Argejó Éva: Kilesett életek
Mihez kezd majd az utókor azzal az évtizedek alatt felhalmozott titkosszolgálati iratanyaggal, melyet a román rendszerváltást követően ma az e célra létrehozott levéltárban őriznek? Kukkolási jegyzőkönyvek című dokumentumfilmjében ezt próbálta felderíteni a Román Televízió Magyar Adásának újságírójaként Bukarestben élő Kós Anna.
Filmjében a rendező egy konkrét ügy szereplőinek, az egykoron Nagyváradon tevékenykedő Ady Kör tagjainak, jogászoknak, újságíróknak és a Securitate akkori illetékes vezetőjének megszólaltatásával alaposan és sokrétűen körbejárja a róluk szóló iratok keletkezésének történetét. Az erdélyi magyar értelmiség tagjainak – köztük a Securitate által meghurcolt Cs. Gyimesi Éva – megszólaltatása a rendezőnő filmjének hiteles forrássául szolgált.
A Kukkolási jegyzőkönyvek-ben a Ceauşescu-éra titkosszolgálati iratanyagát kézhez kapott megfigyeltek dinamikus „egymásnak felelgető” stílusban, szót szóba öltve, egymást kiegészítve mesélik el az akkori eseményeket. A történetet mozaikszerűen felépítő, a múltat a jelennel összekapcsoló cselekményvezetés során Kós Anna kiváló ritmusérzékkel váltogatja a különböző nézőpontot képviselő visszaemlékezéseket az állambiztonsági iratanyag vizuális megjelenítésével. A dossziék szereplőire vonatkozó utasítások és parancsok felolvasásával, s a szöveg kamerával való nyomon követésével egyben a titkosszolgák nézőpontját is beemeli, tágabb kontextusba helyezve ezzel a korabeli eseményeket. Szöveg, kép és hang egyidejű kapcsolatának szokatlan és vizuálisan nagyon eredeti felfogása, mikor a kamera lefelé pásztáz a felolvasott iratanyag szövegén, miközben egy belső képkivágásban korabeli film eseményeink szemtanúi lehetünk. A film a Securitate működésének komplex bemutatására törekszik, s az elbeszélt történetekhez kötődően a korabeli állambiztonsági oktatásban használatos filmrészletek beépítésével a rendező megismertet olyan operatív technikákkal és módszerekkel is, mint a titkos zárnyitás vagy lehallgató készülékek lakásba való beszerelése. A román társadalomban kollektív rémképként élő módszerek és eszközök látványa ma különös borzongással tölthetik el a nézőt. A film egyik különös hangulatú jelenete a szereplők múltbéli „nyomolvasása”. Az iratanyagukhoz kapcsolt korabeli „lesi” fotókból rég elfelejtett személyek, tárgyak, hangszerek s mindezekkel örökre letűnt hangulatok bukkannak hirtelen elő. A múlt nyomaiból visszafejtett személyes történetek idéződnek itt fel, egy különös nézőpontból – az állambiztonság „tekintetből” rekonstruált saját ifjúságuk ez.
A Temes megyei Securitate egykori helyettes vezetőjével folytatott beszélgetésből a néző autentikus információkhoz juthat a titkosszolgálat belső működési mechanizmusáról, nevezetesen a besúgók beszervezéséről és mozgatásukról. A rendező, aki mindvégig háttérben marad, és kérdéseivel sem provokálja a volt belügyis tisztet, kiváló szereplőválasztásával teszi nyilvánvalóvá a néző számára, miféle erkölcs nélküli emberek mozgatták ezt a szervezetet. A volt Secus, quintesszenciájaként az általa képviselt belügyiseknek, önfeledten meséli, milyen kedvvel végezte annakidején a munkáját, s jelenleg egy nagy román biztosítócég igazgatójaként gátlástalanul kínál életbiztosítási szerződést riporterének. A vele készített interjú egyben felvillantja a volt titkosszolgák rendszerváltást követő karrierlehetőségeit is a civil társadalomban.
