Elek Judit: A mindenkori felejtés ellen

filmhu: A film talán leghangsúlyosabb része Katherine-ről szól, aki apja halála után és annak határozott tiltása ellenére tér vissza szülőföldjére, hogy felkutassa családja múltját. A több idősíkon játszódó történetet a vége főcím szerint nővére emlékének szenteli, akinek tragikus sorsát eleveníti fel a Visszatérés. Beszélhetünk egyfajta filmes terápiáról?

Elek Judit: Nem hiszem, hogy terápiát jelent, inkább valami olyasmit, amit az embernek – ha megadatott átélni vagy közvetve érintettnek lenni egy ilyen borzalomban – kötelessége elmondani. A nővérem, Vera története igaz történet, ami néhány évvel ezelőtt jutott el hozzám. Apámnak korábban azt hazudták róla, hogy valahol Bécs és Budapest között, a visszaúton, tífuszban halt meg és az országút szélén van eltemetve. Ez volt a kegyes hazugság, amit ezzel együtt nem hitt el az apám és valóban mindig várta vissza, hogy talán mégis él, már akkor is, amikor több évtized eltelt és nyilvánvaló volt, hogy hiába várja.

filmhu: Hogyan derült ki az igazság?

EJ: Az öcsémnek van három fia, akik kíváncsiak voltak, hogy kik a szüleik, a nagyszüleik, és hogy egyáltalán, hogy van ez az egész família. A sógornőm ezért belekezdett egy családfakutatásba, járta a rokonokat, nyomokat keresett visszafelé és minden szálat igyekezett fölgöngyölíteni. Így találta meg ezt a történetet is, ő elmondta az öcsémnek, az öcsém nekem, és én úgy éreztem, hogy nem volt joguk nekem elmondani, mert túl borzalmas és nem bírom cipelni.

filmhu: Erre gondoltam terápia alatt, hogy egy olyan tudásnak jutott ez által a birtokába, amit mindenképpen ki kellett adnia magából, filmrendezőként természetesen filmet készítenie belőle. Most, hogy elkészült a film, valamivel könnyebb?

EJ: Nem könnyebb, viszont azt a kötelességemet teljesítettem, hogy ezt a történetet a világ tudomására hoztam, vagy, ha úgy tetszik, odaraktam egy kicsi követ, hogy ne felejtődjön el. Már nem az első követ rakom oda, de ez a legszemélyesebb. Az Ébredés-ben is van ebből egy darab, amit nem sikerült úgy átadnom, ahogy kellett volna. Ez az a jelenet, ahol a kisgyerek ráesik a halottra, miközben sorakoztatják és el akarják őket vinni valahova. Ez is egy abszolút személyes élmény volt. Amikor minket kísértek a Pozsonyi úti védett házból a budapesti gettóba, akkor én estem rá egy halott, csomagolópapírral letakart öregasszonyra, beszakadt alattam a csomagolópapír, és az orrom találkozott a halott orrával. Ez az a pillanat, amitől kezdve emlékszem. Tehát az, hogy a Visszatérés egyik főszereplője, Kati nem emlékszik a kvázi békés gyerekkorára, az is egy személyes dolog, én sem emlékeztem nagyon sokáig semmire, csak mesélték meg fotókon láttam, hogy a szüleimmel a Margitszigeten vagyunk, de az első emlékem nagyon sokáig ez a halott arc volt. Ezek a személyes élmények az egésznek a struktúrájához tartoznak, ezekre építkezik a film, egy része legalábbis.


filmhu: Másrészt ott van két irodalmi alap, Mészöly Miklós Szárnyas lovak című novellája, illetve egy Marguerite Duras-kisregény, a Nyár este fél 11-kor. Miért pont rájuk esett a választás?

