A beszélgetőpartnerek először azt tisztázzak, honnan volt a korábbi ismeret Dér Asia bemutatás előtt álló dokumentumfilmjének főszereplője, a sikeres galériatulajdonos és neves kezelőorvosa között. A képzőművészet szeretet ugyan közös pont az életükben, de nem ez jelenti a fő kapcsot, mivel Bodoky Einspach több családtagját is kezelte korábban, így találkoztak először.
Amikor viszont az orvos eldöntötte, hogy új korházépületét kortárs művészek alkotásaival szeretné díszíteni, Einspach Gábort kérte fel kurátorként. „Nem feltétlen csak a képzőművészet az érdekes, hanem a miliő, ami körbeveszi a betegeket” – indokolja Bodoky azt, hogy magánkorházában falon lógó festményektől a falak színén át a kortermek elrendezéséig mindenre nagy hangsúlyt fektettek. Meggyőződése, hogy ilyen környezetben a „gyógyulás más dimenziót kap.”
Ezt az elméletet ugyan nem támasztja alá hivatalos kutatás, de a szakember szerint elég, ha az ember arra gondol, mennyire befolyásolja a saját életét az, hogy milyen falak között tölti. „A világ sok táján, elsősorban persze a magánkorházokban, nagyon komoly mértékben adnak erre. Hangszereket helyeznek el a folyosókon, képzőművészeti tárgyak vannak. A betegnek ne az a szörnyű rideg valóság legyen a tapasztalat a korházban, mint amit általában látunk.”
Bodoky szerint a korházi környezet alapvetően traumatikus élmény a betegeknek, ezért a környezettel is kívánja könnyíteni a betegek dolgát, akiknek sok esetben éveken keresztül vissza kell járniuk kezelésre. „Egész más úgy, visszamenni, hogy vannak kedvenc képek, kedvenc sarkak.” Volt olyan betege, aki annyira megszerette az ágya felett logó ef Zámbó István-képet, hogy a festő neki ajándékozta egyik művét, miután tudomást szerzett róla.
A filmben a sikeresen alakuló kezelés különböző stádiumainál kerül elő Bodoky. „Tulajdonképpen örömhíreket hallunk, de ön mégis mindig nagyon kimérten jelenik meg. Örül a híreknek, de mindig hozzáteszi, hogy nem szabad elhinni, de azért számoljunk vele” – vezeti fel Veiszer azt a kérdést, hogy milyen protokoll szerint kell az onkológusnak kommunikálni a betegeivel. Bodoky szerint mérföldkövek szerint kell haladnia, és felvázolja, hogy ezek számára mit jelentenek, és mit tesz, ha személyesen reménytelennek látja az adott helyzetet.
„Mi azért dolgozunk, ketten, a beteg és én, hogy meg tudjuk azt a betegséget gyógyítani. Nem szabad az érzelmekre hagyatkozni, mert azok félrevisznek” – az orvos ennek kapcsán elmondja, hogy szerinte miben hasonlít az ő munkája a riporteréhez.
Kiemeli, az eddigi beszélgetéseik alapján azért a sikert másképp éli meg, mint beszélgetőtársa szakmájában. „Az utat szeretem, amit együtt töltök a beteggel éveken keresztül. Iszonyatosan boldog vagyok, ha sikerül meggyógyítanom. Ha nem sikerül, az egy kudarc számomra. A sikert abban is látom, hogy azt a nehéz utat, amit a sikertelen kezelés jelent, könnyébe tudom tenni a számára.”
Nem halok meg
Rengeteg szó esik róla mostanában, de mennyire gyakori betegség itthon valójában a hasnyálmirigyrák? Bodoky számára az ilyen megbetegedések száma éves szinten a „közelében sincs” a rák olyan fajtáinak, az emlőrák és a vastagbélrák. Az orvos szerint mégis fontos beszélni róla, elmondja, hogy miért emelheti a gyógyulási rátát az, hogy a hasnyálmirigyrák a közbeszéd témájává emelkedik.
A hasnyálmirigyrákról való gondolkodásra itthon pozitív hatással volt Esterházy Péter naplója, aki leírta a folyamatot. Ennek ellenére az emberek általában mégis szégyellik a daganatos megbetegedéseiket. „Nem tudjuk, hogy beszéljünk egy rákossal, mit kérdezzünk tőle.” Elmondja, milyen lelki folyamatokat igyekeznek erősíteni a betegekben, amelyekről a hazai onkológusok a Rákgyógyítás című szaklapjukban is sokat értekeznek. „Egy daganatos beteg nem izolálódathat, tovább kell vinnie az életét.”
Megtudjuk, azt is, hogy mi az onkológusok legfőbb célja manapság, hogy szokott-e küzdeni pácienseivel az alternatív gyógymódok kapcsán. „A daganatos betegnek az egészségesek közé való visszagyógyulása nagyon nehéz” – ezzel kicsit visszakanyarodnak a betegek társadalmi helyzetére. Az onkológusok ezzel nem foglalkoznak eleget Bodoky szerint, pedig ebben az orvosoknak is megvan a szerepe, amit fel is vázol.
A beszélgetés végén szóba kerülnek a sikertelenül alakuló kezelések, amelyek a hospice osztályon végződnek – legalábbis, ha a betegnek szerencséje van, mert Magyarországon nagyon kevés van belőlük, így bejutni sem könnyű. A maguk részéről egy fájdalommentes perspektívát próbálnak ajánlani az ide bekerülő betegeknek, és elmeséli, mi a folyamat, ami rájuk vár. „Egy jó hospice osztály nem agonizáló betegekből áll.
Tudják, hogy közel a vég, de még minden percét meg tudják ragadni az életnek” – próbálja árnyalni a bevett képet ezekről az osztályokról és lakóikról Bodoky. „Elidegenedtünk a haláltól a régi világhoz képest. A hallál egy ellenség egy borzalom. Szeretném ezt visszacsinálni, szeretném, ha a halálnak a méltósága visszaérkezhetne.”
A Nem halok meg 2023. szeptember 11-én, 19 órától látható premier előtt a Művész moziban. Jegyek itt kaphatók.
A Nagylátószög sorozat korábbi, vetítések előtti beszélgetései elérhetőek a YouTube-on.
A cikk a Mozinettel együttműködésben született.
