rendezéseiben is, például a Mindent Éváról (1950) vagy a Mezítlábas grófnő (1954) című filmekben.
A Mank mindezzel együtt a legkevésbé sem élvezhetetlen film, néhány vicces és őszinte pillanat lebilincselővé teszi a történetet. Az viszont nagy kár, hogy a rendező nem vette elég komolyan a leépüléstörténetet, idézetszerű párbeszédeivel és képi világával a könnyű sikerre játszik. Ami szomorú, az nem kell, hogy jópofa is legyen, ami viszont tényleg vagány, az nem lehet ilyen lapos. Herman J. Mankiewicz története nagyobb elmélyültséget érdemelt volna.
A Mank elérhető a Netflixen.