EJ: Először volt a Nyár este fél 11-kor, amelyben Duras egy háromszög történetet mond el. Ebben az ragadott meg, hogy borzasztó finoman és látensen van jelen a szétrobbanó feszültség három ember között, megfűszerezve a gyerekkel, aki állandóan ott van köztük. E mellett a nőnek a figurája volt fontos, akit a megértésnek és a fájdalomnak a kettőssége motivál. Mészölynél pedig az, hogy egy hasonló, jóllehet drámaibb és élesebb helyzetre mennyire másképp is reagálhat az ember, és hogy ez tragédiába is torkollhat. Ugyanakkor azt szoktam mondani, hogy már az édesanyjuk sem ismerne rá az eredeti forrásokra, ezért is aposztrofáljuk úgy a főcímben, hogy az alapművek szabad felhasználásával, ami itt egy meglehetősen szabad felhasználást jelent.

filmhu: Mint egy mag, ami aztán ki tudja, hová fejlődik.

EJ: Igen, amiből aztán egy nagy fa lett, de azért az eredet is ott van. A film angol címe, a Retrace nem is egyszerűen „visszatérés”-t jelent, hanem a visszakeresését az eredetnek. Ezért is pontosabb ez, mint a Visszatérés, hiszen Kati is az eredetét keresi, amikor a két szálat – a múltját kutató nő és a diktatúrában élő erdész sorsát – összeszövi a film. Ez a két szál nem csak a két főszereplő különböző reakcióját jelenti, hanem kétféle sorsot is, ami mégis közös, mert közös a gyerekkoruk és közös a helyzet, amiben vannak. A világuk nagyon különböző, és közben meg mégsem annyira különböző, hiszen a háború diktatúrájával és borzalmával, és a Ceausescu diktatúrájával és borzalmával a két élmény nagyon komplexen hasonlóvá válik. Rengeteg mindenről szól a film és nem csak ez a két rétege van, hanem jóval több, akár maga a visszaemlékezés, vagy a fekete-fehér emlékképek, ahogy előjönnek a főszereplőknél.


filmhu: Én is ezt éreztem a filmen, hogy – még ha nem is akar párhuzamot vonni a holokauszt és a szocialista diktatúra között, akkor is – keresi a közös pontokat, és magáról a diktatúráról, az elnyomás bármilyen formájáról beszél. Jancsó mondta azt, hogy „ahol a zsidókat üldözik, ott zsidó vagyok, ahol a cigányokat, ott cigány vagyok”, és így tovább.

EJ: Az emberség üldözéséről szól a film, egyébként szépen mondja ezt Jancsó. Az embernek kötelessége az üldözöttel azonosulni és az ő pártján állni – ha ember akar maradni –, és ha valamit el kell mondanunk a jelen korban, akkor az ez, hogy nem létezik nagy vagy kicsi embertelenség. Ha valakit lelöknek a villamosról, vagy ha egy öregembert hagynak állni és nem adják át a helyet, tehát bármilyen, picinek látszó embertelenség sem lehet olyan kicsi, hogy ne kellene valamit tenni ellene, mert most csak akkora, de két hét vagy két év múlva kinő belőle a borzalom. És ha hagyják kinőni, és nem tesznek ellene, akkor utólag már lehet csodálkozni. Mindig azt hiszik az emberek, hogy „ez velem nem fordulhat elő”, vagy hogy „csak őket bántják”. Egy frászt. Onnantól kezdve bárkit, bármikor, bárhogyan.

filmhu: Tudjuk, hogy ez is egy régóta tervezett film. Miért pont most került elő? Így alakult, vagy nagyon is időszerűnek gondolja?

EJ: Az, hogy most jutott el hozzám a Vera története, az valamennyire véletlen, az indulat viszont, hogy most mindenáron megcsináljam ezt, az egyáltalán nem az. Ezek a filmek mindig az utánunk jövő nemzedékeknek szólnak, és a Visszatérés a mindenkori felejtés ellen is szól, hogy sem a Holokauszt alatti, sem a szocialista diktatúrában játszódó történetet nem szabad elfelejteni, mint ahogy azt sem, hogy ez mit okoz az emberekben, hogy milyen sorsot jelent üldözöttnek lenni vagy egy diktatúrában élni. Nem szabad elfelejteni, különben majd ott áll védtelenül a felejtő és nem fog ráismerni a veszélyre, amikor az elkezd érni és elkezdi őt fenyegetni. A dolgok nem ismerete és nem tudása szüli azt, hogy újraképződhetnek ezek a dolgok. A tudatlan emberrel sok mindent el lehet hitetni, akinek a védtelensége abból adódik, hogy a hazugsággal nem tudja szembeállítani a valós tényeket. Lehet neki hazudni, hiszen nincsenek információi, nincs ismeretanyaga, és még csak az ismeret szintjén sem tudta átélni ezt a tudást, amit a tanú vagy a történelem alanya átélt.


Az pedig a másik, igen sarkalatos bűne a korunknak, hogy a szocializmus negyven éve, ami közelmúltunk, a rendszerváltás óta eltelt időben tejességgel elfelejtődni látszik, még a tankönyvek sem szólnak róla semmilyen formában, pedig aki akkor született, az ma már 20-21 éves. Nem szabadna ennyire gyökértelenné tenni az embereket vagy egész nemzedékeket, ez a szocializmusnak volt az egyik „vívmánya”, hogy állandóan átírta a történelemkönyveket és az egész oktatást, és hol napirenden tartott valamit, hol pedig a teljes hallgatás fátylát borította rá, ami mindenképpen csonkolás volt. Ez olyan, mint amikor a kínai nőknek elkötötték a lábát, hogy kicsik maradjanak, ettől viszont nem tudtak menni. Egy ponton túl az a szellemiség is alkalmatlanná válik bizonyos dolgokra, amit nem hagynak kibontakozni, vagy nem hagyják, hogy felszívja mindazt, ami az ő múltjában kell, hogy gyökerezzen. Így ez a 21. századi világpolgár nemzedék, aki mindenütt otthon van és sehol nincs otthon, akinek se hazája, se hovatartozása, se világnézete, se semmije nincs, nagyon védtelen és végtelenül manipulálható.

filmhu: Okozott-e bármilyen nehézséget a régi terv leporolása?

EJ: Nem volt poros. Talán azért is maradt életben, mert állandóan elővettem. Tizenhét év alatt ez volt talán a tizennegyedik változata az eredeti forgatókönyvnek, vagyis állandóan alakult a történet. Eredetileg ’68-ban játszódott, aztán ez a rendszerváltással okafogyottá vált, de vissza kellett menni egészen Ceausescuig, mert az az idő volt a kvintesszenciája. Mindenképpen a háborút, vagy valami ahhoz hasonlót kellett vele visszahoznom, illetve azt, hogy mennyire borzasztó, hogy a Földnek ezen a részén mindig ez van és már megint ebbe a szarba kell belelépni!

A sok változás alatt mindig megjelent a történetben valami eleven dolog, amitől aktualizálódott, aztán később megszületett ez a visszatérés-jellege is, mert először egy egyszerű utazásról volt szó, mint amilyen Durasnál a vakáció. Tehát ez folyamatosan épült és ért, és itt nem az volt a frusztráló érzés, hogy van egy történet, amit nem lehet megcsinálni, hanem hogy van sok-sok különböző változata ennek az alaphelyzetnek, amit valamiért soha nem lehet megcsinálni, hol anyagi, hol egyéb okokból. A folyamatos foglalkozás miatt viszont nem avult el az anyag, vagy amikor elavult, akkor valahogy mindig újjászületett.


Mindez sokaknak köszönhető, így a fiam, Berger László dramaturgiai közreműködésének is, aki nagyon jól tud kérdezni és nagyon jól rátapint, ha valami nem működik rendesen. Ugyanígy a ScripTeasten is nagyon jó kérdéseket és tanácsokat kaptam az ottani munkatársaktól. Sokszor van úgy vágás közben, pláne egy ilyen párhuzamos szerkezetnél, hogy az ember ide-oda rakosgatja a szálakat. Ezt itt nem lehetett. Nem lehetett elmozdítani vagy meghúzni a történetet, pontosan úgy kellett összerakni, ahogy az meg volt írva. Ilyen az, amikor öntörvényűvé válik egy anyag és kiköveteli a maga formáját. Én alakítom természetesen, de közben viszi saját magát, és ilyenkor van az embernek az az érzése, hogy talán jó úton jár, és hogy ezt a történetet így kell elmesélni.

filmhu: Berger Lászlón és a ScripTeasten résztvevőkön kívül ki az, aki még sokat tett hozzá az anyaghoz?

EJ: Ez egy fantasztikus forgatás volt, egy hetet forgattunk Svédországban és kilenc hetet Erdélyben és a Partiumban. Két magyarországi színész szerepel a filmben, a többiek erdélyiek. Az egyik főszereplő, Gáti Kati – vagy Kathleen Gati, ahogy Hollywoodban ismerik – nagyon nagy nyeresége volt a filmnek. Ugyanígy az erdészt játszó Demeter András is fantasztikusan teljesített, és ha a film autentikus a főszereplők szempontjából, akkor az ennek a két színésznek köszönhető.

Aztán ott van Damokos Csaba díszlettervező, akivel már hat és fél éven keresztül készítettünk elő egy Kinek az erdeje? című forgatókönyvet, vagy az a Páll Zsolt, akinek a nevét a Varga Katalin című film kapcsán olvastam. Őt is megkerestem, végül is line producere lett a filmnek, Kovács Ildikóval együtt, aki végig tartotta és tartja bennünk a lelket a mai napig, a legnehezebb pillanatokban is. Páll Zsolt és Damokos Csaba szedték össze a helyszíneket, amelyek közül persze már egy csomót ismertem. Csiki László írói konzultásként vett részt a filmben, de meghalt, amikor mi a ScripTeasttel Lengyelországban voltunk. Viszont az özvegye, Szabó Erzsi az ő örökébe lépett, aki – mint szemtanúja és szenvedője a Ceausescu-kornak – az utolsó szögig emlékezett mindenre, arra, hogy milyen kötényt adjunk a szereplőkre, hogy milyen a piac ekkor meg akkor, tehát ők is rengeteget adtak hozzá a film hitelességéhez.


Ugyanígy az egész erdélyi színésztársaság. Demeter András, aki egyébként vadászik, és aki hónapokat vadászott a szerep előtt és volt kint az erdőben azért, hogy olyan legyen, amilyen. Péter Hilda, aki egy csodálatosan tehetséges ember. A Lenke nénit játszó Molnár Gizella, aki klasszikusan nagy színésze az erdélyi színjátszásnak. Nincs olyan ember a filmben, aki ne nagyot tett volna hozzá. Egyébként is mindig az a főszereplő, aki a gép előtt van, ha egy mondatot mond, akkor annak az egy mondatnak az erejéig. A gyerekek is fantasztikusak voltak, ahogy a férj szerepében látható svéd Philip Zandén vagy a Kati húgát játszó Sarah Clark is, akit az Operaházban találtam, mint balerinát. De mondhatnám a teljes erdélyi stábot, ahogy ők a lovakhoz vagy a kunyhóépítéshez értenek, az csodálatos.

filmhu: Úgy volt, hogy Maia Morgenstern kapja a női főszerepet.

EJ: Maia két nyelvet nem tud, ami itt dramaturgiailag kapitálisan fontos: nem tud angolul és magyarul, pedig ez az a két nyelv, amelyen a film beszél. Egy darabig úgy volt, hogy ő lesz a női főszereplő, mert én őt nagyon nagyra becsülöm, szeretem és régóta szeretnék vele dolgozni, ami kölcsönös vágy. Nyilván egy kicsit haragszik rám, mert sokáig szerettem volna, hogy ő legyen, de rá kellett jönnöm, hogy ez lehetetlenség. Minél érettebb lett a forgatókönyv, annál inkább kikövetelt magának bizonyos dolgokat, például azt is, hogy csak direkt hanggal lehetett forgatni. Ebben egyetlen mondat utószinkron sincs, mert az is elvett volna valamit a hiteléből, a spontaneitásából, az igazságából.

filmhu: Az erdélyi színészek kiválasztásában szerepet játszott az ő viszonylagos ismeretlenségük, amivel hozzájárulhatnak a hétköznapiság érzetének növeléséhez?

EJ: Az egésznek a valósághűségéhez hozzátartozott, hogy ez Erdélyben játszódik, és ha a történet egy adott földön játszódik, akkor az ott élő emberek tudják a leghitelesebben megjeleníteni az ottani létet. Nem is beszélve arról, amit a nyelv fontosságával kapcsolatban mondtam az előbb, de nem csak arra gondolok, hogy románul és magyarul is meg tudjon szólalni, hanem arra, hogy milyen akcentussal szólal meg, hogy odavalósi abba a közegbe, ahonnan beszél.

Sok évvel ezelőtt a Tutajosok New York-i vetítésén meg tudták mondani, hogy a főszerepet játsszó Gáspár Sándor milyen jiddist beszél. Hoztunk ugyanis egy coach-ot a Kárpátaljáról, egy ott élő, ukránul, oroszul, jiddisül és héberül is beszélő zsidó lányt, aki az utószinkronnál betanította a szereplőknek a szöveget, New Yorkban pedig megmondták, hogy ez melyik jiddis nyelvjárás, ami nekem hihetetlen élmény volt! Brooklynban külön zsinagógái vannak a különböző kárpátaljai falvaknak és városoknak, az onnan származó emberek pedig annyira megőrizték a nyelvet, hogy meghallják a különbséget, ahogy mi is hallhatjuk ezeket a Visszatérés-ben. Ezt hívják úgy, hogy autentikusság, ami számomra minden filmemben nagyon fontos volt. Nem azért, mert dokumentarista hitelesség kell, mert ez a film minden, csak nem dokumentarista.


filmhu: Ennek megfelelően a film képi világát is a precíz, kicentizett beállítások jellemzik.

EJ: A könyv születése közben érleltük ki ezt a fajta látásmódot, a két folyamat kiegészítette egymást, hogy megszülessen belőle a film. Mindenkinek száz százalékos felelőssége van benne, ráadásul nagyon drága műfaj, ezért nagyon precíznek kell lenni. Nem lehet elcsúszni egy napot, mert esik vagy fúj, legalábbis mi soha nem voltunk abban a helyzetben, hogy kivárjunk, kivéve akkor, amikor muszáj volt kivárni a napsütést, hogy meglegyen a kontinuitás. Ezek nagy luxusok, mert múlik az idő és be kell fejezni az aznapra tervezett anyagot.

A színészek és a stáb ebből a szempontból is fantasztikus volt, amitől viszont még fájdalmasabb, hogy anyagilag nincs vége a filmnek, mert nem tudtam őket kifizetni. A román koproducer megszerzett egy nagyon nagy támogatást az ottani alapítványtól és a nagy részét nem adta tovább. Ettől aztán nem csak katasztrofális anyagi helyzetben, de borzasztó feszültségek közepette forgattunk és fejeztük be a filmet, ami nekem azért is szörnyű, mert én vagyok a producer és nem tudtam kifizetni azokat az embereket, akik elvégezték a munkájukat.

Ha valaki nem érzi át ezt a fajta felelősséget és nem úgy áll hozzá a filmcsináláshoz, mint ahogy az elvárható lenne, azzal rengeteget tud ártani mindenkinek. A román koproducere a filmnek egyetlen egyszer sem volt ott a forgatáson, szerintem a forgatókönyvet sem olvasta el igazán. Vannak emberek, akik számára egy mesterség kizárólag a pénzszerzésről szól, és még a filmkészítést is így közelítik meg. Szerintem a mi mesterségünk nem erről szól – akármekkora pénzek is vannak benne –, és az ilyen embereknek valami mást kellene választaniuk a meggazdagodáshoz. Ezért hangsúlyozom még egyszer, hogy az, hogy ebből a történetből végül film lett, az mindenkin múlott, aki akkor és ott kitartott mellettem.

filmhu: Ezért nem lehet ott a Visszatérés a 2010-es szemlén?

EJ: Igen, ezért. Nem tartottam volna tisztességesnek, hogy bemutassuk, miközben anyagilag még rendezetlen a dolog. Egyrészt pótolnunk kellett valahonnan a hiányzó összeget, másrészt sokkal feszítettebben és spórolósabban kellett dolgoznunk. Igyekeztünk mindent úgy csinálni, hogy a filmen ezt ne lehessen észrevenni, és remélem, hogy nem is látszik majd rajta.

Olyanok is voltak persze, akik nem tartottak ki, de akik igen, azoknak nagyon köszönöm, hogy ott voltak, és hogy megcsináltuk a filmet. Nagyon sokan segítettek, a laboratóriumtól a hangstúdióig, és sokan várják a pénzüket, dühösen vagy kevésbé dühösen, szitkozódva vagy türelmesen, mert mindenki beletette az életének egy részét, azért, hogy ez a film létrejöjjön, és ilyen legyen, amilyen. A következő szemlére természetesen versenybe szeretnénk nevezni a filmet.


Azért kell erről beszélni, mert nem szabad büntetlenül hagyni, hogy emberek ezt megengedhessék maguknak, és tudom, hogy nem én vagyok az egyetlen, akivel ilyesmi történt, hogy nem tudom teljesíteni az adott szavamat és a szerződésekben foglaltakat. Természetesen mindent megteszek, hogy rendeződjenek a dolgok. Nagyon sok megértő segítséget kaptunk a magyarországi finanszírozóktól, akik magukénak érezték ezt a filmet. Valószínűleg Romániában is azért adtak pénzt a filmre, mert úgy látták, hogy sok mindent reprezentál a két kultúrából és az együttműködésből. Remélem, hogy végül a törvényesség és a tisztesség fog győzedelmeskedni.

filmhu: Ezek szerint még nem is sikerült elengednie a filmet.

EJ: Nem. A filmkészítés egyébként is egy nagyon hosszú folyamat, kinél hosszabb, kinél rövidebb. Ipar is persze, de amit én csinálok, az kézműipar. Mindenen rajta van a kézjegyem, minden darabját – ugyan nem a semmiből, de – meg kellett, hogy csináljak. Az európai filmgyártás egy része hála istennek még magán hordja ezt a kézműves-jelleget, talán az utolsók vagyunk, akik még ilyet is csinálnak.

Ez is hozzájárul ahhoz, hogy nehéz elengednem a filmjeimet, de természetesen elérkezik egy pont, amikor azt mondja az ember, hogy kész, vége. Kijött az első kópia meg a korrekciós kópia, és akkor csókolom, el kell vágni a köldökzsinórt. Úgy szoktam mondani, hogy most már menjen és élje a saját életét, most már ez a világ dolga, hogy kezdjen vele, amit tud.

filmhu: Gondolatban már tervezi a következőt?

EJ: A Visszatérés-t egy nagyon felpörgetett állapotban csináltuk, pláne a végén. Ilyenkor azt hiszi az ember, hogy már másnap neki tudna esni a következőnek, de én elég öreg vagyok hozzá, hogy tudjam: erről szó nincs, ki kell „üresítenie” magát az embernek, aztán újra föltölteni, mert egy filmmel nagyon sok mindent odaadott magából. Noha tudom, hogy mit szeretnék a legközelebb, de amikor pár hónap múlva vagy egy év múlva oda jutok, hogy ez komolyan felvetődjön, addigra ez könnyen megváltozhat. Sok kész forgatókönyvem van, amiről azt hiszem, hogy úgy jó, ahogy leszedem a szekrény tetejéről, aztán persze úgyis át kell írni, ahogy ezen is két és fél évig dolgoztam a forgatás előtt, megállás nélkül.

Ez pedig most végképp más helyzet, mert nem a pihenés következik, hanem a komoly küzdelem azért, hogy anyagilag rendezzük a film sorsát. Remélem, hogy egy olyan dolgot hozunk létre, ami mellé oda lehet állni, és méltó arra, hogy segítsenek rendbetenni ezt az anomáliát, amit a román koproducerünk okozott. Úgyhogy ez egészen addig nincs befejezve, és nem is nyugszom addig, amíg mindenki meg nem kapta a pénzét. Azt is tudni kell, hogy én soha nem veszek fel addig egyetlen fillért sem a munkámért, ameddig a többiek nincsenek kifizetve. Ez a hozzáállás egyre nehezebben realizálható, mert az élet egyre durvábban követeli azt, hogy pénzt keressünk. Kicsit hülyének is néznek miatta, de akkor sem tartanám tisztességesnek. Így is elég nyugtalanul alszom, úgy meg egyáltalán nem tudnék.


filmhu: Remélhetőleg minél előbb pont kerül a végére, elvégre egy interjúban elmondta, hogy rengeteg mindent szeretne még megvalósítani.

