Havel polgártárs (Obcan Havel), r.: Pavel Koutecký és Miroslav Janek, cseh, 2008, 120 perc, cseh nyelvű,
Istenért, a cárért és a hazáért (For Faith, Tsar and Fatherland), r.: Nino Kirtadze, orosz, 2007, 53 perc, orosz nyelvű
Václav Havel cseh drámaírót és politikust, a Charta ’77 politikai nyilatkozat aláíróját, a bársonyos forradalom egyik vezető figuráját, a kommunizmus bukása utáni szabad Csehszlovákia, majd Csehország egykori (és első!) köztársasági elnökét hazánkban sem kell bemutatni senkinek. Pavel Koutecký és Miroslav Janek rendezők Havel polgártárs című munkájukban mégis erre vállalkoztak: igen-igen részletes portréfilmet állítottak össze Havelről, több mint egy évtizednyi időtartamot felölelve. Lelkiismeretes és aprólékos munkájuk (az alkotók 45 órányi kép- és 90 órányi hanganyagot rögzítettek 13 éven keresztül, körülbelül 1990-től 2003-ig) eredménye egy 120 percen keresztül terebélyesedő dokufilmfolyam.
 |
| Egy européer keletről - Havel és első felesége |
Habár a Havel polgártárs a Jelenetek az elnöki konyhából alcímet viseli, a film sokkal inkább a politikai színfalak mögé kalauzol, nem pedig a magánember otthonába. A modern politikának igen fontos része a média, ennek megfelelően Havel környezetében is mindig forgott valahol egy kamera – a film lényegében ezen felvételeket tartalmazza egymás mögé illesztve (az első rövid, 1990 körül játszódó jelenetben mint Csehszlovákia államfőjét ismerjük meg a főhőst, majd a film az 1993-as első cseh választásoktól kezdve a többin keresztül vezeti a nézőt egészen a 2003-as visszavonulásig, érintve a NATO-csúcsot, Clinton amerikai elnök látogatását, hivatalos születésnapi ünnepséget stb.).
A Havel polgártárs tehát sajnos nem több, mint egyszerű krónika, és nem megy tovább a híradók igazságánál. Látunk ugyan képsorokat Havel első feleségének temetéséről, majd második házasságkötéséről is, de az államférfi mindenhol hivatalos arcát mutatja, ráadásul legtöbbször azért mégis munkatársai, stábja és tanácsadói körében mutatkozik a filmben, és a jól ismert, a demokrácia elmúlt közel húsz évében már sokszor hallott politikai szólamokat hangoztatja. A cseh polgártársak minden bizonnyal imádták a filmet (erről árulkodik legalábbis az IMDb 10/8,2-es „osztályzata”), de a magyar nézőnek nem sokat mond – Václav Havelt, a politikust és közéleti embert még a kívántnál is jobban megismerhetjük a segítségével, de Václav Havelt, az embert egyáltalán nem.
Míg a Havel polgártársban azt láthattuk, milyen könnyedén vette fel az új demokrácia, az új szabadság ritmusát a csehszlovák állam, illetve pár évvel később Csehország, addig az Istenért, a cárért és a hazáért című dokuban arról kapunk egyszerre megdöbbentő és elkeserítő képet, mennyire nem sikerült mindez Oroszországban, ahol 15 évvel a kommunizmus összeomlása után is a peresztrojkát és Gorbacsovot szidják, gyűlölik a Nyugatot és Amerikát, és visszasírják a sztálini időket.
 |
| Őfelsége I. Morozov teát tölt - kiskirályok és nagyhatalmi nosztalgia |
Egy kis orosz faluban, a Moszkvától 100 kilométerre fekvő Durakovóban járunk, ahol úgy tűnik, megállt az idő. A település egész közösségét egy helyi kiskirály, Mihail Fedorovics Morozov igazgatja, aki teljhatalmú úr a környéken, és nemcsak anyagilag segít a hozzá igyekvő elveszett lelkeknek, de szellemi-vallási-politikai útmutatást is nyújt számukra a napi „szeánszok” során, melyek úgy kezdődnek, hogy a „háznép” kegyes jótevőjét dicsőíti, majd Morozov eléjük tárja a kötelező politikai-ideológiai irányvonalat, miszerint a demokrácia a Nyugatnak való, ám Oroszhonban fontos a hierarchia, melynek égi helytartója az Isten, földi helytartója pedig a cár.
És a rendszer sajnos teljesen kétoldalúan működik: az emberek minden kényszertől mentesen keresik Morozov „atyai oltalmát”, világossá téve, hogy az orosz népnek még a XXI. században is szüksége van egy cár atyuskára, sőt egy szabályos középkori hűbérúrra. S mielőtt megnyugodnánk, hogy elszigetelt, helyi jelenségről van szó, Nino Kirtadze filmjében azt is megmutatja, hogy működik mindez nagyban: egy magasrangú, vezető állami politikust is megismerünk ugyanis, Morozov jó barátját: Szergej Nyikolajevics Baburint, aki az Orosz Állami Duma alelnöke. Nyilatkozatai és politikai munkássága alapján pedig sajnos egyértelművé válik, hogy egyrészt nem tartják országukat Európa részének, másrészt „kollégáival” az általuk történelmi Oroszországnak nevezett volt Szovjetuniót szeretnék újra felépíteni, egy új, erős központi hatalmat, s ennek érdekében például Chavez venezuelai elnökkel és arab országokkal próbálnak szövetkezni.
Mindez talán nyílt titok volt eddig is, de rendkívül megrázó az orosz emberek és politikusok szájából, nyíltan beismerve hallani. Az Istenért, a cárért és a hazáért szimbolikája kissé talán túl direkt, de rövid (mindössze 53 perces) játékidejével is komplett és komplex kis mű, ami sok mindent megmagyaráz a közelmúlt történései közül, és jóval megtekintése utánra is hagy aggódni- és gondolkodnivalót nézőjének.