Kós Anna tárgyilagosra formált filmjét nézve olyan érzésünk támad, mintha egy hologramot forgatnánk a kezünkben: a sok ezer eset közül kiválasztott egyetlen történet átélhetővé teszi számunkra az egész rendszer struktúráját. Bonyolultsága miatt azonban a különböző nézőpontokból és emléktöredékekből kirajzolódó történet érzelmileg és erkölcsi megítélését illetően mégsem áll össze egy megnyugtatóan lezárható, kerek történetté. A film egyik szereplője aszerint osztályozza a besúgókat, hogy ártottak a tettükkel, közömbös volt a cselekedetük, vagy paradox módon akár még jót is tettek vele valakinek. Felosztása szerint a szándék határozza meg a tettet, de vajon képes-e megérteni az utókor a besúgók akkori, valós indítékait? Hogy mi valójában e dossziékban őrzött információk jövőbeni funkciója, közügyként kezelhetők-e, avagy a magánélet részét képezik – ezt jogász és újságíró szereplő bevonásával boncolgatja tovább a filmrendező. Ám a nézőpontok nem egyeznek, s nem jutnak egyetértésre azt illetően, hogy a lélek megtisztulását elősegítő, vagy a történelmi múltfeltárást szolgáló adatok ezek, esetleg csak egy hivatali procedúra részét képezik? A rendezőnő utolsó képsora vizuális üzenet is egyben: a polcokon sorakozó állambiztonsági dossziék teljes mivoltukban való felmutatása, majd a polcsorok lassú egymásba záródása és a teljes elsötétülés a kérdés feloldhatatlanságát sugallja az utókornak. A film végére nyitva marad a kérdés: a titkosszolgálati adatok feltárulásával múlt, jelen és jövő miként kapcsolódhat egymásba a kelet-európai történelem e sötét szegmensében? A rendező nem ad megnyugtató választ az általa felvetett problémára, de filmje éppen ettől válik izgalmassá és továbbgondolásra késztetővé.
(Kós Anna: Kukkolási jegyzőkönyvek, Románia, 2007–2009)
(A további írások a filmcímekre kattintva olvashatók!)
Berta János: Gólöröm helyett…
Mindig tisztelettel állunk azok előtt, akik saját, személyes traumák elszenvedése után nem csupán lábra tudnak állni, hanem (számunkra) emberfelettinek tűnő akaratról és erőről tanúskodva kiemelkedőt alkotnak.
A Gólöröm című film hősei amputált végtagú focisták. A sierra leonei polgárháború sebesültjei vérre menő harcot folytatnak a focipályán: ki kaparintja meg a mankók erdejében a labdát, kinek sikerül a félkarú kapusnak gólt lőni. A film azt a hihetetlen szenvedélyt, a játék (és a győzelem) iránt érzett elkötelezettséget mutatja be, amely ezeknek a háborús sebesülteknek a mindennapjait meghatározza.
Sajnos azonban Agusti Sergi filmje némely esetben sokkal emelkedettebb szintre helyezi a játékosokat, illetve cselekedeteiket, mint ahol azok feltehetően vannak: az állóképek kimerevítése, elszíntelenítése és a sokkoló hatást kelteni szándékozó zene, hangeffektusok használata sokkal inkább a pátoszt, a brutális életszituációt és a sajnálatot hangsúlyozza, mintsem azt az izzadságszagú, de valóságos (és éppen ezért emberfeletti) küzdelmet, ami a sportemberek mindennapjait jellemzi.
A „valóság” így is elég abszurd és érzékletes: hiszen a fura, kényszerből ugrándozó mozgás, vagy a kar nélkül a labda után vetődő játékos látványa tökéletesen (és intenzívebben) mutatja meg a néző számára a játékosok helyzetét, mint ezek a stilizált, patetikus állóképek. Sokkal átélhetőbb az a kép, amelyen premier plánban látunk két lábat, majd a kamera finom távolodásával érzékeljük, hogy a két lábhoz nem egy, hanem két törzs tartozik, mint azok a kimerevített képek, amelyeken valaki éppen labdába rúg. A némi politikai áthallástól sem mentes filmben (Kelet legyőzi Nyugatot – akár a polgárháborúban szemben álló felek valós metaforái is lehetnének) számomra sokkal többet árul el a homokba rajzolt focipályán, léptekkel kimért kapura törő csoport küzdelme és sikerélménye egy-egy gól vagy csel után, mint ennek stilizált ábrázolása.
