Deák Krisztina: Ez a négy év kb. a magyar rendezők átlaga szerintem. Persze nagyon meggondolom, miből csinálok filmet, de alapvetően nem így működik a dolog. Egyszerűen egy könyvesboltban szaladtam bele Aglaja Veteranyi könyvébe, és úgy gondoltam, nagyon jó filmlehetőség rejlik benne. Nagyon egyszerű, hétköznapi dolgokról szól, de azért megemelve, metaforikusan is. Ahol játszódik, az is metaforikus, szimbolikus: a cirkusz, ahol minden feszültebb, életveszélyesebb, súlyosabb. Ami velünk, hétköznapi emberekkel történik, a cirkuszban felfokozottabban esik meg, és így ott az egyszerű családi ügyek is sokkal érdekesebbek, mintha egy konyhában egy lakótelepi lakásban látnánk őket. De ez nem cirkuszfilm – ezt hangsúlyozni kell, az emberek ugyanis már nem szeretik a cirkuszt - , csak cirkuszban játszódik. Sok minden van benne, ami több önmagánál. Egyébként visszatérve a várakozáshoz, kétévente kéne filmet csinálni egy filmesnek, ez lenne az egészséges. Hogy úgy mondjam, én most sokat tudok, és kár, hogy mire újra filmhez jutok, kezdhetek mindent elölről, mert elfelejtem ezt a tudást, mert ez egy olyan szakma, amit folyamatosan gyakorolni kell.
Az Aglaja előzetese
filmhu: A cirkuszjelenetek nagyon hitelesek, úgy tűnik, mintha hosszú cirkuszos együttélés során keletkeztek volna, mintha a produkció beköltözött volna egy vándorcirkuszhoz.
DK: Hát pont így történt. Sokat voltunk a Roncalli német-olasz vándorcirkusznál, a magyarországi cirkuszokat is mind végigjártam, laktunk is ott Stork Csaba látványtervezővel és Máthé Tibor operatőrrel. És ahol láttunk egy érdekes figurát, azt megjegyeztük, őket láthatjuk a filmben. Vagyis nem statiszták, hanem igazi artisták játsszák a cirkuszosokat. Nem voltam nagy cirkuszrajongó, de jobb is, ha az ember kívülről néz rá valamire, azt jobban tudja megmutatni. Ha valami nagyon mélyen érint, de el tudom távolítani, az jót tesz.
filmhu: De ez biztos rengeteg időt kívánt, vagy említhetném a színészeket is, akik érezhetően rengeteget készültek a szerepeik kedvéért. A legjobb példa Ónodi Eszter, aki mutatványokat tanult be, láthatóan fizikailag is sokat kellett gyakoroljon. A végeredmény, a film felől nézve az egész casting-folyamat nagyon alaposnak tűnik – hogy fért bele ez az idődbe, életedbe egy olyan mai magyar filmes közegben, ahol mindenki idő- és pénzhiányra panaszkodik?
DK: Arra büszke vagyok, hogy nem volt akciórendező, Ormos Ferenccel, a trükkmesterrel és Máthé Tibor operatőrrel együtt nagyon sokat ültünk együtt mindenféle kocsmákban, és rajzolgattunk, hogy milyen szerkezeteket kell csinálni ahhoz, hogy egy cirkuszi akció jól nézzen ki – máshol minderre lett volna akciórendező. De mi nagyon élveztük ezt a helyzetet, játékot. Rengeteg előkészület kell ehhez, például, hogy Eszterről ott fent a karikán csináljunk egy közelit, azt nem lehet ott a forgatáskor kitalálni, minden előre le volt rajzolva, ki volt találva. Eszternek pedig meg kellett tudni csinálnia a számokat, nyilván nem ugyanúgy, mint egy profi akrobatának – például nyilván ő nem lóg a saját haján, azt a cirkuszi trükköt nem tudta megtanulni, de ki volt feszítve a feje, egy krán tartotta őt, mert így volt hiteles. A Flygirlt alakító kislány, Solténszky Ráhel viszont a saját kaszkadőre volt: ő járt a plafonon - fél évbe telt, míg megtanulta -, nyilván volt rajta egy kötél, ahogy Eszteren is, amit a CGI aztán eltüntetett. És a baleset felvételét is mi csináltuk: leültünk, és kitaláltuk. A felkészülés sokkal-sokkal hosszabb idő volt, mint a forgatás. És mivel az utóbbi sokat csúszott, volt idő kitalálni, gyakorolni. Eszternek megizmosodott a háta, lefogyott, addig nyújtott, míg le tudott menni spárgába, leküzdte egy fél év alatt a tériszonyát, megtanult zsonglőrködni. Klasszikus módszereket használtunk.
