A fentieken kívül jellemző még, hogy ezeket a térben és időben rendkívül messze vezető témákat a legtöbb esetben szokványos, a hagyományos, szabályos dokumentumfilmek sémáit követve dolgozták fel az alkotók. Idén mintha kevesebben vállalkoztak volna a kísérletezésre – ellentétben például a tavalyi évvel, amikor feltűnő volt a dokumentum és a fikció közötti határvonal tudatos elmosása. A formabontó alkotásokat a fent említett Mátyás, Mátyás és Hunky Blues – Az Amerika Álom című filmeken kívül (előbbi animációs rövid dokumentumfilm Mátyás királyról, utóbbi Forgács Péter újabb hipnotikus filmkölteménye a XX. század elején Amerikába kivándorolt magyarokról) a Bádogváros képviseli.
Csáki László rövid (27 perces) dokuja némileg korábbi, Pálfi Szabolccsal közösen készített munkáját, a 2006-os Egerszalók-ot idézi, amennyiben a film legnagyobb részében itt is testetlen hangok mondanak narrációt a képek alá, azaz hang és kép kvázi elválik egymástól. A Miskolcon található avasi pincesoron zajló életről beszámoló mű Borsod barátságos arcát mutatja meg („Ha nem itt lenne, akkor ez egy csoda lenne!” – hangzik el a Bádogvárosban), afféle hangulatos helyzetjelentésként. A bájos bádogtetős házak világáról mesélő darab nem különösebben tartalmas vagy mélyértelmű alkotás, de olyan megkapó, magával ragadó a hangulata, hogy egyszerűen jó nézni.
Forgács Péter Hunky Blues-a szintén remek példa arra, hogyan válik eggyé az egymástól független, de nagyon jól kiválasztott kép és hang. A Privát Magyarország, a Bibó Breviárium és A fekete kutya rendezője ezúttal is jellegzetes technikájával dolgozott, és „talált képek”, archív fotók és filmek, a hangsávon pedig dalok, hipnotikus zene és eredeti vagy rekonstruált visszaemlékezések segítségével hozott létre valami olyat, ami leginkább megközelíti a tiszta film eszméjét. A XX. század legelején az Egyesült Államokba kivándorolt magyarokról szóló mű gyakran alkalmaz osztott képmezőt, sokszor megduplázza vagy éppen triplázza a képet – azaz manipulálja az eleve roncsolt nyersanyagot, de ezt a lehető legjobb értelemben teszi. Sőt a Hunky Blues-nak van egy ismeretterjesztő vonulata is (higgadt női hang számol be a kivándorlókhoz kapcsolódó tényekről, adatokról, statisztikákról), de nem ez a film lényegi része, csak egy elem az összetevők között.
A kontrasztra és az ismétlődésekre egyaránt építő alkotás nagy teret hagy az asszociációnak, és úgy áll össze, mint a kaleidoszkóp (azaz akár többféleképpen). Ami pedig a film saját belső logikáját illeti, megfigyelhető, hogy hangban és állóképen elsősorban az jelenik meg, amit az emigránsok otthagytak az óhazában (lásd népdal(utánzat)ok, családi fényképek), mozgóképen pedig az, hogy hová érkeztek (a legtöbb életkép Amerikában játszódik). Az így kialakult álomszerű szövet, Forgács varázslata izgalmas elegyet alkot a zord tényekre és adatokra épülő történelmi valósággal. Egyértelműen a Hunky Blues emelkedik ki egyébként leginkább a mezőnyből – de nemcsak minősége okán, hanem mert rendkívül nehezen vethető össze a többi, nálánál hagyományosabb dokumentumfilmmel. Sőt a Forgács-mű talán nem is dokumentumfilm – sokkal inkább olyasféle nemfikciós filmköltemény, mint Godfrey Reggio Qatsi-trilógiája. A Hunky Blues nem tudást vagy a primér valóságot, hanem élményt, érzéseket, impressziót akar közvetíteni. És ez maradéktalanul sikerül is neki.