Ezek nélkül a képek nélkül is érzékeljük, milyen kivételes emberek ezek a sierra leonei fiúk, és nem csupán mi, hanem saját társadalmuk is: úgy veszik körbe a drukkerek a focistákat, mintha csak Beckham állna a Milan vagy a Galaxy szurkolóinak gyűrűjében. A kevés verbális megszólalás is ezt támasztja alá: olyan focistákról van szó, akik a kapusnak direkt arra az oldalára rúgják a 11-est, ahol hiányzik a karja – mert így könnyebb gólt rúgni. Kár, hogy ezt a filmkészítők ezt nem ismerték fel, és megragadtak saját csodálkozásuknál, fennkölt hatáskeltésüknél ahelyett, hogy a focisták emberi mivoltára koncentráltak volna. Fontosabbnak tűnik a megdöbbentés, mint a kollektív gólöröm…
(Agusti Sergi: Gólöröm / One Goal, Spanyolország, 2003–2008)
Gyökér Róbert: Az őserdő peremén
A városba vezető út félelemmel van kikövezve. Az esőerdő oltalmazó ölelését elhagyva egy új logika mentén szerveződő világ körvonalai kezdenek kibontakozni. A Kamerun nemzeti ideológiáját hirdető kultúrtáj azonban sokkal inkább a bizonytalan jövő ínséges földje a bagyeli pigmeusok számára, mintsem a lehetőségek hazája. A korábban relatív bőségben élő törzs mindennapjai megrendülni látszanak, amint a civilizáció – a polgárjog számukra értelmezhetetlen dogmáival karöltve – mind nagyobb és nagyobb szeletet hasít ki életterükből. Biztos pontot ebben a zűrzavaros világban egyedül identitásuk megőrzése jelenthet. Ennek a törékeny, a hagyományos életmód elemei által működtetett szerkezetnek a védelme az, ami mindennapi törekvéseiket áthatja, ami ősi riválisuk, a bantuk elleni küzdelem során ösztönzi őket, amikor tanulni küldik gyermekeiket az esőerdő szélén létesített missziós táborba, vagy amikor az életükben bekövetkező fordulatokról a közösségi dalokban újjászülető hagyomány formájában megemlékeznek.
A városba vezető út azonban felejtéssel van kikövezve. Egy kísértés, melyet a modern életmódnak a piac logikája alapján szerveződő világa szüntelen felerősít, s melynek végpontja sokuk számára csak a munkanélküliség alkoholizmusában összegződik. Az eredmény a modernitás iránti vágy meghasonlott keserűsége, mely az erdő hívószavára újjáéledni látszó identitásban, a visszatérésben ölt testet.
Az erdő azonban már nem a régi. A szellemek rég elvándoroltak a fák hűs árnyai alól. A halál kilovagolt a városból, magával hozva a modernitás talán egyik legsúlyosabb csapását, az AIDS-t. Az esőerdőben kígyózó kőolajvezeték monoton gépi zaja elriasztja az állatokat, lecsökkentve ezáltal vadászterületeiket, a bürokrácia útvesztőit ismerő bantuk pedig minden alkalmat igyekeznek megragadni, hogy a jogi ügyekben való járatlanságukat a saját előnyükre fordítsák.
Hogy milyen túlélési lehetőségeik maradtak a pigmeusoknak, az nehezen mérhető fel, ám közösségükben továbbra is él a remény, melynek érzékletes krónikáját nyújtja François-Philippe Gallois alkotása.
(François-Philippe Gallois: Bagyéli pigmeusok a világ peremén / Les Pygmées Bagyéli à la Lisière du Monde, Franciaország, 2005–2009)
Keresztes Gergő: Láthatatlan indigó
Nem túlzás, hogy Rimner Gábor a CIA magyar kémeként a Kádár-rendszer legféltettebb titkairól tudósított: meglepő részletekben bővelkedő élettörténet az övé, amely több ponton is felülírja a „puha” diktatúráról bennünk élő, felületes ismereteket.
Papp Gábor Zsigmond magát virtigli kém-mozinak álcázó dokumentumfilmje vállaltan szubjektív rekonstrukció: a Kémek a porfészekben első kézből, szuggesztív módon ábrázolja egy ügynök mindennapi tevékenységét.
Az archív anyagokkal (így reklám- vagy oktatófilmekkel) korábbi filmjeiben is ironikusan operáló, azok jelentését folyamatosan kifordító alkotó ezúttal egy felettébb karizmatikus karaktert állított a középpontba: a néző a magyar származású CIA-ügynök visszaemlékezéseiből rekonstruálhatja a történetet, miközben elbeszélését az imperialista kémeket bemutató ismeretterjesztő filmek teszik idézőjelbe.
A kémfilm zsánerelemeit felettébb hangulatos módon kiaknázó Kémek a porfészekben – fentebb leírt saját vállalását tekintve – kifejezetten stílusos vállalkozás, ám a történetmesélés nézőpontját meghatározó alapvető döntések némileg talán vitathatók.
