Origo
Elkerülhetetlennek látszik tisztázni, e sorok írója számára mit takar a táncfilm-kifejezés. Régimódi -- megengedem, elavult-ásatag -- elveket vallva, meggyőződésem: nem kifejezetten káros, ha egy táncfilmben szerepet kap a tánc, és/vagy a táncos(ok). Az önkényes (l’art pour l’art) destrukciót nem tartom művészi erénynek, különösen nem a megállíthatatlan „fejlődés” jelének. Így: nem sorolok a zsáner darabjai közé minden olyan munkát, amelyet táncos/koreográfus készített, lázas önkeresési szándéktól hajtva; továbbá azokat a műveket sem, amelyek nem vállalkoznak többre, mint egy táncprodukció rögzítése.
Póriasan letisztult táncfilm-definícióm: (legkevesebb, mint) gondolkodás a testről, ritmusról, zenéről, mozgásról. Ilyen, példás, alkotás: Grunwalsky Ferenc 2002-es, Gesamtkunstwerk Táncalakja – a páratlan Ladányi Andreával. Ez az origó(m).
Büszkeségeink, avagy az útépítéstől Szűz Máriáig
Fogékonyan az iróniára-abszurdra, akár heccként is értékelhetném a Fesztivál sajátos nyitányát. A Best of 2005-2007-blokk keretében alkalmam volt megtekinteni tíz, majd’ kivétel nélkül fogcsikorgatva eredetieskedésre törekvő, kortárs-közhelyekben tobzódó, lankasztó munkát.
Sergio Cruz Pedestrians-ában az egy tánciskola elé kerékpárokkal érkező nebulók, és az épület előtt szorgoskodó, útjavító-építő munkások, utcai takarítók döbbent szemlélésekor eszembe ötlött: amennyiben a Műegyetem előtt zajló eseményeket veszem föl egy mobiltelefonnal, akkor műszaki filmet forgatok?
A kanadai A soft place to fall-ban csilingelő muzsikára enyeleg, majd lihegve bonyolódik mű-héjanászba egy retró-pár, háttérben hűtőszekrénnyel. A hétköznapi melodráma keretében (az izraeli Emanuella Amichai-Na’ama Nissim Interior.Bar-ja) láttam még két, bárban üldögélő, bánatukat emancipáltan italba fojtó, mélabús fehérnépet; akik, miközben affektáltan cigarettáznak, a bárszéken-pulton mozgatják meg tagjaikat – egyszeri poénnak elmegy-jelleggel. „Futottak még”: három - egy próbaterem erősítőin egyszerre izgő-mozgó - táncosnő (A kanadai corps et instruments). Egy széken szabadidőruhában ücsörgő, búskomor férfiú, akit a körötte - többségében mackóban, kenguruban - sertepertélő fiúk-lányok próbálnak fölrázni egykedvűségéből, hasztalan (az izraeli Tzvi Frosh JellyBean-je).
Mozgásvilágát tekintve egyértelműen kiemelkedik a mezőnyből az albán-francia koreográfus, Angelin Preljocaj Annonciation-ja, mely produkció megörökítése – elsősorban vizuális értelemben -- fölkavaróan képzeletszegény. Preljocaj a legismertebb tánckomponisták egyike, akinek több munkáját (kiváltképp a lenyűgöző Rómeó és Júliát) igen kedvelem. 2002-es művét azonban a legsikerületlenebbek közé sorolom. A két – képességes – táncosnő duóját (vízben, műhabban, véresnek tetsző falak között, Vivaldi zenéjére és Stéphane Roy aggasztó zörejeire) leszboszi hatású kettősnek láttam. Ám – a tisztes tájékoztatás okán - utána néztem, így megtudtam: Gábriel arkangyal és Szűz Mária (bágyadt) találkozásának voltam tanúja.
 |
| Mariel McEwan, Jia Wu: Niu Niu’s Story |
Az amerikai Mariel McEwan, és a japán Jia Wu munkája: az egyetlen (ön)ironikus, bájos, édesbús darab. A Niu Niu’s Story közel hét percben mutatja be, hogyan lesz a sikeréhes szülők rövidlábú-kezű, pufók kislányából valamely tizedrangú revü-tánckar (mókás Chorus Line-parafrázis) századik tagja; huszonhárom évesen pedig munkanélküli. Első benyomásra úgy hittem, ez a darab is üres frázisokban tobzódik, ám később rájöttem (vagy kínomban „túlgondolkodtam”?) McEwan és Wu összegyűjtötte, elénk tárta a sanyarú táncos-léttel kapcsolatos közhelyeket.