Vannak ugyan manipulált (pontosabban rekonstruált) jelenetei Papp Gábor Zsigmond új dokujának, a Kelet-nyugati átjáró-nak is (ezek érdekessége egyébként, hogy szinte felismerhetetlenül simulnak bele a dokumentumfelvételek és archívok szövetébe, sőt pontosan tudni nem is, inkább csak sejteni lehet róluk, hogy újrajátszott eseménysorok), de hosszú idő óta ez az alkotó leginkább szabálykövető, leghagyományosabb munkája. A tavalyi Szemlén bemutatott (és díjazott) Kémek a porfészekben például sokkal kísérletezőbb volt, ahogy eljátszott dokumentum és fikció határaival, sőt szabálytalanabbak a kissé Forgács módszeréhez hasonlóan, kizárólag archív felvételek felhasználásával készült korábbi művek is (Budapest retro I-II., Balaton retro, Az ügynök élete). Ettől függetlenül azonban a Kelet-nyugati átjáró is van ugyanolyan izgalmas, mint a többi Papp Gábor Zsigmond-film – ezt már érdekfeszítő témája is garantálja.
Az 1989 nyarán hazánkba érkező NDK-beli, de az NSZK-ba vágyó „turistákról”, a páneurópai piknikről és a határnyitásról szóló darab az események résztvevői, kis- (sikeresen átjutó volt NDK-s családok) és nagy emberek (magyar és német politikusok, nagykövetek, határőrtisztek), illetve szakértők (politológusok) segítségével eleveníti fel a történteket, a dokumentumfilmezés hagyományos eszközeit alkalmazva (beszélő fejek, archív felvételek, rekonstruált jelenetek). Az érzékenység ugyanakkor belefér ebbe az eszköztárba is: a beszélő fejek mellett „beszélő”, egymásba kulcsolódó kezeket is mutatnak a házaspárok érzelmes visszaemlékezései közben.
Szintén szokványos eszközöket használ A romániai forradalom kitörésének valódi történetéről mesélő Drakula árnyéka, ám ezeknek a sokak által kevésbé ismert történéseknek a megismertetéséhez első körben talán ez a legadekvátabb forma. Arról bizonyára rengetegen hallottak már, hogy Tőkés László református lelkész volt a nyolcvanas évek Romániájának egyik legfontosabb ellenzéki figurája, és hogy 1989 márciusában készült vele egy interjú, amit később (már decemberben, közvetlenül a romániai forradalom kitörése előtt) műsorára tűzött a Magyar Televízió. Szőczi Árpád dokumentumfilmje azonban egyrészt rámutat arra, milyen direkt hatással volt ez az (egyébként kanadai újságírók által készített) interjú a forradalom kitörésére, másrészt nagyon pontosan, aprólékosan – a kémfilmes izgalmakat sem mellőzve – veszi végig kronologikus rendben, hogyan valósult meg egy titkos küldetés keretében maga a beszélgetés és utána a róla készült felvétel kijuttatása az országból, végül adásba kerülése stb.
A sokszereplős, szerteágazó, bonyolult történetet az alkotók rövid, alcímekkel ellátott fejezetekre bontva teszik követhetővé és fogyaszthatóvá, miközben a szigorú értelemben véve egyedül az 1989-es évben lezajlott eseményeket egészen 1968-ig vezetik vissza. Nagyon kifejező ebben az értelemben a cím is, hiszen a Drakula árnyéka utalhat egyrészt Ceausescu alakjára, másrészt arra a(z akár a versenyszekció többi dokujára is kiterjeszthető) jellegzetességre is, hogy mind időben, mind térben milyen messzire ágazik a film, milyen tág határokkal dolgoznak a filmesek. A hiánypótló tényközlés végére pedig szívbe markoló kontrasztként a megrendítő befejezés teszi fel a koronát.