Papp Gábor Zsigmond filmje sokkal inkább Rimner Gábor történetének exkluzivitására épít: a Kémek a porfészekben döntően a konspiráció mikéntjére és heroikusságára fókuszál, miközben egy idegen ország részére katonai információt kiadó ügynök munkája nemzetbiztonsági kockázattal jár, és kényes etikai kérdéseket vet fel.
Épp ezért nem biztos, hogy szerencsés – bár kétségtelenül izgalmas és provokatív –, ha egy dokumentumfilm ilyen fokon azonosul főhősének nézőpontjával.
(Papp Gábor Zsigmond: Kémek a porfészekben, Magyarország, 2009)
Korsós Bernadett: Újjászületés Vesztfáliában
Németország Vesztfália tartománya elsősorban történelmi tanulmányaink révén lehet ismerős számunkra, ahogyan az is, hogy a tartományi hovatartozás igen erős lokális identitást jelent a németajkú lakosok számára. Azonban a Liebheit Melanie filmjében bemutatott újjászületés elrugaszkodik ettől a kontextustól, és egy egészen egzotikus világ vallásos szemléletének szeletét tárja a néző elé. Ily módon a legészakibb tamil-hindu templom és az azt életrehívó közösség szokásainak, valamint a helyi lakossággal folytatott kulturális-gazdasági kölcsönhatásainak lehetünk tanúi. A világviszonylatban is kuriózumnak tekinthető templom egyrészt turistacsalogató, másrészt a köré szervezett fesztivál által képes létrehozni egy olyan „mikro-Srí Lankát és Indiát”, mely igencsak különös példája lehet a békés, ám közömbös egymás mellett elő multikulturalitásnak. Testközelből figyelhetjük meg a kereszténység számára oly idegen vallási transz állapotait, a mintegy húszezer hindu hömpölygő tömegét, és az emögött álló szervező munkát, mely a főszereplő szerzetes, Sri Paskaran érdeme. A filmben párhuzamosan, ám nem egyenlő arányban jelenik meg az „ők” és a „mi”, hiszen a helyi mindennapok és ünnepek reprezentációja is fontos alapja a különbözőség nagy volumenű érzékeltetésének.
(Liebheit Melanie: Újjászületés Vesztfáliában / Wiedergeboren in Westfalen, Németország, 2007–2008)
László Gyopár: Jó dolgok a szemétdombon
Bűnösök. Szeretnivalók? Félünk tőlük, pedig megbocsájtanivalók… na meg akasztófára. Nem, egy a biztos: „kameravégre valók”. Két, a társadalom szemétdombjára került mihaszna öregember portréját mutatja be a cseh Richard Komárek dokumentumfilmje, a Hudacek és Rein urak gyűjteménye (2009).
A kétesen tisztes öregurak a hulladéktelepen kajtatva rendezgetik be otthonukat – már amikor épp van ilyen. Törött csészék, tiszta jó szőnyegek, de szépséges giccsfestmények, könyvek is kikerülnek a konténerből. A torzonborz Rein úr a szikár entellektüel, méretes ódon pápaszemmel az orrán. Egész könyvtára van már. Hudacek úrnak a szeme sem áll jól abban a kerek tésztaképében, nagy kópé – még embert is ölt. Tizenöt évet ült érte. Most volt nejével kínlódik, néha visszafogadja, hogy aztán az mindenéből kifosztva rossz sorsára hagyja. Olyan emberek, tehát, akiket a többségi társadalom egy kézlegyintéssel elintéz. Javíthatatlanok.
A téma – mondhatni – az utcán hever, a rendező felszedi (őket), és a két jómadarat rábírja, meséljék el nem mindennapi életük érdekes élményeit. A visszaemlékezésekből ott helyben rendes kis szkript készül, és a nem épp finom szalonokba illő sztorik újrajátszása megkezdődik. Tudjuk, a dokumentumfilmben manapság ez megengedett kreatív eljárás, és itt ritka ügyességgel használják fel. A jelenetek leplezetlenül megrendezettek, a filmkészítő pimaszul játszik a műfaji megszorításokkal, összemossa a fikciós és a nem fikciós bemutatást – a főszerepeket magukra a mákvirágokra osztva. Paróka és rendőri, esetleg orvosi egyenruha kerül rájuk. Látszik, a bevállalós humor kivédi a görbe tükörben – azaz a kamera lencséjén – képződő jelentést, csak mi látjuk groteszk karikatúráik szívbe markoló tragédiáját. Szomorú, de vicces. Vagy vicces, de szomorú? Ők csak röhögnek.
