Előre! - „Elvitték a szobrokat” - beszélgetés az alkotókkal

Bármilyen hihetetlen is, amikor a filmhu az Előre! forgatásán járt, még csaknem negyven fok uralkodott Magyarország felett. Amikor az említett film játszódik, akkor meg a kommunizmus. Ennek jegyében egy iskolai úttörőünnepség kellős közepébe csöppentek a nyílt forgatási nap látogatói. A pulpitus vöröséből Lenin, Marx és Engels bűnügyi fotóalbumokat idéző pózban meredt szigorúan balra, előtte pedig igazi úttörő-egyenruhás gyerekek rugdosták teljesen önfeledten egymás bokáját, csakúgy, mint anno ’84-ben. Ennek hatására rengeteg önjelölt pedagógus támadt a jól felszerelt, szalmakalapos stáb köréből, akik „A dolgozó népért, a hazáért előre!” felirat alatt szorgoskodtak a feeling megteremtése körül.

A „Csendet kérek, próba!” és a „Csendet kérek, felvétel! felkiáltások hallatára a benedvesített törölközőkkel a fejükön rohangáló, a hűsítőként körbehordott vízzel versenyt köpő lurkókból egyszeriben a 12 pont vezérfonalai mentén fejlődő szorgos úttörő válik. A kamera elindul csigalassúságú megfigyelőkörútjára a sorok között. Pillanatnyilag senkihez se lehet szólni. Mondják, a főhősnő az öltözőben pihen, vele beszélhetek. Az öltöző, egy kellőképpen lepukkant osztályterem, ahova ötpercenként szállítják az ájult gyereket, a „tanítónéni”, Marozsán Erika pedig gyümölcsös pitét majszolgatva válaszol a kérdésekre. Erdélyi Danitól, a rendezőtől öt percet kapok a tv2 után, a soros csapó előtt, aztán még ötöt a következő szünetben. Utána sietve visszabújik a zöld nagykendő alá, ahol monitoron figyeli az eseményeket. És még mindig elégedetlen, amikor Ernő bácsi (Spindler Béla) már vagy ötödször támogatja ki a nyurga, szemüveges lányt a képből. Szerencsére csak a film szerint van rosszul, a többiek viszont komolyan esnek össze, úgyhogy őket már a doktornő kíséri hűvösebb tájakra. Egyébként is nyűgösek, az „ebédidő” bűvös szóként lebeg a fejük felett. A többieket, a körítést már elengedték, csak az osztály dolgozik. Rövid szünet, a padok arrébb vándorolnak, követve az árnyékot. Az egyiken még sikerül szóra bírnom Pohárnok Gergelyt, a film operatőrét. Visszarohan a kamerájához. Még egy utolsó nekilendülés. Előre!

---

1984 tavaszán avatják úttörővé az 524. számú Frankel Leó úttörőcsapat tagjait. Ebbe az osztályba jár Kerekes Miki és Kutas Zoli is. Egy padban ülnek, és együtt töltik a délutánjaikat is. Iskola után együtt csavarognak, közös búvóhelyük van, minden csínytevésük közös. Legjobb barátok, a szó klasszikus értelmében. Barátságukat az sem tudja kikezdeni, hogy szüleiknek teljesen más elképzelésük van a világról.

Kerekes Miki apja pártvezető, fiatal kora ellenére a harmadik kerület párttitkára, a Központi Bizottság tagja. Pártkarrierje töretlen és felfelé ívelő. Kerekes karrier-politikus, aki nem hisz ugyan a szocializmus eszméjébe, de azt tisztán látja, hogy amennyiben a legkisebb repedés is megjelenne az egypártrendszer talpazatán, akkor az egész összeomlik, és azzal az ő karrierjének, jólétének, hatalmának vége.

Kutas Zoli apja pont az ellentéte Kerekesnek. Értelmiségi családban született, és az egyetem után ő is tudományos pályára lépett. A KFKI-ban dolgozik, de hiába briliáns elme, nagyon lassan halad előre a ranglétrán. Főnökei folyamatosan mellőzik. Szerinte mindez annak köszönhető, hogy ő nem párttag és rokonai sincsenek a pártban. Sértettségének és intellektusának köszönhetően az illegális ellenzék közelébe kerül, és ezzel egy időben a belső elhárítás látókörébe is bekerül.

A film a két barátról szól, akiknek egy apró órai rendzavarás megváltoztatja az életét, egyre vadabb események követik egymást, míg azzal ér véget a történet, hogy a Kutas családnak el kell hagynia az országot. Ebben nagy szerepe van annak is, hogy a gyerekek fiatal és szép osztályfőnöknője mindkét apukának megtetszik, akik között egészséges rivalizálás alakul ki a nő kegyeiért. Végül a csatát Kerekes nyeri, de a történet nem várt fordulatot vesz, amikor Kutas letartóztatásáról értesülve a tanárnő cselesen elintézi, hogy a férfit szabadon engedjék, és a történet boldog érjen véget.