filmhu: Önmagában meglepő, hogy Te filmesíted meg Kertész Ákos A gyűlölet ára című regényét, részint ezért is fontos, hogy egy több évvel ezelőtti kvázi-„felkérésről” beszélünk. 

Dettre Gábor: Simó Sándor javaslata volt, hogy ebből a munkából írjunk valamit, aztán csináljuk meg. Be is indultak a dolgok, majd egyik remek producer a másik után mulasztott el effektív lehetőségeket. Az elképesztő dilettantizmuson túl: először egy osztrák, aztán egy román producer „ment tönkre”, végül kiderült, a producer, akivel éveken keresztül dolgoztam – a Felhő a Gangesz felettet is vele kezdtem el – a nevemet aláhamisítva az NKA-tól pénzeket vett föl. Otthagytam. Aztán hol az ORTT pályázatot tolták el - öt perccel később érkeztek, az utolsó pillanatot mulasztották el -, hol az Eurimages-hoz felejtettek el pályázni. Évek óta folyik ez az ügy, de ez mégsem jelenti azt, hogy kényszeresen le akarnám forgatni ezt a filmet. Nem tudom, kerülhet-e Magyarországon valaki olyan „szerencsés” helyzetbe (egy-két esetről hallottam csak), hogy a megkapott pénzt egy másik ötletébe átviheti, átteheti. Ha erre lehetőség volna, már rég’ megtettem volna, de mivel nincsen – nekem nincs -, akármennyire kevés pénzt is kapok valamire, azt mondom, már ezzel is beljebb vagyok, és megpróbálom végig vinni a dolgot. 

filmhu: … és „kényszerből” leforgatódik a film…

D.G.: …legalábbis kényszeresen próbálok további pénzeket keresni, és ha az is összejön, leforgatni a filmet. Mert magát a filmkészítést szeretem. És mert meg kell élnem.

Mindenek dacára: jó lehetőséget láttam arra, hogy ebben - az egyébként első ránézésre valóban nem nekem való - bűnügyi történetben kifejtsem azt, ami filmesként érdekel. Eszembe jutott (csak mert most görög filozófiát olvasok), egy mondat Biasztól. Azt mondta: az emberek túlnyomó többsége rossz. Itt és most különösen egyetértek vele. Nos, egy mai Magyarországon játszódó krimiben – egy széles társadalmi tablóval - könnyen tudok erről beszélni. Filmünk azonban meglehetősen tipizált, a realitásoktól „elemelt” lesz. Nem szívesen használom a „karikírozás” és a „meseszerű” szavakat. A Gangesz példájával élve: az sem „karikírozott” vagy „meseszerű”, de a beszarásokon túl senki sem találhat benne sziklaszilárd realizmust. Valahogy elemelt, és ez is az lesz. 

filmhu: Nehezen képzelhető el két, olyannyira ellentétes személyiség, „másként gondolkodó”, mint te és Kertész Ákos.

D.G.: Emberileg nagyon szeretem őt, méltányolva, amit képvisel. De sok szempontból - hogy úgy mondjam, művészileg - másként közelítjük meg az élet alapvető kérdéseit. Ez nem baj. Ákos írta – beszélgetéseink alapján – a forgatókönyv legalább hat-hét verzióját, majd én írtam az utolsó kettőt, tőle függetlenül. Nem akartam mást, mint „kicsikarni” belőle mindazt, amit erről a történetről gondol, eljutva az én irányomba mindaddig, ameddig ez lehetséges. Egy ilyen helyzetben – mikor más írja a filmedet - az történik, hogy fölállítják számodra egy szituáció premisszáit, amiken te valahogyan elindulsz. A múltban én állítottam föl ezeket a premisszákat, ám előfordulhat, hogy ez, a számomra új helyzet jobb eredményt szülhet. Mert - ad absurdum - ha nem látok egy idegen történetben semmit, akkor is tekinthetek rá úgy, mint egy más által nekem készített feladatra, mint valamire, amit meg kell oldanom. Vagyis a dolog beindít, stimulál. 

filmhu: Mennyire tartod fontosnak, hogy a regény - és a film - főhőse, „Zafír”, a nyomozó, roma?