Deák Kriszta rendező és Jens Nielsen
filmhu: Ez a klasszikus iskola, az, hogy bizonyos dolgokból nem engedsz, eléggé süt a vászonról, holott ma a különböző kényszerek épp ahhoz szoktatják az alkotókat, hogy alkudjanak meg, hozzanak kompromisszumokat.
DK: Remek szakemberek vannak a magyar filmgyártásban, rendkívül boldogok, ha bizonyíthatnak, nekem arra kellett vigyáznom, hogy a zűrös állapotok ne jelenjenek meg a filmen. Ha kellett, leálltunk, fél évig egy hangi dolog miatt nem csináltunk semmit, ami nagyon nehéz, mert az ember, amíg csinál egy filmet, az a fejében dolgozik, kockáról kockára jár, és ott kell maradjon minden, mert különben szétfoszlik a film, elfelejti az ember, mit miért csinált, mi miért volt fontos. Ez volt a legnehezebb, türelmesen kellett várni a hangdizájnra, ami nagyon fontos volt. A magyar filmekben általában reális hangok vannak, teát kavarok, kimegyek-bemegyek, itt azonban a kislány szorongása adott egy lehetőséget, hogy bizonyos hangok, amiket csak ő hall, felerősödnek: hallja a haj hangját, a követ, ezer más dolgot – ezt mi maguk csináltuk egy lengyel hangmérnökkel, akinek volt kedve ehhez a játékhoz, és akivel bementünk egy stúdióba kísérletezni. A haj hangja kábelmozgatásból lett, negyven hangsávon.
filmhu: Már másodszorra beszélsz játékról, az akciójelenetek kitalálása után, ami azért érdekes, mert az Aglaja egyik alapfogalma a gyerekség, mintha az egész filmet, filmnyelvet egy nagyon erős koncentráció, figyelem szervezné, de nem erőlködő, nyögvenyelős valami, hanem az a természetes figyelem, ami a gyerekekre jellemző – ahogy a gyerek megfigyeli a dolgokat. Mintha ezt támasztaná alá a sok közeli felvétel, és felerősített zajok, zörejek.
DK: Nagyközelieket és nagytotálokat próbáltam használni, ez a két beállítás található a filmben, az előbbieket a pótforgatási napokon csináltuk, amit könnyebb csinálni, de időigényes az is. Igyekeztünk figyelni arra, hogy ne legyen túl modoros, ne legyen túl sok, de azért minden Aglaja szemszögéből legyen fotografálva. Ahogy amúgy a könyvben is van, amelyben az írónő a gyerekkoráról mesél, de nem úgy, mint egy gyerek és nem is felnőttbölcsességgel. Ez volt érdekes, ezt próbáltam elkapni, ezt a két állapot közti valamit.
filmhu: Ezt én is éreztem, hogy a szöveg poétikája filmnyelvalkotó erővé tudott válni, s egy mechanikus irodalmi feldolgozás helyett autentikus adaptációt sikerült létrehozni.
DK: Én nem akartam az egész könyvet feldolgozni, ez a film nem egy kerek életrajzi történet. Beleraktam, kitaláltam dolgokat, amik adódtak, és örülök, hogy ezek Jens (Aglaja utolsó élettársa - a szerk.) szerint autentikusak, de én nem akartam lezárni, lekerekíteni a történetet, megmondani a tutit, hogy mi lesz a lánnyal. Hozott egy döntést, elindul a saját útján, a többit meglátjuk, nem tudom a receptet. Minden élettörténet különböző. Érdekes, hogy ma például a kereskedelmi tévék arra buzdítják a lányokat, hogy törjenek ki, míg Aglaja nem akar más lenni, mint egy hétköznapi valaki – erre a párhuzamra csak nemrég jöttem rá. A másik pedig a keletre nyugatra vándorlás motívuma, amikor valaki elveszti a kulturális közegét, rengeteg dolgot, amikor egzisztenciális okokból kivándorol, ez a ma sajnos aktuális veszteség is benne van a filmben. Nem aggódtam amiatt, hogy mikor mutatják be a filmet, mert olyan általános dolgokról beszél, amik száz év múlva is érvényesek lesznek, csak most még ez a két aktuális mozzanata is megmutatkozott.
Fotó: Valuska Gábor
filmhu: A színészekre visszatérve hosszú volt a próbafolyamat?
