Már épp elengedtem volna az egészet, mikor kértek tőlem anyagot egy tévés pályázathoz. Küldtem pár filmtervet, és a Memóra felfigyelt Helmeczy Dorottya line-producer. Azt kérdezte, át tudnám-e írni tévéfilmre. Gondoltam, miért ne, így talán nem marad fiókban. Tavasz végén kiderült, hogy ősszel már forgathatjuk is. Akkor merült fel, hogy rendezzem én, hiszen színházban már többször én állítottam színpadra valamelyik darabom, és ez tulajdonképpen egy erős, fókuszált kamaradráma. Eleinte húzódoztam, segítettem a rendezőkeresésben, de sehogy nem jött össze. Akinek szívesen átadtam volna, például Nimród, az nem ért rá. Végül némi szorongással, de belevágtam. Az operatőrrel, Csukás Sándorral leültünk, megcsináltuk a snittlistát, és ahogy belemelegedtünk, egyre inkább éreztem, hogy ez jó lesz, és örültem, hogy a sors elém dobta a lehetőséget, hogy kipróbáljam magam."
Mi már a CineFesten megnéztük a filmet az alkotók jelenlétében. Ez írtuk róla: „Talán először és utoljára vetítették mozivásznon ezt a tévéjátékot, de reméljük, hogy nem: hogy különleges és figyelemreméltó kamaradráma született, az nem kifejezés. (...) Tasnádi életművét ismerve aligha meglepő, hogy a film drámaként és komédiaként egyaránt remekül van megírva. Viszont a debütáló (film)rendezés sem marad el a forgatókönyvtől, miközben végig a történet szolgálatában áll, egy pillanatra sem feltűnősködően formalista. Különlegessé teszi az is, hogy a hipermnéziás beteg tudatfolyamát experimentális filmekre hajazó villanásszerű képekben jeleníti meg az opusz, és hogy a hetvenes-nyolcvanas évek szocialista Magyarországában játszódik."
Kép: MEMO facebook