D.G.: Ákost elsősorban ez izgatta. Engem az idegensége izgatott általában. Sőt tovább mentem és valamilyen értelemben idegenné tettem azokat a figurákat is akiket Ákos nem. A regényben a nyomozó felesége egy magyar származású, külföldön született, akcentussal beszélő nő. Van a filmben zsidó, erdélyi magyar és román, és egy – mindenkit sztereotipikusan gyűlölő – ősmagyar. Itt mindenki utál és mar mindenkit. Mert végső soron arról beszélek, hogy nem csak a cigányt, és nem csak a zsidót nem kell gyűlölni – hanem a többieket sem. Ebből az általános utálatból lép majd ki a főhős. A szeretetről, mint egyetlen megoldásról, szól a történet – akárcsak a Gangesz, vagy bármelyik dokumentumfilmem. A szeretetről, amit ma már nem csak önzésből, hanem elvi síkon divatos errefelé elutasítani, közhelyként kezelni. Az életben és a művészetekben egyaránt.

filmhu: A realista regény nyilvánvalóan erősen foglalkozik a cigányság-p-roblematikával. 

D.G.: Az alaptörténet szerint egy cigány származású nyomozóra rábíznak egy gyilkossági ügyet. Egy újgazdag milliomos műkereskedőt brutálisan megölnek. A háttérben bűn, perverzitás, betegesség. Az áldozat maga is egy tróger, egy kegyetlen állat. A gyanúsított – akire rá akarják verni az ügyet – cigány. A nyomozó érzi, valami nincs rendben. Egyre elszántabban kutat tovább, egyre mélyebbre kavarodik egy szövevényes, korrupciós történetben. És egyre mélyebbre keveredik önnön kétségekkel, keservekkel teli, bűnös lelkébe. Kevés „jó” figura van a filmben. A sok mocsok mögött hiányával tűnik elő a szeretet.

filmhu: Mivel a gyanúsított cigány, érdekes lehet, milyen a főhős (a nyomozó) viszonya a saját identitásához, és hogyan éli meg azt.

D.G.: Egy intelligens, jogi egyetemet végzett intellektuelről van szó, akit egy magyar ügyvéd nevelt föl. Ránézésre sem egyértelmű, hogy cigány, inkább „érződik” rajta.  Mindazonáltal állandóan szembesül saját cigányságával. A nyomozás során találkozik egy tizenhat év körüli, Erdélyből szökött cigánylánnyal, aki a gyanúsítottnál rejtőzködött. Egy bútorraktárban talál rá, koszosan, egy mocskos antik szekrényben. A lány – fizikuma alapján – érett nő. A férfi nős. Lefekszenek egymással. Mivel a lánynak nincs hova mennie, a férfi hazaviszi őt. Aztán – mivel felesége gyanút fog – azt hazudja, visszaszállítja Romániába. Valójában az apja balatoni nyaralójába utaznak. Fontos, hogy a feleség – mint az ilyesfajta, Kelet-Közép Európában letelepedő amerikai származásúak – lelkesen csillogó szemmel segíti az itt élőket, hogy azok végre „megtanulják, mi a demokrácia”. Sokszor van ebben jelentős hozzá nem értés, naivitás, butaság, és az erősebb helyzetéből fakadó „lekezelés”. A nő - mellesleg zsidó származású -, angoltanárnőként dolgozik, és az iskolában őszinte szeretettel keresi az olyan szituációkat, ahol „segítőként” léphet föl. A román-szálat egyébként „kényszerűségből” tettük bele a forgatókönyvbe, mert lehetőség mutatkozott a román koprodukcióra. Ez közben meghiúsult, de az ötletet azóta megkedveltem, mert így – az ideérkező rendőrökön és a néhány bukaresti jeleneten keresztül - kiterjeszthetem a korrupciót, a rothadást, a teljes kilátástalanságot az egész régióra. 

filmhu: Lehetséges, hogy a nyomozó a kvázi-szerelmi szál kapcsán ütközik bele leginkább a saját identitásával kapcsolatos, eddig talán maga előtt is eltitkolt problémákba? Azon túl, hogy ha nem is követ el bűnt, erkölcsi értelemben nem „makulátlan”…

D.G.: Jogilag bűnös, erkölcsileg – szerintem – nem. Aztán meg elrejti a kiskorú lányt, akit így „kivon” a nyomozásból. A cigánylányhoz fűződő kapcsolata – el nem tudta volna korábban képzelni - a felszínre hoz számos kérdést. Elgondolkozik azon, vajon ez a „vér szava”-e. Ezt persze rendkívül finoman akarom kezelni. Ezért jó ez a korántsem filozofikus-lélektani, hanem elsősorban nagyon is konkrét, materiális síkra helyezett bűnügyi háttér.

filmhu: Ha nem ismernélek téged és a munkáidat, naivan kérdezhetném: no de miért nem forgatsz inkább zsánerfilmet (esetünkben: krimit)? Azonban úgy sejtem, a műfaji filmet nem hogy nem kedveled, hanem egyenesen elutasítod.
 
