Az idei Szemle dokujai között is találunk a múltat kutató (A Mobil – Egy vállalati pince történetéből, Gyaloglás gulágföldön, „Tisztító tűz tetején álltunk” – Tóth Ilona drámája) és a jelen égető kérdéseit vizsgáló műveket (A fideszes zsidó, a nemzeti érzés nélküli anya és a mediáció; „Nem vagy egyedül...” – Kampány a Hargitán), ezenkívül mindig aktuális portréfilmeket is (A három nővér, Andris, Botcsinálta Táltos – A piermonti magyar, Gyurika, Kapocs, Majd az idő kipörgeti – Portréfilm Erdélyi Zsuzsanna néprajzkutatóról), a legizgalmasabbnak mégis azok az alkotások bizonyulnak, melyekben elmosódik a határvonal dokumentum és fikció között.
1931. szeptember 13-án éjjel felrobbant a biatorbágyi viadukt (rajta a bécsi gyorssal), a merényletnek 22 halottja és 17 sebesültje volt. A bűncselekményért egy bécsi gyárost, kereskedőt, Matuska Szilvesztert ítéltek el, aki 1944. novemberében, amikor a szovjet csapatok bevonultak Vácra, a zűrzavarban megszökött a fegyházból, szülőfalujába ment, majd nyoma veszett. Eddig a történelemkönyvekből is ismert tények. Hogy mi történhetett ezután, és ki is volt pontosan Matuska – ezt próbálja felgöngyölíteni Szász Csongor Matuska című művében, megszólaltatva számos helyi lakost és önjelölt helytörténészt a délvidéki Csantavéren, ahol az első magyar terroristaként elhíresült férfi született. A helyiek felidézik saját és mások személyes élményeit „Szilviről”, számos egymásnak ellentmondó dolgot mesélnek, meghazudtolják egymást („Ez a hiteles, nem amit a Dénes mond!”), s a vágás bravúrjának köszönhetően egymás szavába vágva (ebben a műben figyelhető meg leginkább a tartalom és a forma gyönyörű összecsengése), egymás mondatait befejezve emlékeznek vissza a falu szülöttére.
|
|
A „csantavéri Aranypolgár”
Matuska |
A „messziről jött ember azt mond, amit akar” törvényét a „messzire ment emberről azt mondanak, amit akarnak” törvényére változtatva a végére olyan elképesztő dolgokat állítanak „hősükről”, hogy azon sem lepődnénk meg, ha kiderülne: Az igazi Mao-féle viccről van szó. Matuska alakjához tehát egy centivel sem kerülünk közelebb (az alkotói szándéknak megfelelően), de a film remekül példázza a legendagyártásra és mítoszképzésre hajlamos emberi természetet, így lesz Matuska Szilveszterből a „csantavéri Aranypolgár” (a film ugyanis ugyanarra a következtetésre jut, mint Orson Welles remeke: a személyiség megfejthetetlenségére). S ahogy mindenki mesét költ Matuska alakja köré, elmosódik a határ dokumentum és fikció között, a biatorbágyi merénylet pedig a mi kis „JFK”-nkké válik: egy olyan rejtéllyé, amely titkosítás nélkül is örökre megfejt(het)etlen marad.
A Kémek a porfészekben – Rimner Gábor története esetében Papp Gábor Zsigmond rendező (Budapest retró I-II., Balaton retró, Az ügynök élete) még rá is játszik a játékfilmes párhuzamra, a kémfilmes jellegre. Az eleve rendkívül izgalmas, „(fikciós) filmbe illő” valós kémsztorit több eszközzel, apró játékokkal a James Bond-filmek univerzumába helyezi (bár főhőse, az amerikaiak által 1972-ben kémnek beszervezett Rimner Gábor alkatánál fogva inkább Harry Palmerre hajaz). Az ironikus címével is egy népszerű háborús kalandfilmet megidéző darab főcímében sziluetteket és egy grafikusan megrajzolt női lábat látunk, a szigorú „beszélő fejes” formát pedig mind gyakrabban váltják fel az olyan rekonstruált, fekete-fehér jelenetek, melyekben a főszereplővel utólag játszatták el a szóban forgó izgalmas eseményeket. Ezeknek a kis beépített etűdöknek hála pedig a Kémek a porfészekben egy kémthriller feszültségével bír – csak ezúttal nem fikció, hanem valóság, amit látunk. Slusszpoénként a vége főcímben az alkotók maguk is „kémekként” jelennek meg, körberajzolt sziluettként lépdelnek a néző felé.
A Recsk 1950-53, a Faludy György, költő, A mi gólyánk és a Táncrend alkotójának új munkájában régi (fikciós) filmjeinek tragikomikuma köszön vissza. A Kis halak... nagy halak Gyarmathy Líviától valós események alapján gondosan felépített forgatókönyvvel dolgozik, gyönyörű természeti képekkel és csodálatos éjszakai felvételekkel. A mesterien vágott doku négy cselekményszál segítségével mutatja be az orvhalászokat (a nagy tételben, szervezetten akciózókat, egy hétvégi pecást és egy „megélhetési bűnöző” idős bácsit) és a rájuk vadászó halőröket és rendőröket. A csattanóra épülő, várakozást keltő feszültséget, rejtett kamerás felvételeket, kitakart rendszámot-arcokat és egyéb izgalmakat rejtő mű végül keserű tanulságot hoz, amit – a többjelentésű címhez hasonlóan – több szinten is értelmezhetünk, társadalomkritikává is tágíthatunk. A Kis halak... nagy halak világos, tanulságos, szép. Kicsit didaktikus, de ha belegondolunk, a dokumentumfilmnek többek közt éppen ez a feladata.