DK: Igen, nagyon sokat próbáltunk főleg a két kislánnyal (a gyerek Aglaját játszó Jávor Babett-tel és a kamasz Aglaját játszó Móga Piroskával), akik egymásból építkeztek. Játszottunk tükörjátékot, amikor egymással szemben állva csináltak ugyanolyan mozdulatokat, volt egy közös kutyájuk, akit együtt neveltek. A kislány megtanult pl. hegedülni, sőt Piroska előjátszotta Babettnek a kislány szerepét, és segített neki szöveget is tanulni, mivel akkor még Babett nem tudott olvasni. Hosszú folyamat volt, ahogy a Babett kiválasztása is – ő volt a 3427. jelentkező, nemrég megtaláltam a próbafelvételét. Akrobatikus tudású lányt kellett találni, aki tud cigánykerekezni, spárgázni, ebből is nagyon sok volt. De azt, hogy ő így néz ki a vásznon, ezt csak kamerán keresztül lehet látni, ezt a rengeteg érzékenységet csak a kamerán keresztül lehet érzékelni. Hála Istennek a szülők rugalmasak voltak, elengedték, mert azt, hogy az Ónodi Eszter a mamája, nem lehetett volna jól eljátszani, ha közben ott áll az igazi mama a kamera mellett. Húsz napig ott volt velünk. Sok mindenben nagy szerencsénk volt.
filmhu: A hMDB szerint 1974-ben az Áruló című filmben játszottál Latinovits Zoltánnal, erre hogyan emlékszel vissza?
DK: Latinovits? Szerintem a Szilágyi Tibor volt. Nekem legalábbis vele volt jelenetem. Vágó-asszisztens II. voltam akkoriban, én hegyeztem a ceruzát... Mikor valaki megbetegedett, Dömölky János rendező rám nézett, hogy akkor játsszam el én a szerepet. Arra emlékszem, hogy én vágtam alá a szinkront, és teljesen elrontottam a saját hanganyagomat, az eredeti hangot, és le kellett végül szinkronizálni. Nem volt ez egy komoly szerep, valakinek az álomképe voltam.
Jelenet a filmből
filmhu: Az Aglaja végül román-magyar-lengyel koprodukcióban jött létre, a lengyel szálat csak az együttműködés hozta, vagy voltak onnan ismeretségeid?
DK: A koprodukció által alakult, nem volt semmi kötődésem. Annyi volt, hogy a Zbigniew Preisner zenéit szerettem a Kieslowski-filmekből, meg is vannak, szoktam hallgatni a kocsimban. Egyszer épp egy forgatási halasztódásban voltunk, nagyon rossz volt a kedvem. Simon Ádám asszisztens tudta, hogy szeretem a Preisnert, szeretnék vele együtt dolgozni, így amikor valaki felhívott, és rossz angolsággal közölte, hogy ő Preisner, az volt a válaszom, hogy Ádám, elmész te a... Aztán megnéztem, és kiderült, hogy egy lengyel számról hívtak, és tényleg a Preisner hívott! Kiderült, olvasta a forgatókönyvemet, megérintette a nyugatra vándorló keleti művész motívuma, és érdeklődött. Nagy szünet következett, évekkel később egy pénzszerző előzetest vágtunk össze, ezt küldtem el neki, de még így is sok idő telt el, mire mi tényleg együtt tudtunk dolgozni. Én ezt a filmet némán vágtam meg, amit sosem csináltam előtte – itthon mindig előbb van meg a zene, és az határozza meg a kép ritmusát. A hosszú szünet miatt született a kényszermegoldás, de kifejezetten jó, hogy így történt, mert így a kép adja meg a ritmust, és erre írt Preisner filmzenét. Még a kabaréjelenet is némán lett megvágva, (ezt Darvas Ferenc komponálta), ahol a két lány táncol, csak azt tudtuk, hogy négynegyedes lesz a zene. Most már nem is vágnék a régi módon. Preisner amúgy azt mondta, ő mindig így dolgozik, kap egy kész filmet, arra kell zenét írnia.
filmhu: Jens, most hozzád fordulok, azt mondtad, tetszett a film – éreztél a főhős és a valós Aglaja Veteranyi között valami kapcsolatot, hasonlóságot?
Jens Nielsen: Ez érdekes, én akkor ismertem Aglaját, amikor írta a könyvet, és láttam, hogy alakította át az saját történetét fikcióvá. Mindenki azt szokta kérdezni, mennyire önéletrajzi ez a könyv, ami eléggé fáraszt, ugyanis nem ez a lényeg. Be kell ismerjem, hogy nekem a fikció és a valóság eléggé összekeveredik, nehéz eldönteni, mennyire különbözik a fikciós Aglaja a valóstól, mert sosem tudtam puszta fikciónak olvasni, fikcióvá távolítani a könyvet. Ami megfogott a filmben, az a főhősnő introvertáltsága, ahogy mindent magába fojt. Amikor az apa otthagyja a nevelőintézetben, azt vártam, hogy kitör belőle a fájdalom, de ő csak áll – és ez így hű a könyv szelleméhez. A könyv tele van ilyen jelenetekkel, ahogy a lány magába fojtja, tömi a dolgokat, a földet, követ. Mondjuk én, amikor olvastam, folyton sírtam...