D.G.: Nagyon kevéssé, vagy sosem érdekeltek igazából azok a filmek, melyeknek lényege a történetükben van. Sokkal inkább az foglalkoztat, hogy a történetbe belekeveredett emberekről mit tudok, gondolok; hogy ők mit jelentenek, mit gondolnak, éreznek, hogyan viselkednek és, hogy milyen társadalmat, közösséget formálnak abban a bizonyos közegben, amelyben élek, amelyről írok, vagy forgatok. Nem tudnak izgalomban tartani az olyan filmek, amelyeken sokan lerágják a körmüket. Nem tudok izgulni celluloid-emberekért. Én a dolgok miértjével vagyok elfoglalva, a celluloid-hősök mögötti igazi tartalommal, engem a választások lélektani motivációja izgat, és nem maga a választás. Így nem érdekel az sem, ha valaki bal- vagy jobboldali, nem érdekel, milyen a vallása, csak az, hogy az egyes döntéseiben mennyire őszinte, mennyire motiválja őt a környezete, milyen módon lavíroz ilyen-olyan nézetek, „oldalak”, vallások között, és hogy mennyire káros, vagy éppen építő egy bizonyos társadalmi szituációban. 

filmhu: Mit gondolsz a bűnről? 

D.G.: Minden jogrendszer jelentős részét a hatalmi törekvések, a csőcselék, a tömeg furmányos kordában tartásának sokszor nyilvánvalóbb, sokszor burkoltabb szándéka határoz meg.  A hatalmukért rettegők határozzák meg, mi a terrorizmus – semmiképpen nem az ő formálisan folytatott hadjáratuk, melynek embermilliók esnek kiszolgáltatott áldozatául – és a hatalmukért rettegők csinálnak magukból – míg egyszersmind tetszelegnek az országért aggódó „honatya” egyébként nem feltétlenül komikus szerepében – szóval ők csinálnak magukból öreg korukra pojácát a magyar parlamentben. Vagyis minden szinten így működik a dolog, és tényleg semmi nem az, aminek látszik. 

Mindannak a jelentős része, ami körül vesz minket: bűn, akkor is, ha ezt „normálisnak” tekintik-tekintjük. Viszont a jogrendszer által bűnként meghatározott emberi cselekvések nagy részét nem tartom bűnnek. Elfogadom az élethez való jogot és annak védelmét. De például a magántulajdon védelmét – illetve azt, hogy az jogrendszerünk alap-ideája lett - erkölcsi szempontból elutasítom, és tragikusnak tartom. Vagy, hogy a filmről beszéljek, a szexuális viselkedéssel kapcsolatos korlátozásokat önkényesen és bután meghatározott dolgoknak érzem, amelyek az emberi élethelyzetek jelentős részére nem alkalmazhatóak. Mégis alkalmazzuk őket, bár megnyomorítanak minket, és ha ezt a korlát-rendszert áthágjuk, kigolyózzuk magunkat a társadalom tisztességesnek tartott – voltaképpen csak álságos és megalkuvó - feléből. Voltak olyan korok – nem is olyan régen –, amikor az ember erkölcsi érzéke találkozott az őt körülvevő társadalom jogi elvárásaival, de ez ma már nem így van. Magyarországon különösen nem. A gondolat, a szó, a tett mélyebb értelmében itt szinte semmi nem igaz. Mindennek megvan a logikus magyarázata. De engem – aki valamilyen okból itt élek, és azt is csak egyszer – ez nem vigasztal.

Az etika és a jog az én olvasatomban ma már sokkal távolabb áll egymástól, mint amennyire az számomra elfogadható. Állandó igazságtalanságot, kiszolgáltatottságot, megnyomorítottságot és ezekből fakadó összeütközést érzek. Azt elfogadom, hogy – mivel ennyien élünk a Földön - szükség van ezekre az iszonyatos korlátozásokra, a korlátozottságra. Azt azonban már nem, hogy mindez párhuzamosan történik a legszélesebb néprétegeknek „szánt” szabadság állandó hangsúlyozásával. Miközben egyre inkább korlátok közé vagyunk szorítva, annál gyakrabban hallunk már-már korlátlan szabadságunkról. Vagyis egyre szövevényesebb hazugság-gomolyagban vergődünk. Élhetnénk ugyanis egy olyan világban is, melyben egy közös élet szükséges feltételeinek kialakítása és fenntartása érdekében tudatosan vállalt, ismert korlátok között élnénk. Nem szabadon, azonban nem is hazugságban. De ez most korlátolt is, hazug is. Eljutottam oda, hogy gyakorlatilag mindent megkérdőjelezek, s még az engem, vagy minket érhető legnagyobb hatású „bűnök” tekintetében is - mint amilyen a magántulajdon elleni támadás, vagy amiről sokat beszélünk mostanában, a terrorizmus -, más véleményen vagyok, mint általában az emberek. Egyikben sem hiszek egyáltalán.

filmhu: Amennyiben?