Magyar Sanyar
A magyar tánc-rövidfilmek bemutatása (köztük öt premierrel) nem volt fölhevült jelenetektől mentes: néhány, a vetítőteremből dühödten kirohanó alkotó emelt kifogást a (valóban!) mostoha technikai körülmények ellen. Ám: miközben a fesztivál két napját leginkább a fejetlenség szóval jellemezhetném, a honi – a helyszínre állítólag az utolsó utáni pillanatokban megérkező, „még friss-meleg” -- munkák színvonalát nem emelte volna egy kifogástalanul működő technikai-műszaki személyzet sem. Ezért (is): ha itt valaki bosszús lehetett, az leginkább a (semmibe vett, fizető) néző. A hét műből négyről ejtek szót – általában korántsem erényeik okán.
Duda Éva a Közép-Európa Táncszínházzal létrehozott Arénája a múlt esztendő egyik legjobb hazai kortárs produkciója. A megkapóan kifinomult mű ihlette – azonos című – film azonban mit sem árulkodik minderről. A Zámborszki Ákos rendezte munka fölütése (még) hatásos: a homokból lassan kiemelkedik egy (női) test. A továbbiakban azonban a hét táncosra írt neoklasszikus alkotás bizonyos jelenetei következnek egymás után, minden dramaturgiai elgondolás nélkül: egyik fantáziátlan képsor (operatőr: Dózsa Márk) követi a másikat. Az elegáns táncműben kitűnően érvényesülő zenei kollázs ezúttal zavaróan negédesnek hat, és hiába a homok, a víz: nyoma sincs a koreográfiára jellemző érzékiségnek. Egy táncdarab egyes jeleneteinek rögzítése-lefényképezése a szabad ég alatt, illetve antik(olt) környezetben: nem túl merész vállalás. Esetünkben ráadást kudarcos is.
Zambrzycki Ádám fekete-fehér Meeting Pointja (elektronikus zenére) eszembe juttatta a Fatboy Slim 2001-es Weapon of choise-klipjét. Az egy méretes épület (stadion?) folyosóján meghökkentően darabosan táncoló Kevin Turner ugyanis hasonló mozgáselemeket variálgat, mint a ragyogó klipben lehengerlően könnyed-laza (akkor 58 esztendős) Christopher Walken. (Aki – légyen bármilyen sokoldalú is – mégsem táncos-komikus). Bizonyos epizódokból (a karosszékben pöffeszkedő, flegmán cigarettázó Turner; akit később mintha kilöknének egy ajtón) arra merek következtetni: az alkotók egy megaláztatásoktól sem mentes, küzdelmes táncos pályafutás állomásait kívánták megörökíteni. Mégsem jutottak tovább kongó frázisoknál, melyben – részint – közrejátszik a műből áradó önsajnálat.
Az eddig fölsorolt munkák – formabontó megoldásoktól idegenkedő - alkotói ingerszegény, ám „táncos” műveket hoztak létre; közéjük sorolom még Gaál Mariann – a pécsi Barbakán-bástyánál Réti Annával és Domokos Flórával forgatott – tisztesen eltáncolt, esztétikusan hervatag Barbakánját. Molnár Zoilly (egy hazai novella inspirálta) Üvegvárosában azonban föllelhető mindaz, ami nem hiányozhatna A Süvöltő Filmes Közhelyek szkeccsből. Férfi és Nő; bánatos tekintetű Gyermek; lépcsőn rohanó alak; árnyékok; (papír)levelek; röpülő galamb; tükör; füstös vendéglátóipari egység. Többek között ez az a szomorkás „lírai” képhalmaz, amelyet sosem sorolnék a táncfilm-kategóriába.