A bennük bujkáló hitványság, amely életüket is kisiklatta, néha megkérdőjeleződik a film során. Vesztesek, de nem teljesen. Cinkos nevetésük az olyan életművészeké, akik kiesvén az úgynevezett normális emberek tisztességes hadából, észrevették, és ki is élvezték a civilizált, programszerű életet élőket szorongató korlátok megszűnését. A „társadalom szeméttelepén” bizonyos tekintetben az anarchisták szabadságára bukkannak, ám nem a rossz szándék, inkább a komolytalanság és a jellemgyengeség jegyében gyakorolják azt.
„Szarok mindenre!” – fakad ki helyenként Hudacek úr – „nem tudom, mihez kezdjek, ez túl sok.” Ekkor már nincs lakása, a szabadban hál, főz – abban, amiben mosakszik. Biza a rendőrség is körözi. A régi jó barátság is szakadozóban, sejtjük, nem először akad össze a két sorstárs gondozatlan bajusza, és nem is utoljára. Ám a film kész – a hecc jól sikerült, nevetnek, élvezik. Hudacek úr a keserűbb, mondja, ő semmit sem nyert a film készítése során. Lehet vagy 60 éve, hogy nem tudja, mit kezdjen az életével, szinte a kamerába mondja: segíts, mondd meg, mit tegyek, mit akarsz, hogy mondjak? Így aztán elismétli, mint az iskolások: „többé nem lopok” – de persze ő sem hiszi, mi sem hisszük – a kamera sem hiszi. Otthagyja, a földön kuporogva.
Rein úrnak elmondása szerint még az önbizalma is gyarapodott a projekttől. De hát ő amúgy is szeret szórakozni. Élete arról beszél: talán egy kicsit túlságosan is…
Ez nem is dokumentumfilm – észleli a műfajelméleti problematikát –, ez inkább amolyan visszaemlékezés, vagy részletek egy ember életéből. Csöndesen tiltakoznék: ez dokumentumfilm. Mégpedig a javából.
(Richard Komárek: Hudacek és Rein urak gyűjteménye / Sběr pana Hudečka a pana Reina, Csehország, 2009)
Mikó Laura Hanna: Ismerős ismeretlen
Észak-Koreáról a világ nagyobbik hányada nem sokat tud, legfeljebb a nukleáris fegyvereiről és diktátorukról, Kim Dzsong Ilről hallhatott. Az egész ország egyfajta utó-vasfüggöny árnyéka mögé bújik a világ elől, így nem csoda, ha egy cseh utazási iroda az Észak-Koreába szóló csoportos útjukat az alábbi szlogennel hirdették meg: „utazás az ismeretlenbe”. Ám az utazás résztvevői később megbizonyosodhattak arról, ez az „ismeretlen” kísértetiesen ismerős. Észak-Korea a film szereplőit saját hazájuk szocialista múltjára emlékeztette, mintha nemcsak térben utazták volna be a fél világot, hanem egyfajta időutazást is tettek volna gyerekkoruk, fiatalságuk emlékeiben.
Az utazást nemcsak emlékeik felidéződése nehezítette, hanem az a számtalan szabály, amelyet kötelesek voltak betartani. Mobiltelefont nem volt szabad bevinniük az ország területére, és a fényképezési, filmezési lehetőségeik is kelőképpen korlátozottak voltak. Figyelmeztették őket, hogy a hotelszobákat lehallgathatják, ami egy „diszkrét”, plafonra szerelt kéttenyérnyi, mozgó valamin keresztül történt. A látogatók továbbá nem azért nem néztek meg mást a főbb nevezetességeken és a luxushoteleken kívül, mert nem volt hozzá affinitásuk vagy idejük, hanem mert azt szabályok tiltották. Az egyes városokban csak a kijelölt utakon, a kijelölt útrészeken mehettek, csak azt láthatták, amit láttatni engedtek nekik. Csak azzal beszélhettek, akikkel az idegenvezető megengedte. Ha pedig ezen szabályok bármelyikét megsértették, az idegenvezetőt ítélték volna el miattuk. A turisták tehát kénytelen-kelletlen az észak-koreai propaganda képzeletbeli szemellenzőjét viselve utazták be az egzotikus országot.