|
|
Hagyományos és modern három sorsban
Nomád pláza |
Nem kerül annyira közel a fikcióhoz, ahogy az eddigiek (bár a hősöket egymás útjába helyező, a szálakat fonó alkotói szándék itt is tetten érhető), de Szalay Péter (Határeset, Mai módi) Nomád Pláza – Három vándor című filmje szintén lazább a szokásosnál. A régi és új, hagyományos és modern fogalmát három sorson (az ősrégi fotómasinával a fényképezést élménnyé és ünneppé emelő fotográfusén, a kézzel készített furulyáit árusító hangszerkészítő-hosszútávfutóén és a roma vurstlis családén) keresztül ellentétbe helyező mű nem oszlik szabályosan három részre: időnként a három vándor útja keresztezi egymást. Az esetleges(nek tűnő) szerkesztés pedig abszolút beválik: a filmnek sikerül közel hoznia a nézőhöz a legtöbb ember számára idegen, talán kissé meg is vetett vándorló életformát.
Bálint Ibolya alkotása, az Apró örömök szintén szakít a hagyományokkal, és a szabálytalan formát, a friss stílust választja – ám itt a laza szerkesztés nem vezet eredményre, és sokkal inkább szerkesztetlen kapkodásnak tűnik. A székelyudvarhelyi hirdetési újság, a Heti Hirdető apróiból szemezgető dokuban olyan esetlegesen kerül egymás mellé a tucatnyi sors, mint a lap hirdetései, ám az alkotók túl gyakran váltogatják a szereplőket, így nemhogy megismerni nem tudjuk a galambászt, az autót kereső családot, a szolgáltatását hirdető festőt vagy a társkereső fiatalokat, de azt is nehéz beazonosítani, melyik szálnál járunk éppen. A hirdetési újság tematika a jelek szerint nem ad elegendő összetartó erőt, az Apró örömök így társadalmi keresztmetszetet nyújtó tabló helyett csak hevenyészett tablócska marad.
Konecsny Emőke Gogo & George-ában ezzel szemben éppen a hagyományokhoz való ragaszkodás üt vissza. A film az arisztokrata származású Dőry Ilona és Kovách György ezredes, a II. világháború után az amerikai magyar katonai misszió vezetője, később katonai attasé és szállodás gazdag életútját és „nem mindennapi szerelmét” kissé szegényesen és meglehetősen fantáziátlanul dolgozza fel. A nosztalgikus portré elsősorban sematikus, közhelyes megoldásaival keseríti el a nézőt – főleg a zeneválasztást illetően: a New Yorkba érkezés képeit természetesen a New York, New York című Sinatra-szám festi alá, az esküvőre való emlékezés alatt a Nászinduló szól, a búcsú perceit pedig az As Time Goes Bye kíséri.
 |
| Álompár Gogo & George |
A 38. Magyar Filmszemlén operatőri díjat nyert TV2-s alkotópáros, Vági Barbara és Talán Csaba (Elboronálva, Maradunk) ezúttal egy idősek otthonában forgatott. A D-dúr az Arany Alkony Otthonból érkezik hétköznapi, kedves jelentéssel, sok szimpatikus, szerethető bentlakóval és számos bölcs gondolattal. Sajnos azonban a filmen kis stílustörés figyelhető meg: inkább a tévés riportok mindennapisága nyomja rá a bélyegét, és nem hatja át az az atmoszféra, amire néhány mozzanat és a címválasztás utal (artisztikus tükröződések a kanálon és az ablaküvegen, az átvitt értelmű, költői címválasztás, a zene kiemelt fontossága stb.). A „mindenkire ez a sors vár” gondolatát a tavalyi Szemlén szívhez szólóbban ragadta meg az Imádság Mohi Sándortól – a D-dúrban viszont figyelemre méltó a humor, ami több jelenetből és a szereplők karakteréből következik magától értetődő természetességgel.
A hagyományos dokumentumfilmes módszerekkel dolgozó munkák közül az egyik legjobban sikerült Litauszki János, a Cérnaszálon alkotójának új filmje, mely égetően aktuális témaválasztásával és annak érzékeny, empatikus, komplex kifejtésével méltó utódja lehet Almási Tamás Ózd-sorozatának. 2007. áprilisától a kórházreformmal nemcsak a betegek, a nővérek is várólistára kerültek – döbbent rá A Nővérek várólistán, ami a kórházprivatizációról számol be egy konkrét példán, a Kazincbarcikai Városi Kórház esetén keresztül.
A mű már az átélhetően emberi nyitánnyal megfog (egy, a bizonytalanságot elunó, távozó nővér búcsúzik benne kollégáitól), és a későbbiekben is jóval többet tudunk meg belőle a híradóknál, hiszen megszólaltatja az igazán érintett felet, azt, aki a beteg mellett az egész egészségügyi rendszer legkiszolgáltatottabb és legalávetettebb szereplője, s aki a hírműsorokban nem, vagy csak alig jut szóhoz a döntéshozók és politikusok mellett. Litauszki nővérei sírásba csukló hangon, könnyes szemmel mesélnek a munkájukról, a hivatásukról és a bizonytalanságról, arról, hogy félnek. És olyan őszintén, kendőzetlenül és keresetlenül beszélnek, hogy az első perctől együttérzünk velük, érdekel a sorsuk – függetlenül attól, mit is gondolunk a kórházprivatizációról...