 |
| Ladányi Andrea |
Ahogyan Fehér Ferenc Amper & Juice-át sem. Mégis: az ún. utcai (azaz, break-, hip-hop, electric boogie) táncosból lett, lefegyverző mozgású kortárs táncművész-koreográfus fekete-fehér, karcos fürdőszobai csendéletét tartom az egyetlen, legalább vitára méltó munkának. Fehér a (MU Színházban bemutatott) Villanyszék trónusán kompozícióját hasonlóan szürreális (a Bunuel-Dalí páros tébolyító együttműködését idéző) videó-montázzsal fűszerezte. Fehér Ferenc (aki ezúttal semmit sem mutat meg észbontó higany-mozgásából) alkotótársával, a meztelen Simon Judittal kádban mozog, grimaszol. A több mint hét perces filmnek van tempója, emellett meglehetős bátorsággal képviseli alkotója ízlését, markáns esztétikáját. A Fehér rendezte-fényképezte – groteszk - munka tehát legalább valamilyen.
Café Zacc
Kutyaharapást szőrivel – gondoltam, mikor megtekintettem az izraeli Lee Yanor Coffee with Pina-dokuját. Amely Pina Bauschról szóló, ötvenperces munkát „szubjektív” (mi más?!) portréfilmnek nevezték. (Filmes utalásként: Bausch társulatával dolgozott Pedro Almodóvar a Beszélj hozzá!-ban, melyben egy, a Café Müllerben szereplő epizódot megidézve, táncol is a táncművészet papnője).
Yanor ájult hódolatról tanúskodó, műkedvelő jegyeket mutató alkotmányában egy-két fölösleges jelenet erejéig beült egy kávéra a kortárs tánc (egyik) ikonjával, 1972 óta (!) a Wuppertali Táncszínház vezetőjével a párizsi Le Mistralba – nyilván ezért a cím. A továbbiakban a tánc- és mozgásvarázslót láthatjuk: galambok között sétálni, színházban instruálni, artisztikusan cigarettázni, tükörfal előtt koreografálni, utánozhatatlanul kamaszlányosan mosolyogni. És kénytelen-kelletlen beszélni (holott nem a szavak embere); általában vaskos közhelyeket, rossz angolsággal, megható zavarodottsággal. Eközben jelenetek villannak föl a 2002-es Aquá-ból, és a három évvel ezelőtt készült Rough Cut-ból.
Mi tagadás, ekkor elérzékenyültem: ezek azok a röpke pillanatok, amelyek miatt elnézem (az operatőrként is csetlő-botló) Yanornak a kínos üresjáratokat, és az ijesztően dilettáns montázsokat -- futó fákkal, szitáló esővel, száguldó vonattal. A hátborzongató szépségű munkákból morzsákat szórtak elém, mégis: ez az a kevés (de a libabőrözéshez épp elegendő), amiért beülök egy táncfilm(esnek hirdetett-mondott) mustrára. Az idén hatvannyolc esztendős Bausch – és egyedülálló, játékos-érzéki-nagystílű-szenvedélyes-pőrén őszinte világa -- rácáfol mindarra, amit addig láttam. A hányavetiségre, a flegmára, a hamisra, a bántó blöffre. Amikor Bausch egy fehér ló társaságában tervez meg egy mozdulatsort, és a csodás jószág leköveti fejével mozdulatait, eláll a lélegzet. Mondjuk, hogy beköszön Isten a (fölújított) Toldi kistermébe? Mondjuk. Deus ex machina.
Mellékdal
A második napon a Nemzetközi Rövidfilmek I. megtekintésére is vállalkoztam, ám: észlelve az (akkor már) egy órás késést – amelyről nem tájékoztatták tisztesen a moziban tétován bolyongó nézőket – távoztam a helyszínről. Megbízható forrásból értesültem: számos – gyatra minőségben vetített - hervatag munkáról maradtam le.