D.G.: Döbbenten nézem, hogy a hatalom birtokosai (az öltönyös politikusok és üzletemberek, az uniformisos katonák, sőt a papi díszbe öltözött pápa, püspökök és bíborosok), együttes erővel, templomokban, Fehér Házban, Kremlben, nemzetközi és nemzeti összejöveteleken, filozofikusan megtámogatott gondolatokkal, lélektani hadjárattal, és – legfőképp! - fegyverekkel felvértezve védik erotikusan imádott hatalmukat; vért fröcsögve ki-kinyilatkoztatva, hogy aki az ő körülbástyázott hatalmi rendszerüket megpiszkálja, sérti vagy nyíltan megtámadja, az a terrorista. 

filmhu: De mi van az ártatlansággal?
 
D.G.: Ártatlan emberek állnak akkor is, mindkét oldalon, amikor évtizedekig tartó lassú diktatúrával, vagy éppen – demokráciának látszó - erőteljes imperialista ráhatással, generációkra előre megnyomorítanak egy egész társadalmat. Ez és így történt - és történik - például ebben az országban a lelkekkel az elmúlt tíz-tizenöt évben. De ez „szentesített”, hivatalos. És nem olyan „látványos”, mint amikor valakinek a kocsija alá bombát rakunk, és az fölrobban. Ha belegondolunk: nincsenek ártatlan emberek. Ha itt ma Magyarországon, bármely szakmában, bármit – jót vagy „rosszat” – akarsz tenni, a gyűlölet, a rosszindulat és az agresszivitás olyan iszonyatos skálájával találod szembe magadat, hogy mást nem igen érezhetsz, mint keserűséget és kiszolgáltatottságot, ami ha beérik, óhatatlanul valamiféle robbanáshoz vezet. Számomra tökéletesen érthető, hogy ennél jóval extrémebb helyzetekben – Észak-Írországban, Baszk-földön, Irakban, Csecsenföldön vagy Izraelben – terrorisztikus módszerekhez nyúlnak.

Csakhogy a hatalom birtokosai számára ez elfogadhatatlan. Ha a kiszolgáltatott, a megnyomorított hátba szúr: az nem módszer. A hatalmasok elfogadott módszere, hogy van egy államuk, egy kormányuk, egy hadseregük, és – némi túlzással – van postájuk, amely elviszi a hadüzenetet. 

filmhu: Hogyan viseled, hogy egy ilyen egzotikus helyen („szaktársaid” többségével egyetemben) évekig „görgetsz” magad előtt, vagy magad után egy-egy történetet, ötletet?

D.G.: Ez szegény ország. Állandó, folyamatos munkára azoknak sincs lehetőségük, akik nagyon komoly szakmai sikert arattak külföldön, vagy közönségsikert Magyarországon. Én még egyiket sem. Ugyanakkor nem őrjíthetem meg magam azzal, hogy állandóan felspannolt állapotban a történeteimen töprengek, időről időre dühödt sajtóértekezleteket tartva, ahol elmondom, hogy épp’ most melyik oldal „nyom”. Így hát igazából hónapokig nem foglalkozom a történeteimmel. Megfeledkezem róluk. Csak élek. Nem keserűséggel – vagy csak kevéssel – hisz mindig az alkotás és a szemlélődés dilemmájában éltem. Persze jó lenne, ha én hozhatnám meg az erre vonatkozó döntéseket. Vagy kisebb filmeket készítek – mint most is -, különböző televízióknak. Közben persze érlelődik bennem, ott van az agyam egy zugában valahol mélyen a történet. És elő-elő jön. Aztán visszasüllyed. Esetleg örökre, s akkor csupán keserű kielégítetlenség marad utána. Állandó felkészültségben vagyok; jegyzetelek, ezrével vannak olyan feljegyzésem, mint: „A Nő otthon a babákkal játszik”. Mint az ember határidő naplójában a bejegyzések: „Horváth Rózsit hívni – fontos!” Majd – mondjuk, egy  hónap múlva – kinyitom esszenciálisan fontos jegyzetfüzetemet, és már fogalmam sincs arról, hogy ki játszik, milyen babával és  melyik el-nem készült filmemben. Mint a határidő napló idővel idegenné váló nevei, bejegyzései, olyan idegenné válnak saját ötleteim.