Jens Nielsen
filmhu: Milyen volt a mindennapi élet Aglaja Veteranyival?
JN: Volt egy pici egyszobás lakása, tele könyvekkel. Terveztük, hogy összeköltöztünk, de hét év alatt sosem történt meg. Épp akkora helye volt, mint egy cirkuszos lakókocsiban...
filmhu: ...ezt szokta meg...
JN: ...ezt szokta meg, igen, kerestünk aztán helyet, hogy együtt lakjunk, de valahogy sosem jött el az ideje. De a lakása volt az irodája is, amelyből a színitanodáját üzemeltette. Leült az ágyra, felvette a telefont, és akkor az lett az iroda, mint egy postafiók-cégnél.
filmhu: Az otthon számára amúgy is a családdal azonosult, nem a hely, a lakás, hanem a személy számított – ír is erről.
JN: Rengeteget utaztunk. Ha megérkeztünk valahova, két másodperc alatt elfoglalta az előtte elterülő két négyzetmétert az asztalon, bárhol – kirakta a holmijait, kitelepült. De ha a barátokhoz mentünk látogatóba, akkor is. Egyeseknek ez nagyon visszatetsző dolog volt. Úgyhogy bárhova mentünk, mi ketten elfoglaltuk hat ember helyét. Volt benne egy ilyen „csak ennyi kell nekem, de az kell”, a saját tér jelentősége.
filmhu: Együtt éltetek, amikor megjelentek rajta a pszichés betegség jelei. Hirtelen vagy fokozatosan történ mindez?
JN: Fokozatosan. Eleinte csak valami fura dolgot észlel az ember, valami nem stimmel. Egyes orvosok szerint pszichoszomatikus depresszióban szenvedett, ami konkrét fájdalommal és testi jelekkel járó depressziót jelent. Észrevette, hogy az arca rohamosan változik, öregszik. Elkezdte számon tartani a szarkalábait, mennyivel nőtt a számuk egyik napról a másikra. Eleinte elütöttem azzal, hogy „de hát ez normális, hisz negyvenéves vagy”. De egyre jobban zavarta a dolog, egész nap a tükör előtt ült, elkezdett gyakorolni, könyveket olvasott, afféle akupunktúrás kezeléseket adott magának, hogy megmaradjon fiatalnak. Ez pár hétig tartott. Aztán jött a szemgond. Elkezdett rettegni, hogy romlik a szeme, hogy megvakul. Folyton a szemét mutatta, hogy nézzem meg, milyen piros, véreres, és nem volt az. Rögeszméi voltak. Odáig fajult a dolog, hogy már nem akarta kinyitni a szemét, úgy kellett vezetni, mint egy vakot. És ha valaki ennyire fél a vakságtól, ennyire hiszi, hogy meg fog vakulni, akár ténylegesen meg is vakulhat. Hetekig nem aludt, fel-felébresztett az éjszaka közepén aggódva. Aztán hirtelen javult az állapota pár órára, majd visszaesett. Orvosokhoz járkáltunk, mindenfélékhez, gyanúsakhoz, akik kihasználnak, kapott pszichoaktív gyógyszereket, amiket aztán lehúzott a vécén. Egy fél év alatt fokozatosan súlyosbodott az állapota. Pár alkalommal megkísérelte az öngyilkosságot, és egyszer aztán sikerrel járt. Tisztább pillanatában annyira akart élni, de a depresszió legyűrte.
Ónodi Eszter a filmben
filmhu: Ahogy most azt meséled, hogy Aglaja nem tudott mit kezdeni az öregedéssel, az elmúlással, eszembe jut egy mondat, egy kulcsmondat a filmből: „Csak addig voltam valaki, amíg meg nem születtem.”, ami teljesen ideillik. Hogy a fizikai létezésben van valami természetellenes. Neked mit jelent ez a mondat?
JN: Nekem ez az egyik kedvenc mondatom. Az anyja folyton a halál ellen küzdött, Aglaja olykor attól félt, az anyja megőrül, és így nekem ez a mondat arról szólt, hogy nincs ereje az anyja ellen harcolni.
filmhu: És akkor megkérdezem erről a mondatról Deák Krisztinát is!
DK: Ez az egyetlen mondat talán, amit egy az egyben átvettem a könyvből a narrációba. Erős mondat, nem szabad magyarázgatni, többet mondani róla csak képekkel lehet. És ez a film.
A szemlés bemutatón készült videónk:
