Ritka az olyan alkotás, melyről már bemutatása előtt tudni véljük, hogy a kánont ennyiben megváltoztató filmről van szó, mint a Saul fia. Az előzetes interjúk, beszámolók és Cannes-i díjeső után kétségkívül nagy izgalommal vártuk a bemutató időpontját, hogy magunk is meggyőződjünk a rég nem látott magyar filmsiker érdemeiről.
A Saul fia nagy hiányt tölt be a holokausztfilmek játékhagyományában, a konkrét megérthetőséget gátló, vagy befolyásoló elemekkel dolgozik, ezáltal hozza a lehető legközelebb, a megközelíthetetlent. Az eddigi holokauszt kánont meghatározó filmektől elemelkedve, általános motívumok hangsúlyozásával dolgozik, és mint ahogyan a mindennapokban is kerüljük a holokauszt témájához kapcsolódó kifejezéseket, úgy a film sem kívánja tudatosítani azt, amit egyébként is mindenki tud. Nem hullahalmokat, és elégett testeket mutat be a film egésze, hanem az e mögött zajló felfoghatatlan iparszerű cselekedeteket, pontos kidolgozottságot. Olyan részletekre hívja fel a figyelmet, mely az általános fogalmunkat nem határozza meg az események kapcsán, megmutatja a közfelfogásban eltartott mozzanatokat. Mint azt, hogy mi volt a feladata, egyáltalán ki volt az a Sonderkommandós, vagy éppen milyen nehézségeket okozott a tömegek legyilkolása napi rendszerben. Sőt, azzal is szembesülhetünk, mennyiben különböztették meg a szintén rabokat a többi láger áldozattól. Az operatőrrel (Erdély Mátyás) együtt mozgunk, nincs meg a találkozás elkerülésének lehetősége, megpróbálja végig vinni a néző is a Saul által elgondolt cselekedeteket. Résztvevői vagyunk az eseményeknek, nincs többlettudásunk Saulhoz képest. Nem kell ítélkeznünk a szereplők felett. Nincsenek hősök, emberek vannak, motivációkkal, ellátandó feladatokkal. Egy célért, az életért.
Saul (Röhrig Géza) életben maradását egyértelműen egy általa kigondolt tett hajtja, a fiú eltemetése, ez az ő túlélési stratégiája. Ezzel felveti a kérdést a túlélés mentális lehetőségeit illetően, minden megmozdulása elszántságból adódik, még akkor is, ha tudja, bármelyik percben kivégezhetik. A film egy percre sem adja meg a reményt arra, hogy a fiú megkapja a neki járó végtisztességet, erre a felvázolt közegben nincs esély, és semmi nem létezik ami a józan észhez köthető. A megérthetetlenség a fő motívum, ennyi év távlatából is nehéz a viszonyulás. Valamint nem csak a homályban látottak felfoghatatlanok, de még a hangok sem „csengenek” össze. A valós nyelvi problémák hangsúlyozása szintén kimaradtak az eddigi jól ismert koncepciókból. Az ami tehát elgondolhatatlan, itt sem lesz kristálytiszta, hiszen az alkotók a pontos reprezentáció lehetetlenségével mindvégig tisztában voltak.
Az áldozatok reakciói, az események kaotikussága mind a felé mutatnak, hogy egy percre sem tudjuk magunkat az általános befogadói mechanizmushoz kötni. A film nem kívánja meg értelmezni, hogy mi miért történik, felvázolt események vannak, benne élő (?) emberekkel, és minden úgy történik, ahogyan valóban történhetett. Az alkotás a tabuk közül többet dolgoz fel egyszerre, és ezekben, egyikben sem kíván dönteni, ahogyan a Sonderkommando etikai megítélésében sem. A nagyhatalmi események, az ide vezető ideológiai térnyerés kimaradnak. Mi pedig maradunk azokkal, akik csupán annyit észlelnek mindebből, hogy percek alatt semmisülnek meg, sokszor tudattalanul, válaszok nélkül. A film a holokauszt válasznélküliségét tökéletesen olvasztja egybe. Csupán tények és kérdések állnak rendelkezésünkre, melyek az értelmezés lehetőségére kiváló eszközök.
A film nem csak formanyelvben nyújt újítást, hanem alapvetően meghatározza a történelmi emlékezetünket, melynek elmélyítése, ilyen alkotásokkal lehetséges. Ahogyan a film vége egy természeti képpel, nyitottan és jövőbe tekintően zárul a sötét jelenből, úgy a nézői gondolatok is erőre kapnak, kérdéseket vetnek fel. Ez a fajta ábrázolásmód reprezentálja azt a távolságot, mely még építő hatással van az emlékezet fenntartására, de már kellően objektív. Mindezek a 3. generációt érintő motivációk legfőbb tulajdonságai.
A főként zsidó származású embereket érintő esemény feldolgozásával, mivel a film kerüli a pontosan azonosítható szimbólumokat, sőt a „zsidó” szó sem túlhangsúlyozott a közegben, pontosan rávilágít olyan kérdésekre, melyek meghatározzák a népirtásokat, és megkülönböztetésből adódó konfliktusokat. Nemes Jeles ezáltal nem egy áldozati álláspontot, sőt semmiféle álláspontot sem közöl, mégis elemien mutatja be, mi történhet bármikor, amikor a szélsőség vehemenciája eluralkodik és szembenálló félre nem talál. Legyen ez 1944 Európája, vagy épp a jelen egy más kontinense.
szerző: Klopfer Alexandra