Beszélő sorsok
A 41. Magyar Filmszemle versenydokujai közt szereplő portréfilmek közül több nemcsak választott alanyáról árulkodik, hanem a korról is, amelyben él – vagy a korról, amelyben egykor élt. Erdélyi Lajos „Laló” fotóművész, a Laló – Holló Imre 1944-ben készült rajzaival főhőse egy marosvásárhelyi zsidó család sarjaként annak idején megjárta Auschwitzot. Történetét nem beszélő fejes visszaemlékezésként adják elő, hanem afféle road movie-ként, melynek során felkeresik Laló ifjúkorának helyszíneit, miközben az idős bácsi keresetlenül mesél a múltról, megjegyzéseket tesz a készülő filmre is („Hülyeség az egész!”), szenvedéseinek helyszínére, Auschwitzra pedig olyan nosztalgiával emlékszik vissza, hogy a nézőnek rögtön eszébe jutnak Kertész Imre Sorstalanságának vonatkozó szavai „a koncentrációs táborok boldogságáról”.
A Hatszáz év után az első szintén remekül igazolja azt a tételt, miszerint a jó portréfilm garanciája a jó alany kiválasztása. A villanyszerelőként, festőművészként és szociális munkásként egyszerre tevékenykedő Horváth János személyében a közönségnek egy olyan embert van szerencséje megismerni, aki (borsodi roma származású) családja hatszáz éves történetében az első, aki diplomát szerzett. S habár az alkotók a mű címével is ezt emelik ki, ha mindezt nem tudnánk, a film akkor is teljes értékű és magával ragadó lenne – karizmatikus, kiemelkedően jól kommunikáló és aranyszívű főhősének köszönhetően. Horváth János megismertetésén keresztül a Hatszáz év után az első nagyon sokat ad: legyen az hit, remény vagy példa. Ha pedig nem szeretjük a nagy szavakat, akkor egyszerűen jó megismerni – legalább ilyen mélységben – egy kiegyensúlyozott, harmonikus, tiszta szívű embert.
A hagyományos portréfilmeken kívül a mezőnyben találunk „duplaportrékat” vagy ha úgy tetszik, párkapcsolati portrékat is: a nemzetközi összetételű „vegyespárok” viszonyáról mesélő 3 esküvő című sorozatnak két darabja, a Házi paradicsom és a Bernadett & Sanju jutott be a versenyszekcióba (a harmadik film, az Elena és Leo talán azért eshetett ki, mert némileg vitatható, hogy egy, a pár életét illető konkrét és igen súlyos problémát mindössze szűk félórás játékidőben próbál kifejteni). A két bekerült mű viszont nagyszerűen kiegészíti egymást. Míg a magyar Bernadett és indiai férje szerelméről szóló kisfilm egy minden ízében harmonikus kapcsolatot jelenít meg, melyben a különbségek kiegyenlítődnek, elsimulnak, így az alkotók a hasonlóságokra koncentrálhatnak (Sanju „elképesztően vicces”-nek találja Rejtő Jenőt, Bernadett pedig imádja az indiai kultúrát, együtt énekelnek el például egy bollywoodi dalt), addig Zsuzsa és a muszlim vallású, ghánai Mubarak szerelme – a Házi paradicsom tanúsága szerint legalábbis – szeretetteljes, mégis konfliktusos viszony, melyben a különbségek súlyos ellentétekké válnak.
A két rövid dokunak radikálisan különbözik munkamódszere is: a Házi paradicsom-ban a rendező, Kis Anna a házaspár tagjainak életéből ellesett pillanatokat mutat be minden kommentár nélkül, rendkívül hiteles módon (van, hogy az egyik beszélő nem fejez be egy mondatot, mikor csöngetnek, és később sem tér vissza rá). Nagy Viktor Oszkár Bernadett & Sanju-ja ezzel szemben a hagyományos beszélő fejes eljárást alkalmazza (Bernadetten és Sanjun kívül egytől egyig megszólalnak a lány családtagjai is), amit saját készítésű home videó-felvételekkel egészítenek ki, sőt még az érintettek által újrajátszott jeleneteket is bevetnek. S habár röpke társadalmi-politikai kitekintést és összefüggést éppen a programba be nem válogatott Elena és Leo tartalmazott volna, a Szemlén 2 esküvőre redukált 3 esküvő így is beszédes lenyomatát adja egyre multikulturálisabbá váló társadalmunknak és egy kapcsolat szépségeinek – avagy nehézségeinek.