Mindenképp értékelendő az alkotók merészsége, hogy számos esetben ott is forgattak, ahol elvileg nem lett volna szabad, ám ez nem menti fel őket az alól, hogy a film néhol kissé kidolgozatlan maradt. Az időbeli ugrálások kissé sutának hatnak, az utazás előtt és után készült interjúk kilógnak a film struktúrájából. Ám ettől a részlethibától eltekintve a film mindenképpen megtekintésre érdemes, már csak az „ismeretlen” országot, ha korlátozottan is, de bemutató képsorok kedvéért, valamint azért, mert e képsorok sokakat, a film szereplőihez hasonlóan, múltidézésre invitálhatnak.
Az Üdvözöljük Észak-Koreában leginkább egy korlátozott látványra épülő útifilm és dokumentumfilm keverékének tekinthető, azzal a kiegészítéssel, hogy nagyobb hangsúlyt fektet az utazók benyomásaira mint a látottakra. A résztvevők minduntalan párhuzamot vonnak saját emlékeikkel és az útjuk során szerzett tapasztalataikkal. Szembesülnek egyfelől azzal a paradox helyzettel, hogy a világ másik felén többé-kevésbé saját múltjuk jelenik meg, másfelől azzal a boldogító tudattal, hogy mindaz, amit az ottaniak átélnek, számukra már csak történelem. S ahogyan az utazás résztvevői hazatérvén értékelni kezdik saját helyzetüket, úgy a néző is a film megnézése után átértékelheti életkörülményeit.
(Jablonska Linda: Üdvözöljük Észak-Koreában! / Vitejte v KLDR!, Csehország, 2008)
Tarr Bernadett: Szociális festő villanyt szerel
A 2010-es Dialëktus Fesztiválról elmondható, hogy nagyon sok fontos és kényes témájú filmet vonultatott fel. Az izgalmas téma azonban önmagában sohasem egyenértékű a jó dokumentumfilmmel: a vállalás és a megvalósítás kapcsolata sok esetben kérdéses maradt. Szimpatikus és pozitív példa azonban még több emelhető ki a sorból. Ilyen a Hatszáz év után az első című magyar dokumentumfilm is.
A cím arra utal, hogy a film főszereplője hatszáz év után az első diplomás a családjában. Horváth János felmenői kétkezi munkások voltak, ahogy korábban ő is villanyszerelőként dolgozott – s az oklevél ellenére egyébként még mindig az a vasútnál. A kezei azonban nemcsak a drótok összemunkálásában tehetségesek. Elmondása szerint kis kora óta közel állt hozzá a festészet, az ő idejében azonban szakmát kellett tanulni, nem pedig művészetet; így ez csak hobbiként maradt meg. Negyvenévesen ugyanakkor úgy érezte, mindez nem elég: sikeresen felvételizett egy főiskola szociális munkás szakára, ahol később le is diplomázott. Most saját élettapasztalait, a főiskolán tanultakat és festészetet ötvözve segít hátrányos helyzetű gyereken. Nem pénzért csinálja, hiszen bármilyen szomorú is, alig keresne többet a tanítással; ám ha hívják, szívesen megy és segít, és láthatóan a gyerekek is szeretik, hallgatnak rá.
Mindehhez hozzátehetjük: Horváth János történetesen cigány származású, ebben a történetben azonban – ahogy ezt a fia apja kiállításának megnyitóján meg is fogalmazza – nem a származás a fontos, hanem, hogy van egy ember, aki akar és tud is segíteni másokon. Az alapvetést az alkotó sem töri meg: ő is úgy viszonyul hőséhez, hogy nem a származását tartja fontosnak, sokkal inkább a történetét, aminek ez is tényezője, de csak egy a sok közül. Ezért a film hitelessége nem kérdéses, nincsenek megrendezettnek tűnő jelenetek, csakis az úgynevezett valóság.
Az elmondott, képekben elmesélt történet felfelé ívelését az elbeszélés is követi, egységes és következetes szerkezetben. A főszereplő beszél az életéről, tapasztalatairól, de konkrét élethelyzetekben is látjuk: otthon a családjával vagy éppen tanítás közben. A filmnek van kiindulópontja (a vasúti szereléssel) és csúcspontja (a kiállítással), azaz ténylegesen eljut A-ból B-be. Sok más alkotással ellentétben nem csapong: pontosan kijelöli témáját, Horváth János történetét, és ezt a vállalást teljesíti. Követhető, jól felépített és nem utolsósorban szórakoztató alkotás. A rendező elérte célját: a befogadó – ahogy a szekció találó címe is mondja – kapott egy „receptet az életre”.
(Osgyáni Gábor: Hatszáz év után az első, Magyarország, 2009)
Kiss Dorottya: Malaccal teljes
A Malaccal teljes számomra példaértékű dokumentumfilm. Kovács Kristófnak sikerült megvalósítania azt, amit kevés rendezőnek: olyan dokumentumfilmet létrehozni, ami a néző számára szórakoztató, izgalmas, mégis könnyedén, célzott problémafeszegetés nélkül beszél társadalmi kérdésekről, az ország egyik legszegényebb vidékének lakóiról, a romahelyzetről, valamint a társadalmi összefogásról.
A film az ormánsági Vajszló lakóinak az ország másik felében megrendezésre kerülő böllérversenyére való készülődését, szervezkedését, majd megmérettetését mutatja be, humoros életképekkel, a vegetáriánusoknak kevésbé ínycsiklandozó ormánsági ételekkel és természetesen a disznóvágás legszebb pillatanaival.
Balogh Lajos, a település aktív polgára, miután sikertelenül jelöltette magát független képviselőnek, új célt tűzött ki maga és a vajszlói lakók elé: a napkori Nemzetközi Böllérverseny megnyerését. Ha politikusként nem sikerült megnyerni az embereket, böllérként annál inkább. Nézőként nyomon követhetjük Lajos útját az újságban megjelent felhívás felfedezésétől, az Ormánsági Fürge Banda megalakulásán át, a készülődéssel, tervezgetéssel együtt egészen a győzelem utáni büszke hazatérésig.
A böllérverseny összefogja a vajszlói férfiakat, nőket, kicsiket és nyugdíjasokat. Az életmód, melynek része az állattartás, a disznóvágás a vajszlóiak közös kultúrájának része. Ezért is mindenki kiveszi a részét abból, hogy az őket képviselő csoport az ország, tőlük oly távol eső részén meg tudja mutatni magát, ezzel az Ormánságot a nagyvilágnak.
A film nagy erőssége már az elején megmutatkozik: az egyéni a társas életből válogatott, olykor tipikusnak nevezhető szituatív jelenetek, életképek, a szereplők őszinte önreprezentációja, a köztük lévő kapcsolatok jellemzése. Emellett a film készítői jól és jókor alkalmazták a feliratokat, a vágásokat, az olykor szokatlan beállításokat és az erőteljes zenét, vagyis a formanyelvi ötletességet. A film már a cím (malacok eszik ki a címet a földre szórt kukoricából) és a stáblista (kamraajtóra felkarcolva vagy a perzselt malac testén megjelenítve) kiírásával megnyerheti a nézőt. A csapattagokat is humoros feliratozás által ismerjük meg a név és az illető által levágott disznók száma szerint. Ha a kezdés nem nyeri meg a nézőt, akkor a film később se fogja. Hiszen a nyitás jellemzi a későbbi alaphangulatot.
A Malaccal teljes a filmben megjelenő évszakok alapján fél év alatt foroghatott le. Elgondolkoztató ugyanakkor, hogy a dokumentumfilm témája a kezdetekben mi lehetett. Hiszen a film Lajos jelöltetésével indul, és csak később jött az ötlet, hogy indulni kéne a versenyen. Elképzelhetőnek tartom, hogy a film az ormánsági romákról szólt volna, Lajossal az élükön, de böllérverseny érdekesebb témának ígérkezett, és ezen keresztül többet tudott mondani Kovács Kristóf a vajszlói romákról is. Bár a filmben direkt módon nem téma a roma helyzet, mégis megjelenik az az ideális eset, amikor a cigányok és a „parasztok” összefognak egy közös cél érdekében. A szereplés a versenyen az ő munkájuk, beleértve a szervezést, az ormánsági dalok tanulását, az utazást, az ételek elkészítését, hiszen ezek mind közös kincseik. Mindenki belead a saját tudása szerint. A vállalkozók a szponzori támogatást, a tanárnő azt, hogy megtanítja a csapatot a helyi dalokra, a nyugdíjasklub a kórust, a zászlót és a kötények hímzését, Lajos pedig mindennek az irányítását. És bár a film nem antirasszizmust hirdet, mégis megmutatja, milyen az, amikor egy hátrányos helyzetű, gazdaságilag elmaradott falu különböző etnikumú lakosai, a bennük lévő közös dolgokra figyelnek és együttesen ormánságiként fognak össze.
