A Zűrös kettyintés, avagy pornó a diliházban és a Ne várjatok túl sokat a világvégétől őrülete után Radu Jude egy letisztultabb és visszafogottabb filmmel jelentkezik. Az iPhone-nal, a rendező Drakula-filmjével párhuzamosan forgatott Kontinental ‘25 egy szakmai és személyes válságba került asszony, Orsolya (Tompa Eszter) vívódásának története, a rendező szokásos, meghökkentő stílusában.
A Kolozsváron élő, jogász professzorból lett végrehajtó éppen egy hajléktalan férfit lakoltat ki, hogy előkészítse a terepet az épület ledózerolásához és egy elegáns butikhotel megépítéséhez. Orsolya minden tekintetben körültekintően, sőt, humánusan igyekszik eljárni, mégsem tudja megakadályozni, hogy a férfi a haladékként kapott percekben öngyilkosságot kövessen el. Ő és kollégái találnak rá, de már nem tudnak rajta segíteni, a kiérkező mentők a hullaházba szállítják a férfit.
De Jude filmje nem itt indul, hanem egy városszéli erdőben, a csavargó férfi dühödt kalandozásával. Követjük őt, ahogy egyre ingerültebben, káromkodva járja be először Kolozsvár peremét, majd a díszes belvárost. Cipőtalpon elnyomott csikk, lehugyozott köztéri szemetes, szemérmetlen kéregetés egy kávézó teraszán, polgárpukkasztó, ordenáré beszólások, a radikális kilátástalanság megnyilvánulásai. Ahogy a filmben később újra és újra meghallgatjuk Orsolyától, a férfi élhetne akár hasznos és értelmes életet, de senkitől sem kap lehetőséget. És a közöny végül közönyt szül.
Kontinental ’25 / Fotó: Berlinale
A hol száraz dokumentarizmusba, hol társadalmi szatírába ágyazott jeleneteket Jude játékossággal és némi verbális humorral oldja. Az erdőben kóborló férfi képei önmagukban kevesek, jöjjön valami meghökkentő: a helyi dinópark lényei – megidézve Jude korábbi rövidfilmjét, a Plastic Semioticet – szinte megelevenednek, pompás ellenpontját és egyben ironikus kommentárját nyújtva hősünk kiüresedett, nélkülöző, egyben egyre trágárabb hétköznapjainak.
Mindez azonban csupán a nyitány, a felvezetés ahhoz, hogy megértsük, vagy épp ellenkezőleg, megütődjünk azon, milyen az az élet, amelynek az elvesztése teljes morális válságba taszít egy nagyon is hasznosnak, elfoglaltnak tűnő embert. Orsolya háromgyerekes anya, az oktatói pályát cserélte le a hivatali munkára. A tragédiát követően, első felindulásában felettesének, kollégáinak sírja el az esetet, majd a sor folytatódik: férjének, édesanyjának, barátnőjének, volt tanítványának és végül egy papnak is felidézi a szörnyű eseményt. Szinte stációról stációra járva, repetitív módon mondja el az őt ért traumát, a bűnhődésnek is beillő kálvária során pedig az emberi reakciók legszélesebb skálájával találkozik. Mindegyik beszélgetőpartnere másként reagál, más témához köti az esetet, így sokféle diskurzus bontakozik ki, a kocsmai évődéstől Orbán Viktor Magyarországának kritizálásán át a teológiai értekezésig.
Felsorolni is lehetetlen, hány közéleti témát sorakoztat fel a film, állít és visszavon, kérdez és kifiguráz. Revoluton küldünk pénzt a nélkülözőknek, komfortos otthonainkból szemléljük a párhuzamos valóságokban szüntelenül ismétlődő vérontásokat, szörnyűségeket, miközben saját életünk vélt harmóniáját dokumentáljuk folyton kéznél lévő digitális eszközeinkkel. Az empátia gesztusai nevetségesek, szégyenletesen kevesek. Orsolya együttérzése, megbánása őszinte, mégis értelmetlen, az éjszaka közepén a gyerekszobában önmagát felhúzó játékkacsa is nagyobb hatást kelt, mint az ő önmarcangolása.
„Bár a törvény szerint nem vagyok felelősségre vonható, nagyon, nagyon bűntudatom van” – hajtogatja. Orsolya bánata, válsága, minél jobban hangoztatja, óhatatlanul is annál inkább kicsinyes lesz, ahogyan a magánéletét fokozatosan behálózó krízis is. Először csak a családi vakációt – na meg a férje által követelt esti közösülést – mondja le, és marad magára otthonukban, csendesen örlődve, hogy aztán videóüzenetben fogadkozzon a gyerekeinek, nem baj, hogy elmarad a közös nyaralás, beterveznek egy velencei miniszünidőt helyette. Kispolgári élet, banális problémák, nevetséges megoldások. Jól összezörren az anyjával, végül egy görbe este keretei közt, olcsó borral és olcsó pornóba illő, útszéli szexszel áll bosszút a világon, és elsősorban saját magán.