EJ: Igen, és azt is elmondtam, hogy nagyon sokáig nem dolgozhattam: a rendszerváltás előtt a kultúrpolitika nem engedett, utána a pénz hiányzott hozzá, ami szintén cenzúrázza a maga módján a kultúrát, ezért most életfogytosnak érzem magam. Azt mondta a Zsolt [Kézdi-Kovács Zsolt filmrendező, a rendezőnő férje], amikor nézte a musztereket meg a werkfotókat, hogy látja rajtam, hogy rettenetesen fáradt vagyok, de hogy hónapok óta nem látott ilyen boldognak és ennyit mosolyogni, mint a forgatáson. Tényleg ez a helyzet, hogy az ember ilyenkor éli azt az életet, amiért úgy érzi, hogy a világra született. Annál nincs borzasztóbb, ha nem dolgozhatok, vagy ha nem látok valamilyen megvalósítandó célt magam előtt.

Valóban sok tervem van, de úgysem fogom tudni mindet megcsinálni, mert az emberi élet véges, még ha azt is gondolom, hogy nem kell ezzel foglalkozni. Az ember tudja, hogy egyszer meg kell halni, ilyen a sorsunk, kész. Vannak nagy költők, akik egész életükben a halálra készültek, és tulajdonképpen majdnem minden versük ezzel foglalkozik. Én már kétszer is meghaltam pár percre vagy másodpercre, és bár nagyon szép Nádas Péter Saját halál című története, az én halálélményeim másmilyenek. Tiszta sötét és fekete volt minden, a Jancsó is elmondta ezt, mert ő is sokat foglalkozik a halállal. Ez férfitulajdonság egyébként, a nő valahogy természetesebben fogja fel a halált, ahogy a születést is, ami annyira hozzánk tartozik. A halál az életnek része, egyszer eljön, nem kell vele különösebben törődni.

filmhu: Jancsó Halász Péter-nekrológjának volt az a címe, hogy Nix.

EJ: Nix, ez az! Én is ezt mondom, mert nekem is volt ilyen tapasztalatom, ahogy Mikinek is, és tudom, hogy nem nyílik ott ki semmi és nem következik semmi. Ugyan csak rövid ideig voltam ott, és biztos csak az előszoba előszobájában, de ha tévednék, akkor az meg tiszta haszon!

Mészölynek van az utolsó interjújában egy gyönyörű mondata, amit Jelenczki István az ebből készített tévéfilm címének is adott, a „Megbocsáthatatlanul szeretem a földet...”. Ez így van, jó itt, és minden nyavajájával együtt állati érdekes és élvezetes ez az egész. Ne fájjon semmi, mert utálok betegnek lenni, utálom, amikor nem tudok fölkelni, de ameddig egy szikra van az ember fejében vagy a szemében, addig ez egy nagy kaland és addig dolgozni is kell. Ha csak egy picit is fogom tudni mozgatni az ujjamat, akkor is fogok csinálni valamit, mert nem bírnám ki a tétlenséget.


Azt szoktam mondani, hogy abban a pillanatban, ahogy észreveszem, hogy már nem vagyok kíváncsi, vagy hogy hülyülök, akkor inkább kitalálok valamit, mert nem akarom a legvégét végigkínlódni. Ezért is van az, hogy végtelenül tisztelem és gyönyörűnek tartom Márai utolsó gesztusát, amivel főbelőtte magát, mert valóban elérkezik egy pont, és ha már be kell fejezni, akkor hadd mondjam meg én, hogy mikor elég. Na, de ez még odébb van, remélem...