A dokumentumfilmben gyakran láthattunk interjúhelyzetet. Az esetek többségében nem hallatszottak a kérdések. A beszélőket természetes környezetükben, saját falujukban, otthonukban láthatjuk. Az a tárgyi környezet, melyben az interjúk készültek, többletjelentést ad az elhangozott szövegnek. Mivel a film többszereplős, ilyen értelemben a narrátorok válják egymást. Ez főleg akkor igaz, mikor visszaemlékeznek a szereplők a verseny eseményeire. A film végén előbb tudjuk meg a verseny eredményét és ismerjük meg a történetét emlékként, minthogy lineáris idővezetéssel végignéznénk a fesztiválon készült felvételeket, így az egyébként is csupán egyórás dokumentumfilmen nem unjuk el magunkat. A beszélőfejes részek a nézők figyelmét fenntartva cserélődnek a szituációs jelenetekkel. Ezen kívül még Lajos privát fotóiba, és egy fikciós betéttel még az álmaiba is bepillanthatunk. Úgy érezzük, megismertük ezeket az embereket, megszerettük őket és drukkolunk nekik, látva, hogy mennyit készültek, hogy nyerjenek a versenyen. Mikor pedig nyertek és nyakukban ez éremmel mosolyognak kapujuk előtt, együtt örülünk velük.
Azoknak a városi nézőknek, akik még nem láttak disznóvágást, azért hasznos a film, mert megismerhetik a falusi életmód örömeit, láthatják a vágáshoz tartozó szokásokat (még a disznóvágáshoz szükséges késekről is láthatnak egy bemutatót), azt, hogy ez olyan közösségi élmény, mely összekovácsolja az embereket. Aki pedig már látott disznóvágást, szívesen gondol vissza a saját élményeire, érzi át újra a varázsát. Ha a nézők valamelyike el is ítéli a disznó megölését, itt láthatja, hogy ez a kultúra szerves része, mely összetartja azokat, akik osztoztak ezen élményen és a finom falatokon. A lakomázás hidat képez a romák és nem romák, a városi és a falusi nézők, a férfiak és nők, kicsik és nagyok között. A Malaccal teljes alapján bátran kijelenthető: a disznóvágás összehozza az embereket.
(Kovács Kristóf: Malaccal teljes, Magyarország, 2007)
Dohi Gabriella Bevállalós nénikék
A cím és a leírás alapján arra számítottam, hogy megrendülve, szörnyűségekre való vágyakozásainkat vizuálisan kielégítve jövünk ki a mozi terméből. Kim Longinotto filmje pontosan hozza az Afrikában játszódó dokumentumfilmek konvencióit: kíméletlenül mutat rá a sokkoló, kegyetlen problémákra – jelen esetben olyan dél-afrikai gyerekek, árvák és nők drámájára, akiket számunkra, európai perspektívából, szinte elképzelhetetlen traumák értek háborúk vagy csupán a hétköznapok során. Eleinte úgy tűnik, nem csak fesztiválra termett, hanem, kisebb formanyelvi változtatásokkal, a reality csatornák nézőinek szórakoztatására is alkalmas lehet a film. A címbe emelt „bevállalós nénikék” (akik annyira nem is nénikék, szerencsésebb magyar titulust is megérdemeltek volna) egy olyan szervezet, amelynek tagjai bántalmazott gyerekeken segítenek a rendőrséggel szorosan együttműködve. Gyakorlatilag a rendőri munka kutatás, felderítés, gyors tűzoltás részét végzik, majd mikor jutottak valamire, hívják a fiúkat. Gyerekeket látunk, akiket nemi erőszak vagy testi bántalmazás ért, s büszkék vagyunk hőseinkre, mert jól végzik a dolgukat, látjuk begyógyulni a sebeket. Kedvesek, gyengédek, harciasak és bátrak is egyben. Ám a mese végére a jó is elnyeri méltó büntetését, s sorozatban érik sorscsapások hőseinket. Jó példa ez a film arra, hogy lehet érzékenyen és
objektíven ábrázolni valódi tragédiákat anélkül, hogy érzelgőssek lennénk, és néha meg kell engednünk magunknak, hogy beleéljük magunkat mások sorsába és elragadjanak az érzelmek.
(Kim Longinotto: Bevállalós nénikék / Rough Aunties, Nagy-Britannia, 2009)