Kontinental ’25 / Fotó: Berlinale
Jude Orsolya történetéhez látszólag idegen, valójában sokértelmű vizuális hátteret választ. A filmet behálózzák a különböző épületekről készült, kitartott, statikus felvételek, egyrészt emlékeztetve bennünket arra, milyen egyszerű dolog is, ami miatt a férfinak meg kellett halnia: valójában a lakástalanságba, a kilakoltatás drasztikus tényébe roppant bele. Pedig a város, a világ tele van gazdátlan épületekkel – Jude gyakran kifejezetten üresnek ható házakat választ. A hangsúly a mennyiségen van, mindegy, hogy hetvenes években épült panel, vagy hamarosan ugyanolyan lepukkantnak ható, új építésű háztömb, hiába ordít mindegyikről, hogy olcsó minőség és építészeti kudarc, ennek a férfinak bármelyik a megváltás lett volna.
Konzervdobozokban élünk, ezt nevezzük külvárosi jólétnek – a film nemcsak vizuálisan, de a dialógusok szintjén is gyakran visszatér ehhez a témához. Olvashatóak ezek a képek, megnyilvánulások a lakhatási válság figyelmeztető jeleként és persze az egyre polarizálódó társadalomhoz kötődő rémképekként is. Míg egyesek egy kazánban bujkálva húzzák meg magukat, mások lesorompózott, éjjel-nappal őrzött lakóparkokban vélik magukat biztonságban. A film címét is a hajléktalan férfi otthonának helyén épülő hotelről kapta: mindössze hat emelet, emeletenként négy szoba. A nyomor helyén felvirágzó visszafogott luxus.
Látványosak Orsolya életének olcsó terei is. Mindegy, hogy az anyja dohányszagú, túlzsúfolt szekrénysora, a nyolcvanas évek ostoba relikviái (Szomszédokba illő jelenet) vagy a saját új építésű házának bóvlija a háttér, az üzenet ugyanaz: újratermeljük az eldobható, minőséget és esztétikai értéket nélkülöző tárgyakat, tereket, ezek rendezgetésével és a megteremtésükhöz szükséges anyagi javak kitermelésével töltjük értelmetlen mindennapjainkat. Aki ezekben a terekben él, soha nem lehet boldog.
Kontinental ’25 / Fotó: Berlinale
Szimbolikus hely Orsolya hivatali irodája is, a történelmi témájú rendezvény kellékének látszó papírdíszlet, a két felállított zászló és az aprócska térben elhelyezett jellegtelen íróasztal között egy ordító belsőépítészeti kudarc, széles átmérőjű elszívócső, amit senki nem próbált meg elmaszkolni. Ott van a szoba közepén, muszáj együttélni vele. És valóban, egy ponton Orsolya megpróbálja átrendezni a használhatatlan teret, az elégedettséggel nyugtázott végeredmény pedig, ha lehet, csak tovább ront a helyzeten: már az ablak is félig kitakarva. Jude nem ítélkezik, csak elénk tárja ezeket a hétköznapi harcainkat kényelmetlenül felidéző szituációkat.
A női identitásválság köti össze a filmet Roberto Rossellini Európa ’51-ével, ugyanakkor a film referenciaként való feltüntetése értelmezhető akár önironikus gesztusként is, az Orsolyát ért megrázkódtatás messze nem olyan súlyos, mint az Ingrid Bergman által eljátszott asszonyé. A két film közötti közvetlen kapcsolatot a mozi bárjában történt lealjasulás jelenete teremti meg – a háttérben ott a film plakátja. A Ne várjatok túl sokat a világvégétőlt megidéző képek a kormányt idegesen forgató, az autózás mindennapi rutinjába belefeledkező, közben dühösen önmarcangoló Orsolyával a Rossellini-párhuzamnál sokkal erősebben hívják be azt az asszociációt, hogy Jude legfontosabb referenciája saját maga.
Nevetseges önmarcangolás, idegesítő kapitalizmuskritika, érzelmes kirohanás vagy épp provokatív esszéfilm – bárhogyan nézzük a Kontinental ‘25-öt, nem leszünk jobban meggyőződve, hogy a világ egy reményteli hely, de legalább még mindig elférnek benne ilyen ezerarcú alkotók, mint Radu Jude.
