1968 a nagy változások éve. A vasfüggönyön túl a párizsi diákmozgalmak szellemisége söpör végig, a keleti blokkban beköszönt a prágai tavasz, még kis hazánkat is utoléri az új idők szele az új gazdasági mechanizmus bevezetésével. Tóth Miklós egyetemi hallgató és lovászlegény életében is jelentős fordulópontot jelent ez az év, megismeri élete szerelmét, de ennek a kellemes időszaknak keserű árulás, majd a börtön vet véget.

Nyitva maradt szálakkal teli a történet, a jelenleg 70-es éveit taposó Tóth már regényben és színdarabban is feldolgozta a történteket. Nagy Anikó Mária és Lukácsy György dokumentumfilmje újabb állomása ennek a folyamatnak, az alkotók, amellett, hogy játékfilmes eszközökkel ,,rekonstruálják” a férfi és az angol követségen dolgozó nő hirtelen félbeszakadt kapcsolatát, a főszereplőt jelen időben is próbálják hozzásegíteni valamiféle megnyugtatóbb lezáráshoz.

,,Imperialista ügynök kollaborál egy reakcióssal” – annak idején így értékelték az állambiztonsági szolgálatnál a szerelmi kapcsolatot, ami a brit gépírónő és a követségi dolgozók által gyakran látogatott lovardában dolgozó Miklós között szövődött egy véletlenszerű találkozás hatására. Az ügynököket persze nem is annyira a magyar fiú, mint a diplomatastátusszal itt tartózkodó angol lány érdekelte, külföldi kémnek és potenciálisan beszervezhető (értsd. megzsarolható) elemnek is tartották.

Ez már önmagában elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy Tóth életét is teljesen aláássák, a közvetlen környezetébe ügynököket és besúgókat építsenek be, majd nyolc hónapra sittre vágják. A bimbózó románcot persze az angol követségen sem nézhették jó szemmel, Alexandrát ugyanis egyik napról a másikra hazarendelték Angliába, a hirtelen szakítás, és egy félresikerült emigrálási kísérlet után pedig Miklós nem hallott többé felőle.

Nagy és Lukácsy sajátos formáját választották a kreatív dokumentumfilmnek a történet elmesélésére, mintha a film egyben a saját werkfilmjeként is szolgálna. Már a játékfilmes betétek castingját is figyelemmel kíséri a kamera, amelynek során az igazi, idős Tóth Miklós segít kiválasztani az alkotóknak a színésznőt, aki majd egykori szerelmét alakítja.

Barta Ágnes a bemutatott fotók alapján valóban hasonlít a fiatal Alexandrára, ám a színésznő a jelenetekben meg sem próbálkozik semmiféle brit akcentussal, ha angolul kell megszólalnia, és a magyart is valami elég nehezen beazonosítható módon töri. Furcsa, mivel az angol követ szerepében villanásnyi pillanatokra feltűnő Rajkai Zoltánt ezzel szemben leszinkronizálták, vélhetően azért, hogy hitelesebbnek tűnjön az akcentusa. Barta partnere, a fiatal Miklóst alakító Mészáros Martin castingját ugyan nem látjuk, de közös jeleneteikben azért felsejlik némi meghittség és játékosság, ami miatt jól működnek együtt, van alapja, hogy ez a két, teljesen más világból származó ember miért vonzódik egymáshoz.

 

A konvencionálisan dramatizált betétek rendre átúsznak az olvasópróbába, ahol a színészek és az alkotók együtt ülik körbe az asztalt Tóth Miklóssal. A film azzal a szerencsés megoldással kerüli el a beszélőfejes interjúkat, hogy a színészek a próba közben kérdezgetik Miklóst az emlékeiről. Ugyanakkor ez néha visszafelé sül el, a jelenben történő beszélgetés hangja teljesen elnyomja a múltban játszódó jelenet dialógusát, sokszor pedig a színészek narrációját halljuk ahelyett, hogy látnánk, hogy ténylegesen megtörténik valami.

Az alkotóknak valószínűleg kevesebb valódi forrás állt rendelkezésére arról, hogyan zajlott a pár megfigyelése, mégis sikerül pár szórakoztató jelenetet összerakni a lehallgató tisztekkel, akik A mások élete magányos ügynöke helyett csapatban dolgoznak és figyelemmel kísérik a fiatalok legintimebb pillanatait is. Ezek a jól eltalált figurák, és főleg a rangidős tiszt, akár egy A játszma-szerű kémfilmből sem lógnának ki.

Tóthnak legalább annyira sokkoló lehetett a felismerés, hogy barátai és a rokonai is jelentettek róla (egyikük nagylelkűen még a lakását is felajánlotta szerelmi légyottra, ami valójában kifejezetten arra volt átalakítva, hogy könnyen rá lehessen látni az „akcióra”), mint amikor a Truman Show főszereplője szembesül azzal, hogy eddig kizárólag színészek vették körül.

Az eljátszott jelenetek és a valóságban az alannyal beszélgető színészek használata egy dokumentumfilmben nem ördögtől való elképzelés, hasonlóan épült fel nemrég a Bereményi Gézáról szóló Bereményi kalapja is, ahol az írót az ő fiatal énjét játszó Tóth Barnabás kísérte el a nosztalgikus utazásra, fiatalkorának színhelyeire. Egy ilyen dinamikát kísérel meg létrehozni az 1968 a valódi Tóth Miklóssal és az őt alakító Mészáros Martinnal, akik együtt mennek vissza 50 évvel később az egykori konspirált lakásba, ahol Tóth és Alexandra a legszebb pillanataikat töltötték, miközben tudtukon kívül hang-és fotófelvételek is készültek róluk.

Meglátogatják a fogházat, ahol Tóth raboskodott, a főhős pedig egyedül az állambiztonsági szervek archívumába is ellátogat, ahol kellemetlen meglepetések érik egykori ismerősei kapcsán. Végül Tóth és Mészáros együtt szegődik külföldön Alexandra nyomába. A film ambicionálja a nagy szembesítéseket, legyen szó a Tóthról egykor az államhatóságnak jelentő barátairól, vagy az egykori szerelméről, az ilyen katartikus pillanatok azonban nem mindig jönnek össze a valóságban – az alkotóktól viszont bátor dolog, hogy ezt fel is merik vállalni, és nem rendeznek meg valamiféle könnyes összeborulást a katarzis érdekében.

Tóth Miklós története személyes tragédia, de reflektál a szembenézés hiányára is, amely a magyar társadalomban ennyi évtized távlatából is uralkodik az ügynökkérdéssel szemben.